2011. december 27., kedd

Álmodni sem


Korhadnak bennem az éjszakák.
Ilyenkor az utcára menekülök,
ahol végre nem hallom a szomszéd
szeretkezését.
Egyedül döntöm el a séta ritmusát, hogy
mekkorákat lépek; és élvezem, ahogyan
fekete köpenyként rám sötétül a város.
Szeretem ezt a csöndet, melyet csak én
törhetek meg.
De amikor már agyonnyomnak a súlytalan
döntések, keserves lesz minden utcasarok.
Értelmetlen ez a sehová-bolyongás,
csak az alvás könnyebb így: mire a fáradtság
hazavonszol, agyamból minden kikopik,
és ha szerencsém lesz, álmodni sem fogok.

2011. december 4., vasárnap

És Isten azt mondta: nem


Megkértem Istent, hogy vegye el a büszkeségemet, de ő azt mondta: nem.
Azt mondta, hogy a büszkeséget nem ő veszi el, hanem nekem kell feladnom azt.
Kértem Istentől, hogy fogyatékos gyermekem legyen egészséges, de ő azt mondta: nem. Azt mondta, hogy a lelke egészséges, a teste csak átmenet.
Kértem Istent, hogy adjon nekem türelmet, de ő azt mondta: nem.
Azt mondta, hogy a türelem a megpróbáltatás mellékterméke, amit nem kapni, megszerezni kell.
Kértem Istent, hogy adjon nekem boldogságot, de ő azt mondta: nem.
Azt mondta, csak áldását adhatja - a boldogság rajtam múlik.
Kértem Istent, hogy kíméljen meg a fájdalomtól, de ő azt mondta: nem. A szenvedés eltávolít a világ dolgaitól, és közelebb visz hozzá.
Kértem Istent, hogy adjon lelki fejlődést, de õ azt mondta: nem.
Azt mondta, hogy a fejlődés az én dolgom, de hajlandó megmetszeni, hogy gyümölcsöt hozzak.
Kértem Istent, hogy segítsen másokat szeretni, úgy ahogyan ő szeret engem. Erre azt felelte: - Látom, már kezded érteni.
Kértem erőt- És Isten adott nehézségeket, amelyek erőssé tesznek.
Kértem bölcsességet- És Isten adott problémákat, hogy megoldjam azokat.
Kértem bátorságot- És Isten adott veszélyeket, hogy legyőzzem azokat.
Kértem, adjon szeretetet- És Isten adott gondterhelt embereket, hogy segítsek rajtuk.
Kértem kegyelmet- És Isten adott lehetőségeket.

Semmit sem kaptam, amit akartam.
Megkaptam mindent, amire szükségem volt.
És imáim meghallgatásra leltek.

2011. november 10., csütörtök

5 days


Vannak emberek, akiket egy időre ajándékba kapunk, hogy elkísérjük élete egy szakaszán. Nem igazán azért, hogy birtokoljuk vagy uralkodjunk felette. Meg azért sem, hogy tanácsainkkal megfojtsuk. Néha csak azért, hogy menjünk mellette. Átláthatóan. Az igazi találkozások pillanatában belopakodunk egymás életébe, és a lelkünk jót ücsörög egymásnál. Ugyanarra a dalra rezdülünk. Érezzük egymást. Az emberek azt mondják, hogy nem szeretnek szenvedni. Én mégis szeretek. Szeretem, ha valaki eszeveszetten hiányzik. Ha ott lappang az a torokszorító érzés minden porcikámban, hogy mindent odaadnék abban a pillanatban, hogy újra találkozzak vele. Érezzem újra ugyanazt a dallamot a lelkemben. Az ő dallamát és az ő rezdülését. Van ezekben a találkozásokban is valami nagyszerű és megdöbbentően furcsa. Az élet összehoz két embert itt vagy amott, mintha a Véletlen játéka volna csupán, aztán összeköti őket a barátság láthatatlan szövedékével. Hogy aztán sohase felejtsük el azt a dallamot, azt az illatot, azt a hangulatot, amit elénk terelt, és azokat az érzéseket, amiket a lelkünkbe csempészett." Énekelj, mintha senki sem hallana. Táncolj úgy, mintha senki sem látna. Mosolyogj, mintha semmi sem fájna. Élj úgy, mintha nem lenne holnap."

2011. november 5., szombat

Save you





I wanna rock-n-roll
I wanna give my soul
I'm wanting to belielve
I'm not too old
Don't want to make it up
Don't want to let you down
I want to fly away
But i'm stuck on the ground

So, help me decide
Help me to make up
Make up my mind
Wouldn't that save you
Wouldn't that save you
Wouldn't that save you

Watched it all go by
Was it really true
Is that what it was?
Was that really you?

I'm looking back again
Tracing back the threads
You said i was a mess
Or was it just in my head

So, help me decide
Help me to make up
Make up my mind
Wouldn't that save you
Wouldn't that save you
Wouldn't that save you

2011. november 4., péntek

Tenyeremen hordom


Tenyeremen hordom,
lehozom a csillagot én.
Csak a szeme rám nevessen
és szeressen belém!

Leszek a cselédje,
úgy lesem a parancs szavát.
Fölviszem a kék egekbe,
két kezemben magát.

Mert hiszen a szívemért
egy szívet kérek én,
És ezért cserébe
mennyi jót ígérek én.

2011. október 29., szombat

Kerthelyiség


Izzik bennem még pár zsarátnok,
de nem vagyok jó már barátnak.
Magamhoz sincsen már türelmem,
nemhogy a más baját füleljem.

Ringtunk rég nagy szómámorokban,
most a poharak alja koppan.
Csak elütöm, mint pingponglabdát,
a szavakat, ha adogatják.

Ez botot dob, az szalad érte,
szétrágja, mire visszaérne.
Szók közt a szóköz egyre több lett,
néha ráncos csend-kása töpped.

Csak a nevetés változatlan,
vagy majdnem az, kivár, s kicsattan.
Felröhögjük, mint régi slájmot,
mindazt, mi bánt, mindazt, mi bántott.

De már a szemek alja mélyül,
foltnyi sötétnek menedékül.
De már ráncok huzagolódnak,
kellenek összefogni, drótnak.

Már elégettük a világot
benső kohónkban elviláglott.
Most hamujában kotorászva
mindegyre több az érc, az ábra.

És csak a vésők cincogása,
pöndörödik forgács forgácsra…
És csak a huzalok az égen,
bennük az élet észrevétlen.

2011. október 12., szerda

Az egyéniségről..


Úgy vélem, Isten nem azért teremtett bennünket, nem azért adta nekünk az életet, hogy lemondjunk róla, és engedjük teljesen föloldódni egy másik életben, legyen bár az a legdrágább és legmagasztosabb. Éljük a magunk életét - nem önző módon, és nem úgy, hogy másokat csak ahhoz való eszköznek tekintünk, de nem is önzetlenül, hanem önállóan és saját meggondolásunkból eredően, a mások és magunk iránti kötelességeink okos egyeztetésével.

2011. szeptember 21., szerda

Solvejg utolsó levele


Mióta várlak, már nem is tudom.
Napok, hetek vagy évek óta, mindegy.
Sok a dolgod, tudom, hisz férfi vagy,
nem ülhetsz az én szoknyámon örökké,
sőt, a másén sem. Ez nem szemrehányás :
sokkal féltékenyebb vagyok kalandjaidra
amelyek tőlem távoltartanak,
mint a nőkre, akik mellett rám gondolsz,
bűntudattal, mégis elégedetten,
hiszen én nem vagyok olyan mint te meg ők,
bár néha belédmar a kétség: hátha én is.
Nyugodt lehetsz: én hűséges vagyok
hozzád s éppíly hű lennék bárki máshoz,
ha mást szeretnék. Hűségem nem érdem,
fogyatékosság inkább: képtelen
vagyok másra még csak gondolni is,
s érdemednek éppígy nem tartanám,
ha hű lennél hozzám míg másra vágysz.
Régen – nem is tudom, mikor – még nem szenvedtem
hiányodtól ilyen betegesen.
Korán felkeltem, tettem dolgomat,
nem azért, hogy ne kelljen rád gondolnom,
mint mostanában. Boldoggá tett a napfény,
a kezem nyomán születő rend, a munkás
nappal utáni éjszaka nyugalma,
a napok, hetek rendje, költöző
madárként visszatérő évszakok
önmagukat jelentették, nem téged,
nem a te elindulásod, megérkezésed,
nem vártam levelet, üzenetet,
nem kémleltem estefelé az útat:
hátha előbukkansz a jegenyék közt,
nem rezzentem fel álmomból riadtan:
mintha kopogtak volna… S csak a szél.
Nem forgolódtam féléjszaka ébren
jelenre váltva múltat és jövőt,
nem kívántam meghosszabbítani
az éjszakát, hogy legalább álmomban
láthassalak. Ha reggel felkelek,
elképzelem: hol jársz most, mit csinálsz -
mint a növényeket a föld alól
felszívott nedvesség: reménység duzzaszt
s estére velük fonnyadok. Lefekszem
feléd tájolva arcom a sötétben
mint hívő Mekka felé. Nem bírom
ezt így tovább. Börtönöm vagy, kilépek
belőled, mint gubójából a lepke.
Szabad akarok lenni. Egyedül
voltam eddig is, de most én szabom meg
magányomat, mindig magam leszek
inkább, mint mástól kelljen függenem.
Inged kívántam lenni, kenyered,
vized és levegőd. Már nem kívánom
éhséged, szomjad csillapítani,
ugyanarra van nekem is szükségem
mint neked s bárkinek. Tárgy nem vagyok,
hogy ha eszedbe jut, elővegyél,
anyád se, hogy mint tékozló fiú
visszatérj hozzám, amikor elfáradsz.
Nem rostokolok itthon ezután
hogy itthon találj, ha véletlenül
betoppansz. A hosszú ádventnek vége.
Megkaptam a lapokat. Köszönöm.
Bármikor meglátogathatsz. Nem zavarsz.
Megbocsátok persze. Hisz nem szeretlek

2011. szeptember 16., péntek

Vers a vanról és a nincsről


Érzem rezdülésed,
bőrödet és szádat,
hordozlak magamban,
mint kölykét az állat.
Hittem, elmúlsz, eltűnsz,
mint árnyék a fényben,
hittelek meztelen,
álmodtalak ébren.
Ahogy az ősz, észrevételen
tolakszik a nyárba,
úgy jöttél, ájultam
karjaidba zárva.
Mit bántam, lesz-e vég,
vagy egyáltalán kezdet,
csak szeress, szerethesselek.
Borítsuk fel a rendet!
És feje tetejére állt
a világ, s minden napra,
veled akartam maradni
és benned, egymagamba’.
És szorítani, lábammal
átölelni téged,
amíg bekövetkezik
a mérhetetlen végzet.

Ne menj el, maradj még,
nem nézek utánad.
Szaladj, ne érjen utol
feneketlen vágyad!

2011. szeptember 12., hétfő

Lelkiismeret


Gyönge pillanataidban légy erős,
erős óráidban gyöngülj el,
valld be, ha reszketsz,
és szívedben lüktet a vér,
ha szemhéjadat könnyek feszítik,
sírj, kiálts, panaszkodj,
ne zárd palackba a fájdalmadat.
Szenvedj hangosan, dörömbölj,
a néma kín méregként megöl,
ne játszd a bátrat,
ess el, ha löknek,
és ha feltápászkodsz,
ne mondd, hogy semmiség!
A fegyelem rabruháját vesd le,
légy anyaszült,
vállald csapzott, megroggyant magad,
és üvölts, ahogy a torkodon kifér!

2011. szeptember 6., kedd

Nagyon közelbe kerültünk




Kezdetben tán nem is hevültünk
S mégis:
Szép, ócska, vágykódó, jó szivek,
Be nagyon közelbe kerültünk.


Szánón simulunk, hogyha fázunk
S mégis,
Ha nem is adott még sok derüt,
Áldott a mi találkozásunk.


Első titkunk fű rég benőtte
S mégis
Minden titkoknál bátrabbakat
Küld nekünk a titkok mezője.


Soká lesz a célságból cél már
S mégis
Néha úgy hajtom le a fejem,
Mint boldog, győztes bajnok a célnál.

2011. szeptember 5., hétfő

Hosszú


Ez nagyon hosszú nyár volt, édesem.
Most álmainkat csomagoljuk őszre,
a nyári cuccot mind pakoljuk össze.

A magnó megy. Hát táncolj még velem.

És semmi más, csak még ez a keringő,
egy újrakitalált gesztus csupán.
S míg arcunkra az árnyék újra ránő,
egy keringő legyen.
A kék Dunán.

Mehetünk aztán. A ház, az itt marad:
a konyha és a teljes szobabútor,
és széles ágyunk, hol meztelen hasad
alatt e nyárba visszacsúsznék újból.

Egy hosszú ősz jön, hosszú tél utána
– még itt vagyunk a vénlányok nyarán.
Egyetlen álmot se hagyjunk hiába.
Egy könyvet se. S egy évet sem talán.

Éjszakáink’ ne hagyjuk martalékul;
egy estét sem, ha Kronosz érte jön.
Ha átértünk, még előszedjük ott túl:
a tengerszint alatti mélykörön.

(És így tovább. A költő, nyilván, túloz.
A kék Duna. Árnyék az arc falán…)

Virágcserépben öntözött magány,
ez marad itt.
No, készüljünk az úthoz:
találkozunk a dél- s a mélyköröknél.

S egyszer, mielőtt végleg elzörögnél,
ha van rá nyelv, hát elmondhatnád végre,
hogy hosszú évszakok elől mivégre
indultak álmaink s meddig értek el.

Ha van rá nyelv.
Két kezed az asztalon.
Hosszú történet lenne, mondod, nagyon
hosszú. És különben is.
Kit érdekel.

2011. augusztus 29., hétfő

Keringő


Kinn a parton arany fényben
Férfiak, nők fekszenek,
Nagy hajókkal a háttérben,
Én a büfében leszek.

Épp azt fejtem meg, hogy mennek
A nagy dolgok körbe-körbe,
Ezüst tálról felindul a Hold,
A Nap belefordul egy vasvödörbe,

A vasvödröt fölemeli
Egy arra járó nő, s nekem adja
Hogy ezt hozd hazáig,
S ott keringőzünk majd meztelen,

Reggel kelünk, a vödör üres,
Ezüst tálon fekszik a Hold,
Partra megyek fröccsöt inni,
Minden úgy lesz, ahogyan volt.

2011. augusztus 21., vasárnap

Eszembe jutottál


Elveszett pénz és eltévesztett,
Rosszkor kiejtett szó, a nem talált kulcsok,
Eszembe jutottál.

Botlás a járdán, hazugság,
Idétlen képek és az eső,
Amikor futni kell mert bassza meg
Nem hoztam magammal kabátot.
Eszembe jutottál.

Papírra írt, aztán kihúzott
Szavakban is ott van a baj, hogy
Eszembe jutottál.

Na és az éjjel, amikor fölkelnék,
De a takaró súlyos, nem enged,
Minden félbetörik,
És arra ébredni, hogy álmomban nevettem,
És nem emlékezni, hogy miért is nevettem,
Eszembe jutottál.

Esőkabát nélkül esőben
Megázni és káromkodni,
Bassza meg ez maradt belőled.
A tévesztések, járdai botlások,
Elveszett kulcsok, esőbeli futások,
Hogy megint nem hoztam
Magammal kabátot,
Eszembe jutottál.

Elveszett pénzem vagy, elvesztett kulcsom vagy,
Rosszkor kiejtett és sértő rossz szavam vagy.
Valami helyett most
Már megint, már megint
Eszembe jutottál.

Egy óriás kezében játék,
Ez vagyok én, hajlít és tördel,
Szétszakít, játszik.
Szétszakít, játszik.

2011. augusztus 16., kedd

Szilikózis

hörgőre

Nehezen kapom a levegőt.
Meggyötör, hogy őt valaki
mélyebben megragadta, mint én,
bensőségesen, de gondolom ő
hideg volt és kimért,
pedig minden ízében kitárulkozott,
ahogy nekem sosem,
csak annak a harmadiknak
jutott a beleérzésből,
s még csak nem is voltam ott,
nem szabadott, hogy érezzem
a tapintat penetráns illatát.
Egyre nehezebben, minden
kapkodó lélegzettel jobban
lerakódik bennem az a hintőporos
illat, hogy azt mondják,
a proszektúrán, ami nem kell,
mindent belevarrnak.

Félek, mikor anyámat kiásom,
a tüdőm összeomlik, mert
a bordák mögött, vérrögöt
markol egy szilikonkesztyű.

2011. augusztus 10., szerda

Kirúgjuk magunk alól a földet



Zuhog az eső, csak változz csak változz
Ahogy az idő, csak változz csak változz
Simogat az ég, csak változz csak változz csak még
Mert nem volt, még nem volt elég.

Jön értünk egy másik hajó
A nap süt és hull rám a hó
A mindenhol Mindenható most változtat rajtam.

És zuhog az eső az égből a földre
Ahogy az idő, csak változz örökre
Simogat az ég, csak változz csak változz csak még
Mert nem volt, még nem volt elég.

És zuhog az eső csak változz csak változz
Ahogy az idő, csak változz csak változz
Simogat az ég, csak változz csak változz csak még
Mert nem volt, még nem volt elég.


Keresnek újra mindig keresnek
Jönnek az árnyak szembe jönnek
Magamat látom csak magamat féltem
Fenn a magasban és lenn a mélyben. 2x

Zuhog az eső az égből a földre
Ahogy az idő, csak változz örökre
Simogat az ég, csak változz csak változz csak még
Mert nem volt, még nem volt elég.

2011. július 31., vasárnap

Sirály


Tényleg csak pár centire vagyunk a semmitől ide,
Milliárd fényév a mindenség, innen is látszik, milyen szép
Magyarázd, érezze rajtad meg, hogy neki Te leszel az az egy
S ha nem is hozol le egy csillagot, sokról mutatod meg, hol ragyog
Aztán gyerekkel nő a háj, hullámos a pannon táj,
Kelljen más is, váljál el, lesz majd az ágyadban hely
Hát idáig tudom a történetet, hát én idáig tudom a te történeted
Nézd a sirály, milyen ostoba, nincs ott víz, ahová repül
Én maradtam, pedig volt hova menni, de az ágyon egyedül
Ülök, csak pár centire vagyunk a semmitől ide,
Milliárd fényév a mindenség, innen is látszik, milyen szép
Magyarázd, érezze rajtad meg, hogy neki Te leszel az az egy,
S ha nem is hozol le egy csillagot, sokról mutatod meg, hol ragyog
Idáig tudom a történetet, hát én idáig tudom a te történeted.

Idáig tudom a történetet, idáig tudom...
Tényleg csak pár centire vagyunk a semmitől ide,
Milliárd fényév a mindenség, innen is látszik, milyen szép
Magyarázd, érezze rajtad meg, hogy neki Te leszel az az egy
És Tényleg csak pár centire vagyunk a semmitől ide
Milliárd fényév a mindenség, és tényleg látszik, milyen szép.

2011. július 28., csütörtök

Leszek ma én a tiéd


Leszek ma én a tiéd
Neked az arcod remeg
forgatod a szemed
és a modorod is felemás
benned meg két gramm teker
egy harci kutya teper
és már küszöbön a robbanás
és te fáradt utas

még az aurád is lukas
lassan elfolyik az egész kép
engem a pultnál rángat az akarom
amikor ô a bukott felém lép





Leszek ma én a tiéd

Ím itt egy élő totem
egy félidős modellnek
tele veri mosolyát
arra egy vérbő tetem
egy vérbő modemmel
tovalejt a ködön át

és én az olcsó fazon
pörgök azon
hogy a Madame vicsora a vacsorám
mikor a füstös semmiből
ô a tiltott hálóját dobja rám

Leszek ma én a tiéd

Amíg a mindenható
szűnni nem akaró
para türelemmel operál
már csak a falkát figyelem
oszladozó szerelem
cafatokat guberál

na gyere vérvörös negyed
ma elnyerem a kegyed
mea maxima culpa belefér
hátraszeged fejed
édes amikor kérges tenyerem az öledbe ér

Leszek ma én a tiéd

2011. július 18., hétfő

Örök


A Lázervin meghalt?
Meg.
Ő írta ezt a könyvet?
Ő.
Aki könyvet ír, az mind meghal?
Meg.
És aki könyvet olvas?
Az is.
És aki nem ír és nem olvas?
Bizony az is.
Akkor nem a könyvekben van a halasztás.
Hát nem.
Csinálsz nekem egy hosszúlépést?
Az nem gyereknek való.
Mért, mi van benne?
Bor meg szóda.
És aki megissza, hosszabbat tud lépni?
Egy ideig igen.
És aztán?
Ha túl sokat iszik, egyáltalán nem tud lépni.
És ha keveset?
Akkor még ugrándozni is tud.
A Lázervin szerette a hosszúlépést?
Nem tudom, nyáron biztos, mert olyankor nagyon jól esik.
Mégis télen lépte a leghosszabbat.
Mégis.
Most már nem lehet utolérni?
Most már nem.
Akkor se, ha iszom hosszúlépést?
Akkor se.
Akkor inkább iszom rövidet.
Az végképp nem gyereknek való.
Mi való a gyereknek?
Tea meg gyümölcslé.
Akkor csinálj nekem gyümölcslépést.
Az milyen?
Gyümölcslé meg szóda.
Jó, csinálok.
Várj csak, én mégis szeretném egy kicsit utolérni a Lázervint.
Most rögtön?
Valamit meg kell beszélnem vele.
Hát nem tudom…
Tegyél még valamit a gyümölcslépésembe, akkor sikerülni fog.
És mit tegyek bele?
Öröklét.

2011. június 20., hétfő

"ha véletlenül megtanultam, mindjárt el is felejtettem"


Így beszélgettünk, miközben az asztalnál jó hangosan szólt a vita. Nagyon, de nagyon szerettem volna Abruzzókba menni, de én még sohasem mentem sehová, ahol az országút síkossá fagy, mint az acél, ahol a hideg levegő tiszta és száraz, és a hó is száraz és poros, és megmarad benne a nyulak lábnyoma, és a parasztok azt mondják: "Jó estét, uram", és előre leveszik a kalapjukat, és ahol igazán jó a vadászat. Nem, én sohasem az ilyen helyekre mentem, hanem a kávéházak füstjébe és az éjszakákba, amikor a szoba hirtelen úgy elkezd örvényleni, hogy az embernek a fal egyik pontjára kell rámerednie, hogy megálljon az örvénylés, ágyban töltött részeg éjszakába, olyan éjszakába, amikor az ember részeg agya tudja, hogy ez, ami van, ez minden, és az ébredés lázas izgalmában nemigen emlékszik már, kivel volt együtt, s a világ valószínűtlenné válik a szoba sötétségében, és oly nyugtalanítóvá, hogy jobb visszasüllyedni abba a semmit sem tudó és semmivel sem törődő állapotba, amelyben úgy érzi az ember, hogy ez a minden, a minden, a minden, és nem érdemes törődni semmivel. Néha viszont törődni muszáj vele, lefeküdni és fölkelni vele, és minden, ami volt, elmúlt, és minden éles, és kemény, és világos, és mégis vita van akörül, hogy mennyi jár a nőnek. Máskor akad egy kis kedvesség és gyöngédség és meleg és reggeli és ebéd. Még gyakrabban füstbe megy minden jószándék, és az ember boldog, hogy újra lent van az utcán, habár megkezdődik egy új nap, és aztán egy új éjszaka. Megpróbáltam ezekről az éjszakákról mesélni, és az éjszakák és nappalok különbségéről, és arról, hogy az éjszaka mégis jobb valamivel, hacsak a nappal nem egészen tiszta és hideg, de ezt nem bírtam elmagyarázni, mint ahogy most sem bírom. De aki végigcsinálta, tudja, hogy milyen. A pap nem csinálta végig, de azért megértette, hogy igazán el akartam menni Abruzzókba, de mégsem mentem, és azontúl is jó barátok maradtunk, akiknek sokban megegyezik az ízlésük, más dolgokban viszont különbözik. Ő ugyanis egész életében tudta azt, amit én nem tudtam, és amit, ha véletlenül megtanultam, mindjárt el is felejtettem. Ezt azonban akkor még nem láttam ilyen világosan, csak később jöttem rá.

2011. június 6., hétfő

Toporzékolok a vágytól


Toporzékolok a vágytól,
Megszerezni meg tudom,
Toporzékolok a vágytól,
De megtartani nem bírom!

Ostoba helyzet,
Váratlanul leterít,
Én nem mondok le róla,
Kigyó-kígyó-kigyógyít,
Újra kezdem,
Mindig az a vége,
Mert jobb, mint amilyennek
Lennie kéne...

2011. május 30., hétfő

Mohóság


Wir sind nicht einig.
Rilke











Mert minden második éjjel az első
Éjszaka kritikája,
És minden harmadik éjjel
A másodiké;
És mindegyiken micsoda mohóság!
Egyszer erős hátára vett,
Aztán partra vetett az elíziumi kék Víz;
Tajtékzó taréjai a béke fölött
Azon az éjjel összecsaptak.
Nem ő lett szerelmes a körme
Hegyéig az abszurd évszakba,
A májusi télbe, de ő
Választott bort, ínyéhez illőt,
Ő döntött az éjszakák felől.
Nem egyezünk.

Minden második éjjel az első
Éjszaka kritikája,
És minden harmadik éjjel
A másodiké;
És ama trópusi reggel
Már a közös hiúság kritikája:
Nem egyezünk.
Hátára vesz, és undokul elejt.
Medencényi emlékeztető
Marad utána a házban.
Csöppenként visszabújik a csapba,
A medrébe, a forrásba:
Örökre. És nem örökre.
Elrejtőzik, fájdalom képében előjön.
Megmártóztam benne, száradok.

2011. május 22., vasárnap

***


bárhogyan törekedj:
nem moshatod ma le
a holnapi mocskot

2011. május 15., vasárnap

Ballada múlt idők szerelmeseiről


A férfiak, akik szerettek – volna,
úgy néznek rám, mint hiábavalóra,
akitől merő pimaszság, hogy él még,
aki alól rég kifutott a térkép.
És úgy legyintenek, mindenttudóan,
mintha olyasmit tudhatnának rólam,
amit a többi ember elől rejtek:
titkos fekélyt, szégyenletes förtelmet.

És elsorolják számtalan hibámat:
rossz kurva vagyok, jártatom a számat,
a becsületről sohase hallottam,
ifjat megrontok, öreget becsaptam.
És örülnek, hogy bajjal élek (mással),
és megtetéznek csapást új csapással.

S e férfiakat – mert szerettek volna -
barátaimnak képzelem azóta.
Még mindig bennem sajog a kudarcuk,
még mindig szégyenkezve látom arcuk.
S míg jobb szeretnék, hogyha nem is lennék,
engem máig lefegyverez az emlék,
az adósság, oktalan bűntudatban:
hogy adni akartak és én nem adtam.

Ajánlás:

Herceg, ha mégis értenéd a lelket,
add meg lelkemnek azt a nagy kegyelmet,
hogy semmi kíntól komisszá ne váljak,
ne csak megértsek, de meg is bocsássak.
Hogy számolatlan szedjem a kudarcot,
mint győztes hadvezér a hadisarcot

2011. május 10., kedd

Végre


Végre
Most hogy végre látlak,
Van kire gondolnom,
Végre
És ha meg nem is kívánlak,
Azért lesz miről álmodnom,
Eszembe jutsz
És elénekellek,
Szóvá teszlek,
Újjáteremtelek,
Csak engedd meg.

Végre
Meríts erőt a szóból,
Amely hozzád beszél,
Végre
A szemed tüzének hódol
A vers, amely miattad él,
Így lettél múzsa,
Így köt majd gúzsba
Egyetlen dallam,
Hogy végre szabad legyél,
Hogy többé ne félj,
Hogy többé ne félj.

Nem kell, hogy észrevedd,
Mert meg sem értheted,
Nem látja szép szemed,
Hogy az átok alól
Végre
Feloldoztál,
Zavartan felnevetsz,
Örülsz, hogy itt lehetsz,
Engem nem gyűlölsz, nem szeretsz,
De az átok alól
Végre
Feloldoztál.

Végre
Egy kérdésre vár csak a válasz,
A titkod hadd legyek én
Végre
Ha a boldogtalanság fáraszt,
Talán jóvátehetném
Bizonytalan
És egyszerű szándék,
Maga a játék
Az igazi ajándék
Csak ne dobd el még
Csak ne dobd el még.

2011. május 5., csütörtök

Metaoptika


Nagyon figyelj, mert a világot
teszed is azzá, aminek látod.

2011. május 2., hétfő

Valami nincs rendben ebben a Paradicsomban


Valami nincs rendben ebben a Paradicsomban,
Mert először a szeretetünk hiánya az,
Ami a szívünkre csavarodik,
Aztán a mindent elöntő gyűlölet
Eliszaposodása, mélysége,
A száguldó utak mellett sűrűsödő sírkeresztek
Friss koszorúi és a kukákba dobott csecsemők
Szörnyű magányossága, árvasága,
Korcsosuló lelkünk együgyűsége és idegensége,
Amikor a szavakat kifacsarjuk, eltorzítjuk, átértékeljük,
Kimossuk és kiteregetjük, mint egy elkoszlott ruhát,
Miközben sekélyes gondolatainkat
Fennhangon hirdetjük.
Valami nincs rendben ebben a Paradicsomban,
Hiszen bűneink egyre szaporodnak,
Mert elfelejtettük már a zöldülő fák és bokrok
Egyszerűségét, tisztaságát,
Csak az emberi hatalom képmutató varázslatát csodáljuk:
A szabadság szabadossá vált körutjait,
Az eszméletlenségig túlkiabálható tereit,
Vándor állatait, csigalassú eszméléseit,
Szamár indulatait, papagáj kirakatait,
Karvaly gazdagjait, skarabeus szegényeit,
Mint megkövült csillagállatok
Dicsérve önmagunkat, akár a meztelen illatokat.
Valami nincs rendben ebben a Paradicsomban.
Valami nincs…

2011. április 20., szerda

Lomboktól kifosztott emlék


Valamikor szívünkbe volt szerelmes
a tavasz, csillagok közé emelt minket
a fény. Tenger és tűz ragyogott
kedvesem szemén. Néztük, néztük
a megváltó jövőt egyre. Reményünk
volt egy katicabogár, elszállt a törékeny
hegyre. Hétpettyes szárnyait hiába
keressük már. A lomboktól kifosztott
emlék csak üres egeket talál.

2011. március 27., vasárnap

Unerkannt


“…haldokló hattyúm,
szép emlékezet.”
Schein Gábor


Egy évre gondolok. Tudnád, melyikre?
S tudnád-e, hogy te vagy, kit kérdezek?
Árnyék a szemnél – nem lehet bemérni.
Tudnád-e, mit használ a képzelet?

Múltbéli árnyékod küldöm nyomodba,
hiszen az árnyékok kíváncsi lények.
Alaktalan hozzák a hírt felőled:
ha én nem is, ők még utánad érnek.

Egyévnyi árnyék – kétes, nagyszerű.
Gyűlölt év. Kedvenc. Nem fogom feledni.
Letisztult év, most szinte összelátom -
mégsem zavar, hogy szürkés, szinte semmi…

Nem értett év, merő egy titkolózás.
Hogy nőjek fel. Ez nem jutott eszembe.
Üzenj, ha egyetértesz – hallgatással.
Most azt hiszem, már értenék belőle.

(Konkrét tavasz volt, pontos hajnalokkal;
negédes nyár után egy tompa ősz;
rossz tél merengett át a nagyszobánkon:
nyilván voltak szerelmesebb idők.)

Opál év volt, nem láttam rajta túl.
Egy gyenge év. Vagy máshogyan kemény.
Huszonnégy múltam, mindegy is, milyen volt
kilencvennyolcból kétezer felé.

Egyetlen év, az error éve – rémes.
Mélyvíz év volt, áthajlott szürreálba.
Hogyan szerettél? Már akkor se tudtam.
Magányos év. Nem is lett folytatása.

Vad ég rémlik, s hogy nem vagyok adósod.
Miért is lennék? Elképzelheted.
Gondolni ezt-azt: mégis egyszerű.
Szerethető év lett. Így. Nélküled.

2011. március 23., szerda

Így szólt hozzám


“Hogyha Te más lettél volna,
Vagy ha én más lettem volna:
Egymásra sosem találunk,
Egymást talán meg se látjuk,
Hogyha te más lettél volna…

De az voltál, aki voltál,
S mert az voltam, aki voltam,
Azt hittük, hogy világ vége
Jöhet, el nem válunk mégse:
Mert az voltál, aki voltál.”

Nap a napra. Év az évre.
Elfelejtjük álmainkat.
Elfelejtem, hogy ki voltam,
Felejtsd te is, hogy ki voltál,
Napról-napra…, évről-évre.

2011. március 21., hétfő

szituációgyakorlat


- ...ennek ellenére tudom, hogy innen nagyot lehet esni.
- És hogyan védekezel ellene?
- Nem nézek le.

2011. március 17., csütörtök

Hívlak a semmiből


Alszik bennem a szerelem
De a nedvei folynak a testeden
Egy golyót kaptam cserébe
Ami te vagy és keringsz a véremben

Ez komoly harc lesz a javából
Kilökni téged magamból
Megakadtak a nappalok
Úgy maradtam és ámulok

Én hívlak a semmiből
Egy távoli szigetről
Míg rúgnak a hajnalok
A menny kicsit háborog

Nincs semmim csak egy néma száj
Összekoccan két pohár
Csak ölelkezni és remélni
Csak berobbanni és kiégni

2011. március 13., vasárnap

Lecsuklik minden pilla most


Lecsuklik minden pilla most,
nem is találsz több villamost,
így járok én is itt, gyalog,
köröttem olcsó angyalok.
Kármin, sáfrány, körúti nők,
selyem harisnyák, rossz cipők
s ami búsítja bús dalom,
s fanyar arcon fájdalom.

Ha a sír szavát hallanád,
nem hallanál ily balladát.
Egy árva költő tévelyeg,
s itt méri a mély éjeket.
Egy görbe utcán remegőn
járkálok, mint a temetőn.
Ó élet! sár! láz! csúnya út!
A vége és a mélye rút.

De jó itt, mert ez utca fáj,
és szép, mert téboly ez a táj,
s álarc alól mártír-szemek,
testvér szemei rémlenek.
Festett az arcom nékem is
és szenvedés ez ékem is.
Jaj, a költő gyomrába kóc,
ő is beteg és torz bohóc.

2011. március 6., vasárnap

véletlenek márpedig nincsenek


Csakis a véletlent foghatjuk fel üzenetként. Ami szükségszerűen történik, ami várható, ami naponta ismétlődik, az néma. Csak a véletlen szól hozzánk.

2011. február 28., hétfő

A cirkusz

Nyilván úgy volt, hogy szívszakadva vágytam a cirkuszba, de talán éppen úgy vágytam a hegedűre is - aztán előbb kaptam meg a hegedűt, ellenben a cirkuszba nem vittek el, csak így lehetett, hogy szaggatott időközökben megújra álmodtam a cirkuszról -, egyszer messziről láttam dombok mögött, és mintha valaki vezetett volna a kezemnél fogva. Máskor idegen, nagy város közepén egyszerre ott álltam, de ugyanaz a cirkusz volt, ugyanaz a bejárat, kétfelé nyíló vesztibül. Már ekkor úgy volt, hogy jegyem is volna, be is mehetnék, és mégis összezavarodott az álom, és megint nem voltam bent.

Utoljára aztán végigálmodtam. Ott álltam a pénztár mögött, a bejáratnál, és egy izgatott, szakállas, sánta ember, az igazgató állt mellettem, a bejárat tarka függönyét félkézzel félrehúzta, és kiabálva hadart: "Erre tessék, erre tessék, tessék besétálni, mindjárt kezdődik, tessék, tessék." Az emberek pedig özönlöttek - rengeteg ember, tarka népség, cselédek, katonák, kalapos asszonyok és borotvált urak - lökdösték egymást, nevettek és hangosan beszélgettek. Tudtam, hogy rögtön meglát az igazgató, meg is látott és bosszankodva mondta, mialatt megfogta a karom, "Tessék, tessék, van jegy? Akkor tessék, ha nincs, akkor allómars!" Mire ijedten elszorult a szívem, makogni kezdtem, hogy nincs jegy, de én nem is a nézőtérre akarok, hanem a hegedűm... és kétségbeesetten mutattam a hegedűmet, amit, természetesen, hónom alatt szorongattam. Lehajolt a szájamhoz és dühösen kivárta, míg végighebegtem, hogy nincsen jegyem, de komponáltam egy éneket, saját magam, a hegedűmön, és ha beenged, bent eljátszom a közönség előtt. Erre olyan hangosan kezdett nevetni, hogy a torkába láttam, mint valami mély alagútba, aztán ridegen, szórul szóra ezt mondta: "Ifjú bajtárs, elmebeteg, a te szíved nagyon hemzseg." Én ezt roppant ötletes versnek találtam, és láttam, hogy az igazgatónak jól esett önkéntelen elismerésem, megveregette a vállam és azt mondta, várjak, talán lehet valamit csinálni, majd megbeszéljük.

Később be is jött a sötét folyosóra, ahol dideregve álltam, és leereszkedő jóindulattal mondta, hogy a hegedülés így magában egészbenvéve parallelepipedon. Én rögtön értettem, hogy ez azt jelenti, hogy nem nagyon bízik a sikerembe. Esküdözni kezdtem, mire elkomolyodott és tudtomra adta, hogy hát jó, megpróbáljuk, de előbb szólni kell a katonai fennhatóságnak, ahol bélyeget kapok, mint császári és királyi garmada. Addig, míg ez meglesz, megmutatja nekem az egész cirkuszt hátul, a színészeket, állatokat, mindent, hogy fogalmam legyen, miről van szó, mi kell a közönségnek.

Nekem dobogott a szívem boldog izgalmamban, hogy mégis bent vagyok, de amellett féltem. Görcsösen szorongattam hónom alatt a hegedűt, és erőlködtem, hogy ne felejtsem el a melódiát. Rengeteg függöny közt vezetett el, amiken mindenféle élő festmény volt. Fönt, a magasban, pirosruhás emberek dolgoztak. Vártam, hogy színészeket, vagy műlovarnőket is látunk majd, de nem, széles, sok lépcső következett. Alig tudtam követni, oly sebesen futott a lépcsőn. Aztán bársony tapétás szobákon mentünk keresztül: véletlenül kinyitottam egy ajtót, melyen rikító lárma, zajongás bukott be, és rengeteg emberfejet láttam nyüzsögni. Az igazgató rám kiabált, hogy csukjam be gyorsan, az a közönség, várja az előadást, és annak nem szabad ide benézni.

Aztán kis vasajtót nyitott ki: óriási, félkör alakú csarnok terült el mélyen. Ennek a pompás, szökőkutas és pálmaerdős csarnoknak a közepén egy széparcú férfi összeszorított szájjal és vad szemmel fojtogatott egy nőt. A nő nehéz, hörgő torokhangokat hallatott csak - borzasztó látvány volt, hangosan ordítani kezdtem és átkozódva követeltem, hogy szakítsák ki a kezéből. De az igazgató lefogta a kezem. Ostoba, mondta, hisz ezek a színészeim, az egész játék, különben pedig nem is igazi emberek, viaszból vannak, mint a panoptikumban. Mikor jobban odanéztem, láttam, hogy a nő arca igazán természetellenes és a szemei üvegből valók.

Szégyelltem magam és másról kezdtem beszélni, de a szívem még rendetlenül zakatolt. Most egy rendetlen, nagy szobába vezetett az igazgató, ahol tarkaruhás és kifestett fiúk és lányok ültek, padokban, mint ahogy iskolában szokás. Ez a bohóc-iskola volt, mint ahogy megtudtam. Engem is beültetett a padba, és az igazgató egymás után hívta ki a katedrához a felelőket. Az egyik kézenjárva jött ki és a fejét néha hozzáütögette a padlóhoz. Ennek meg kellett ismételnie a mutatványt. Aztán egy magas férfit hívtak ki, aki kést szedett elő, és felvágta a mellét. Vér és tüdő ömlött ki a sebből, a férfi hangosan nyöszörgött és a földre roskadt. Az igazgató helyeslően bólintott.

- Így jó lesz - mondta -, ez tetszeni fog.

Az öngyilkos helyrement, a padból tűt és cérnát szedett ki és összevarrta a mellét, sziszegve és fintorogva. Akkor láttam, hogy számtalan ilyen varrott heg szántotta végig a mellét.

Mások is jöttek, akik megint mást tudtak. Voltak hasbeszélők, akik oly csodálatos hűséggel utánozták emberek és állatok hangját, hogy alig hittem a fülemnek. Az egyik gyerekhangon beszélt oly tökéletesen, hogy könny szökött a szemembe, mert a haldokló gyermek hangját adta - de mikor arcába néztem, álmélkodva láttam, hogy a szeme és szája mozdulatlan. A másik síró és átkozódó asszonyi hangot ábrázolt - aztán más nőimitátorok is jöttek, rekedt, kacagó búgás hangzott fel, és a sötétben vészes szemek lobogtak.

Az igazgató ekkor benézett egy könyvbe, és a nevemet mondta. Felálltam a padban, végignézett, aztán gyorsan kérdezett:

- Hát te mit tudsz?

A hegedűmre mutattam, és újra dadogtam valamit a melódiáról, amit komponáltam. Nevetés futott végig a termen - az igazgató mérgesen ütött az asztalára.

- Még mindig azzal a hegedűvel bosszantasz! - mondta. - Micsoda ócskaság!

Azt akartam mondani, hogy a melódia, amit komponáltam, igen különös, és hogy én szeretném eljátszani, ha megengedik. De ő egy fiút hívott ki és elküldött vele, hogy mutassa meg nekem a hangszereket.

Egy másik szobába vittek. Itt óriási gépek és szerszámok álltak, mindegyik egy-egy hangszer. Voltak ott óriási trombiták, amiket fújtatók mozgattak - egy-egy nyomásra valóságos mennydörgés szakadt ki a torkukból. Aztán szobanagyságú triangelek, gőzkalapáccsal. Egy óriásdob tetején idomított elefántok jártak körbe és a lábukkal doboltak. Volt egy csodálatos orgona, ezt villamosgép hajtotta, ez egyszerre mozgatott harminc zongorát és ezer acélsípot - a legmagasabb síp olyan volt, mint egy gyárkémény. A karmester magas hídon állt; mikor szétvágta két karját, egyetlen akkord harsant fel és szélörvény lett - azt hittem, azonnal kiröpít a szabadba. A zenészek előtt olyan klaviatúra volt, mint amilyenen szedőgépeket hajtanak - pápaszemmel dolgoztak, egyre a kottákat nézve.

Szédülve és zúgó fülekkel kerültem vissza egy másik osztályba, ahol már várt az igazgató. Elmondtam, hogy láttam a hangszereket, de egyiket se ismerem és nem tudok ezeken játszani. Vállát vonogatta és azt mondta, hogy nagyon sajnálja, ez esetben gébic. Ekkor két függönyös ajtó előtt álltunk, mely a szabadba vezetett. A színészek ezerféle maszkban, sietve indultak be az egyiken, melynek hasadékán sokszínű villanyfény csapott ki egy-egy függönylebbenésre. Ide akartam bemenni, de az igazgató azt mondta, hogy ha nem tudok semmit, akkor talán jobb lesz előbb a hullakamrát megnézni.

A másik ajtón mentünk be - sötét folyosó vezetett lefelé a pincébe. Pislákoló gázfény sziszegett nagy távolságokban. Kétoldalt a ködös és sűrű homályban fülkék nyíltak - fehér köpenyeges, szennyesarcú szolgák jártak ki-be. Borzongás fogott el, és nem mertem benézni. A folyosó legvégén megállt az igazgató és valakivel beszélgetett. Lopva néztem körül - a fal hosszában meglapulva hosszú bádogasztalok húzódtak -, a bádogasztalokra sorba meztelen hullák voltak kirakva: aggok, gyerekek -, aztán régi, preparált testrészeket is láttam. Nehéz, fojtó formalinszag áradt a mélyből. Láttam, hogy még egy másik, sötét folyosó nyílik, lefelé. Az igazgató rólam beszélt - mintha beajánlott volna az orvosnak, hogy ott maradhassak. Az orvos a sötét folyosó felé nézett.

Ekkor könyörögni kezdtem, hogy ne kelljen itt maradnom - elmondtam, hogy inkább kitanulok valamit, amivel felléphetek, ha másképp nem megy. A fejüket rázták és az orvos megjegyezte, hogy csak akrobatizmussal mehetünk valamire, mert a közönség már türelmetlen.

Most aztán egy magas, padlásféle helyiségbe vittek - kis szelelőlyukakon keresztül mélyen alattam láttam a várost. A falak mentén sorban keskeny és magas létrák támaszkodtak. Kötelek, nyújtók és hálók hevertek szerteszét - a létrákon rózsaszíntrikós artistafiúk dolgoztak. Egy létrát tettek elém, hogy másszak fel rajta. Mikor a tetején voltam, alulról kihajlították a létrát az utca fölé - görcsösen megkapaszkodtam -, és mikor lenéztem, láttam az egész várost, akkora emberek szaladgáltak az utcákon, mint a hangyák. Ekkor halkan sikítottam, és elvesztettem eszméletemet.

De megint újra ott voltam és hosszan, heteken és hónapokon keresztül tanultam és gyakoroltam. Fel- és lemásztam a létrán - mikor ez már jól ment és valahogy meg is tudtam állani a létra tetején, akkor egy széket nyújtottak fel -, a széket óvatosan egyensúlyozva felállítottam és felálltam a székre. Később két és három székkel csináltuk ugyanezt. És hosszú, hosszú idők jöttek.

Aztán, sokára, végre-végre ott álltam a színpadon - de már ekkor az arcom keskeny és ráncos volt és be volt festve, mint azoké, akiket először láttam. Most már úgy volt, hogy sok-sok év óta vagyok itt, és a cirkusz minden zegét-zugát ismertem. Rózsaszínű trikó volt rajtam, és fáradtan ődöngtem a félhomályos oldalfüggönyök között, ahol izzadó szolgák futkostak, hordták a szőnyegeket. Nehéz állandó zúgás zizegett, és én fáradt voltam tudni, hogy mi az. Egyszerre éles, beteg világosság támadt - szemeim előtt szétcsapódtak a bársonyfüggönyök. Zsúfolt emberfejek szorongtak a függönyön túl - rövid taps zendült fel, aztán várakozó, suttogó csönd.

Ott álltam, egyedül, a tágas és fehér fényben úszó színpad szőnyegén. Most nesztelen léptekkel középre futottam - a reflektor kúpja követett mindenütt. Kígyómozdulattal hajlongtam, kétoldalt a páholyok felé. Aztán megkaptam a létrát és sebesen, nesztelenül - oly könnyen hogy nem éreztem a testemet - felkúsztam a négyemeletes magasságba. Ott egyetlen vékony pálcán óvatosan felemelkedtem, s egyensúlyozva inogtam néhány pillanatig. Ekkor vaslábú asztalkát nyújtottak felém egy pózna végére állítva. Elkaptam az asztalt, és két lábbal könnyedén megtámasztottam a létra felső fokán. Aztán rákúsztam az asztalra és felállottam rá, folyton egyensúlyozva közben. Most három szék következett egymás tetején - elégedett zúgást hallottam, és felkúsztam az építményre. Az utolsó szék lábbal égnek állott; az egyik lábára, mely inogva csendben körbefogott, visszafojtott lélegzettel helyeztem el egy óriási kocka alsó sarkát. Az egész épület oly könnyen remegett alattam, hogy éreztem, a pulzusom lüktetése lüktetve végigfutott a létra legalsó fokáig. Végre a pózna következett: percekig tartott, míg egyenesen rá tudtam illeszteni a kocka felső sarkára. Aztán lassan kúsztam fel a póznán - a tetején voltam, megálltam és pihentem. A veríték forrón, lassan folyt le arcomon. Minden izmom megfeszült, mint az íj, és remegett. Vártam, míg az épület ingása eléri a holtpontot - ekkor halálos csöndben kiegyenesedtem, kibontottam trikómat és kihúztam a hegedűt... Remegő kézzel illesztettem rá a vonót... most egyik lábammal tapogatózva, lassan elengedtem a póznát - előredőltem... egyensúlyoztam néhány percig... s felhasználva a rémület csöndjét, mely odalent kitátotta a szájakat s marokra fogta a szíveket... lassan és remegve játszani kezdtem a melódiát, amit régen, régen, régen hallottam egyszer zengeni és zokogni a szívemben.

2011. február 24., csütörtök

Nehéz szó


Már nincs más hátra, világos beszéd kell,
nehezen buggyan belőlem a szó,
mert visszatartja a sértett szemérem,
mint könnyeit a késve zokogó.

Visszafojtottam, mint rügyét az ág,
ha késik a nap s marcangol a szél.
Lesz-e gyümölcsöd, későn nyílt virág?
Mondd, lesz-e szavam, mely szívedig ér?

Csalóka szellő nem hoz-e fagyot,
melytől a bimbó dermed s feketül?
Mit válaszolsz, ha feléd hajolok,
kérlelve és dadogva emberül?

Élni! Hogyan élhetnék nélküled?
Ne perzselj kétkedésed parazsával.
Lásd, odakünn a tavasz lépeget
s a vad földet befödi illatával.

2011. február 21., hétfő

Hasztalan


Kerestelek. A szürke árnyak
befedik lassan nappalom.
Az éjszaka is magány meg pára,
fekete, lágy rongyhalom.

Lelkemben latyakká válik
szemed, az egész alakod,
kifolytál halkan a szívkamrából,
hiába nem akarod.

Kerestelek. Érted fordult
nappalba át az éjszaka.
Megöltél. Ugrásra készen
zuhanok vissza magamba.

2011. február 18., péntek

Staccato


Amíg csupán lopjuk magunknak egymást:
csak lopott holmi lesz, mi rég miénk,
vezekelünk a rég megérdemelt nász
visszaeső kis bűnözőiként,
akié vagy, elvesz naponta tőlem,
s ha néha visszakaplak egy napig:
megint sután, csak félig-ismerősen
puhatolom felejtett titkaid,
heteken át, míg várom folytatását
egy-két lopott órának, meglopok
minden varázst, mit új találkozás ád,
mert úgy kezdjük mi egyre újra, hogy
már messze vagy, mikor megérkezel.
Karomba kaplak s mégsem érlek el.

2011. február 16., szerda

Egyetlen szó


Naponta meghalok egyetlen szó után.
Akár a telihold, reámdől és ragyog.
Varázslat ez. Nincsen kívüle más szavam.
Egyetlen szó. Hallom jól itt belül,
tisztán és pontosan. Ezért szenvedek így.
Mást szerelme, bajok éles kartácsai
vernek, s görnyed belé. Testvérem ő nekem,
hiszen mindenkinek egy szép testről beszél,
minden hasonlít rá, de mégsem ugyanaz.
Eszébe jut, ha jár, eszébe jut, ha ül,
tehetetlen vele, ezért lerészegül,
mert részegebb, ha csak rágondol józanul,
mert részegebb, ha csak így van együtt vele.
Annyira kívánja, hogy szinte már övé,
és mégsem az övé, s ebbe őrül bele.

2011. február 15., kedd

pótolhatatlan, de nélkülözhető

Alul az írás felül a fej, te vagy a vesztes fizetni kell!
Láthatóan halhatatlan, csak egy villanás az agyban,
extra pörgés tripla csavar, várom, hogy táncoljak az igazival,
amíg elvonul a vihar.



Félek, ha kell, majd nem jön el
Ha eljön majd, nem érdekel
És nem felel ha kérdezek
És nem értem hogy mit jelent

Tíz perc alatt eltűnik
Még hallgatom a hangodat
Tengerparti hangulat
Eltűnik, de megmarad

(Fény a szemében)
És az agyam titkos rejtekében
(Bezárva) Bezárva, (Bezárva) bezárva már
Nem értem még mire vár

Vége van ha nincs tovább
Ha elhiszem, hogy ennyi jár
Ha elveszik, hát vesszen el
Ha eltűnik, hát tűnjön el

(Nem hiszem el)

Már nem érdekel

Tizennégy év


nem kérdem már hogy lett volna
hogyha nem így

lassan múló hosszú éj ez
nem szeretem

de nem kell többé emlékeznem
továbbvinni sincs már kedvem
itt lerakom

a mi házunk nem lett törvény

– ez a lassú éj is múlik

csöndje a múltra csukódik
épp jókor – fárad a szívem

csönd

belekong
s négyig számol zengő messzi harang

bezubog a hang

de megint:
csönd

2011. február 14., hétfő

Omega


Összeomlásunk mindent befalaz
egy pillanatra és örökre.
A vánkos keményebb lesz, mint a szikla
és testünk szemétdombnál súlyosabb.

Ezért élünk. Valamiképpen
ezért születünk a világra.

2011. február 13., vasárnap

Láttam magamat felülről


Esküszöm láttam magamat felülrõl
Gondoltam is, most kezdhetjük elölrõl
Pedig annyira jól alakultak a dolgok
Ahogy lépkedtél felém a holdfényben
Mint egy harmadosztályú regényben
Te gyönyörû voltál, én pedig izmos.

És most innen felülrõl végre jól látom
Ahogy áthajolnak a korláton
Tûzoltók, kíváncsi tölgyfaágak
És egészen fentrõl azt is csak én látom,
Hogy a virágnak látszó kis izék a ruhádon
Most lángnyelvekké válnak.

És most itt állok megint a reptéren
Csak az ujjam reszket a térképen
Ismeretlen tájak felett matat
Aztán hírtelen ott vagy Te is a TV-ben
Egy kivetítõn a folyosó végében
A hétórás híradó minket mutat

Pedig még annyi mindent szerettem volna
Verseket írni párás ablakokra,
Éjjel fákat ültetni együtt
És alattuk ébredni hajnalban,
Rembrandt-ot lopni nylon szatyorban,
Rakétát építeni az udvarunkban
A felüljáróról köpködni az elsuhanó autókra.
Az elsuhanó autókra

Esküszöm láttam magamat felülrõl
Ahogy éppen a motorháztetõrõl
Lehulló szilánkok között
Széttárt karokkal újra úgy fekszem
Ahogy azt gyerekként is szerettem
Veled a kertben nyáron a házunk mögött.

Pedig még annyi mindent szerettem volna
Verseket írni párás ablakokra,
Éjjel fákat ültetni együtt
És alattuk ébredni hajnalban,
Rembrandt-ot lopni nylon szatyorban,
Rakétát építeni az udvarunkban
A felüljáróról köpködni az elsuhanó autókra.
Az elsuhanó autókra

2011. február 8., kedd

Februári ág


nyárnak és télnek
kétélű próbáin túl
szívós és szürke

2011. február 4., péntek

miért


Elég nagy súly van a lelkemen,
Mégis azt hiszem,
Ha tudnám, hogy miért,
Talán könnyebben elviselném...

2011. február 3., csütörtök

Astor Piazzolla - Vuelvo al sur (Koop remix)

Még mindig



nem vagyok elég szegény.
Még nincs bennem elég csend ahhoz,
hogy ne vitatnám a vitathatatlant:
...még van szavam.
Nyomorultan, tériszonyban,
könyörögve a semmitsemtudásért,
még mindig magamhozszorítanék valakit, valamit,
Veszendőt a Veszendő.

2011. január 29., szombat

Titok


Fölmérem határaimat:
határtalanok.
Kitapogatom korlátaimat:
korlátlanok.
Talán nem is lehetne hol s hogy lennem
- mégis vagyok.

:D


Legyél derűs! Programozd át magad a nap minden percében: töltődj fel olyan gondolatokkal, amik többé tesznek! Ha ideges vagy, vagy zavart, próbálj nevetni magadon. Nevess hangosan, nevesd ki azt a nőt, aki aggódik, gyötrődik, és azt hiszi, hogy az ő problémáinál nincs fontosabb a világon.

2011. január 27., csütörtök

Szembogár


vadul széttolt bútorok
lemezjátszó a szív
a vágy egy lemezt rádobott
eperszínű rúzsnyomok
maradnak még pár percig és elkenődnek aztán
szép lazán

a magány újra mellém dől
cigifüst száll az erkélyről
végül úgyis csak egy sóhaj marad
minden jó nőből

szívem megszokásból vár
fölém nem hajolhat már
csupán emlék lesz majd belőle a két nagy szembogár

szelíd pillák, félmosoly
kicsit fáj még, hogy átvert, amúgy tényleg nem komoly
vadul nyüzsgő hangyaboly
lakik bennem pár napig és elfelejtem aztán
szép lazán

2011. január 20., csütörtök

Can't Let Go


well you're the closest thing, i have, to bring up in a conversation
about love that didn't last, but i could never call you mine,
cause i could never call myself yours, and if we were really meant to be,
well then we've just defied destiny, it's not that our love died it just never really bloomed

no i can't let go, no i can't let go of you
you're holding me back without even trying to.
i can't let go, i can't move on from the past
without lifting a finger you're holding me back.

And then we saw our paths diverge... and i guess i felt okay about it.
Until you got with another man, and then I couldn't understand
why it bothered me so, no we didn't die we just never had a chance to grow.

I can't let go, no i can't let go of you
you're holding me back without even trying to
i can't let go, i can't move on from the past
without lifting a finger you're holding me back

and it might not make much sense
to you or any of my friends
but somehow still you affect the things i do
and you can't lose what you never had
i don't understand why i feel sad
every time i see you out with someone new

i can't let go, no i can't let go no i can't let go of you
i can't let go, no i can't let go of you
you're holding me back without even trying to
i can't let go, i can't move on from the past
without lifting a finger you're holding me back

i can't let go, no i can't let go of you
you're holding me back without even trying to
i can't let go, i can't move on from the past

2011. január 19., szerda

Előhang egy "monodrámához"


Ilonának


Kérdeztek volna magzat-koromban...
Ó, tudtam, tudtam én!
Üvóltöttem nem kell a világ! goromba!
nem ringat és nem ápol, -
ellenemre van!

És mégis itt vagyok.
A fejem rég kemény
s tüdőm erősödött csak,
hogy annyit bőgtem én.

A vörheny és a kanyaró
vörös hullámai mind partradobtak.
Egyszer el akart nyelni,-
aztán kiköpött a tó...

S a szív, a máj, a szárnyas két tüdő,
a lucskos és rejtelmes gépezet
hogy szolgál...ó miért? S a bimbózó virág-
nem nyílik még husomban most a rák.

Születtem. Itt vagyok.
Felnőttem. S mire?
Igértek néked valamit?
kérdeztem egyszer én
magamban még serdülőkoromban.
S mindjárt feleltem is:
Nem. Senki semmit nem igért.
S ha nem igért, a senki tudta mért.

Szellőtől fényes csúcsra röpít fel a vágy
s lenn vár a gőzt lehelő iszap.
A hallgatag növények szerelme emberibb.

A madár tudja tán, hogy mi a szabadság,
mikor fölszáll a szél alá
és ring az ég hullámain.

A hegyek tudják hogy mi a méltóság,
hajnalban, alkonyatkor is,
a lomhán elheverő hegyek...


Hegy lettem volna, vagy növény, madár...
vigasztaló, pillangó gondolat,
tünő istenkedés. Ma már az alkotás is rámszakad.

Kérdeztek engem? Számbavettek.
Ó, a szám...a hűvös és közömbös!
Nem érdeklem, nem gyűlöl, nem szeret,
csak - megfojt.

Nézd, én vagyok. Nem egy, nem kettő,
nem három és nem százhuszonhárom.
Egyedül vagyok a világon.

Én én vagyok.
S te nem vagy te, s nem vagy ő sem.
Gép vagy. Hiába sziszegsz. Én csináltalak.
Én vagyok. S általam te. Hiába sziszegsz.
Én vagyok. Szétszedlek és te nem vagy,
nem kapsz több olajat, túl nagyra nőttél.
S szolgáni fogsz, hiába sziszegsz!

Én én vagyok. Én én vagyok,
megőrülök,
én én vagyok, én én ....
megcsúszom a végén!

Én én vagyok magamnak,
s néked én te vagyok.
S te én vagy magadnak,
két külön hatalom.
S ketten mi vagyunk.
De csak ha vállalom.

Ó, hadd leljem meg végre honomat!
Segíts, vígasztaló, pillangó gondolat!

Még csönd van, csönd, de már a vihar lehell,
érett gyümölcsök ingnak az ágakon.
A lepkét könnyű szél sodorja száll.
Érik bennem, kering a halál.

Ring a gyümölcs, lehull, ha megérik.
Füstölög a halál. Élni szeretnék.
Lélek vagyok. Arkangyalok égi haragja
ég bennem, riaszt a világ.

Sűrű erdő kerít, porfelhőben a nyáj. Porkoszorús katonák.
Dögölj meg, dögölj meg, dögölj meg hát világ.

Ringass emlékkel teli föld.
Takarj be! Védj, villámmal teli ég!
Emelj fel emlék!

Lélek vagyok. Élni szeretnék!

2011. január 14., péntek

25