2010. szeptember 28., kedd

És én boldog volnék, és belesimulnék



Látod megszelidült, amit küld az a nézés, ez nem babonáz meg már,
Persze tetszik meg minden, de ami jönni fog innen, azért tulajdonképpen kár,

Be is van rúgva, szégyelli-tudja és reméli, hogy én is nagyon,
Én meg jelzem persze, hogy maradjon kedve csinálni, én meg hagyom

2010. szeptember 27., hétfő

nem menekül(het)ünk a végzetünk elől


Mert az emberrel nemcsak történnek a dolgok. [...] Az ember csinálja is azt, ami történik vele. Csinálja, hívja magához, nem engedi el azt, aminek meg kell történni. Ilyen az ember. Akkor is megteszi, ha rögtön, első pillanattól érzi és tudja, hogy amit tesz, végzetes. Tartják egymást, az ember és sorsa, idézik és alkotják egymást. Nem igaz, hogy a végzet vakon lép életünkbe, nem. A végzet az ajtón át lép be, melyet mi tártunk fel, s magunk előtt tessékeltük a végzetet. Nincs ember, aki elég erős és okos ahhoz, hogy elhárítsa szóval vagy cselekedettel azt a balsorsot, amely vastörvénnyel következik lényéből, jelleméből.

2010. szeptember 26., vasárnap

Haza


Kijönni a távolságból.
Látom, ott van,
és ő is lát.
Kijönni és feladni
a védelmet.
Itt vagyok,
fegyver, ha kell,
de a kéz is elég.

Kijönni a távolságból,
és nem elveszni,
elfogadni, hogy
vagyok és vagy,
és immáron nem
csak lehetőség.

Kijönni a távolságból,
s nem látszani többé
messzi pontnak,
csillagnak,
kozmikus kosznak,
isteni bajnoknak
égi hősnek.
csak, mint mindenki
olyannak:
egy hétköznapi szeretőnek.

"Miért kérdezel? Tudod, hogy így van."


A másik kérdés, hogy nem ez volt-e életünk igazi tartalma, ez a kínos vonzás egy nőhöz, aki meghalt? Tudom, nehéz kérdés. Én nem tudok reá felelni. Mindent megéltem, mindent láttam, s erre a kérdésre nem tudok felelni. Láttam békét és láttam háborút, láttam nyomorúságot és nagyszerűséget, láttalak téged gyávának és magamat gőgösnek, láttam harcot és egyezkedést. De az élet alján minden cselekedetünk értelme talán mégis ez a kötés volt, mely valakihez fűzött - kötés vagy szenvedély, nevezd, ahogy akarod. Ez a kérdés? Igen, ez a kérdés.Szeretném, ha megmondanád [...], mi a véleményed erről? Te is azt hiszed, hogy az élet értelme nem más, csak a szenvedély, mely egy napon áthatja szívünket, lelkünket és testünket, s aztán örökké ég, a halálig? Akármi történik is közben? S ha ezt megéltük, talán nem is éltünk hiába? Ilyen mély, ilyen gonosz, ilyen nagyszerű, ilyen embertelen a szenvedély? ... S talán nem is szól személynek, csak a vágynak?... Ez a kérdés. Vagy mégis személynek szól, örökké és mindig csak annak az egy és titokzatos személynek, aki lehet jó, lehet rossz, de cselekedetein és tulajdonságain nem múlik a szenvedély bensősége, mely hozzákötöz?

A kétféleségről


Nem értem ezt a szót, nem tudom még, mi ez a másféleség?... Sok idő és sok magános óra tanít meg reá, hogy örökké erről van szó, férfi és nő, barátok, világi kapcsolatok, minden ezen múlik: ezen a másfélesgégen, mely két pártra szakítja az emberiséget. Néha már azt hiszem, csak ez a két párt van a világon, s mindenféle változata ennek a másféleségnek, az osztálykülünbségek, a világnézeti, hatalmi árnyalatok, minden csak a másféleségből következik. S mint ahogy csak egyféle vércsoporthoz tartozó emberek tudnak egymásnak a veszély pillanatában segíteni, mikor vérüket adják embertársuknak, kinek rokon a vérképlete, úgy a lélek is akkor tud csak segíteni egy másik léleknek, ha nem "másféle", ha szemlélete, meggyőződésnél is titkosabb valósága is hasonló... [...] Az élet legnagyobb titka és ajándéka, ha két "egyféle" ember találkozik. Oly ritka ez, mintha a természet erővel és fortéllyal akadályozná meg ezt az összhangot - talán, mert a világ teremtéséhez, az élet megújulásához szüksége van a feszültségre, mely örökké egymást kereső, ellentétes szándékú és ütemű emberek között keletkezik. Váltóáram, tudod... ahová nézel, ez a pozitív és negatív erőcsere. Mennyi kétségbeesés és vak reménykedés van e kétféleség mögött!

A kegyelmi időről


Igen, volt bennem valami - múlt időben beszélek, s oly messze van mindaz, amiről beszélek, ahogy halottról vagy idegenről beszél az ember -, volt bennem egyfajta könnyűség és elfogulatlanság, ami lefegyverezte az embereket. Volt egy idő az életemben, az ifjúság évtizede, mikor a világ engedelmesen tűrte jelenlétemet, igényeimet. Ez a kegyelmi idő. Ilyenkor mindenki eléd siet, mintha te volnál a hódító, akit ünnepelni kell borral, lányokkal és virágfüzérrel. S csakugyan, [...] egy pillanatra sem hagyott el a biztonság tudata, az érzés, hogy titkos, láthatatlan szerencsegyűrűt húztak ujjamra az istenek, nem történhet komoly bajom, szeretet és bizalom vesz körül. Ez a legtöbb, amit ember az élettől kaphat. [...] Ez a legnagyobb kegyelem. Aki elbízza ilyenkor magát, nyegle vagy pökhendi lesz, aki nem tudja alázattal elviselni a sors kényeztetését, aki nem tudja, hogy ez a kegyelmi állapot addig tart, amíg nem váltjuk fel az istenek ajándékát aprópénzre, elbukik. A világ csak azoknak bocsát meg ideig-óráig, akik szívükben szerények és alázatosak.

Az elfogadásról és belenyugvásról


De lelked mélyén görcsös indulat szorongott - vágy, másnak lenni, mint amilyen vagy. Ez a legnagyobb csapás, mellyel a végzet ember sújthat. Vágy másnak lenni, mint aki és ami vagyunk: ennél fájdalmasabb vágy nem éghet emberi színben. Mert az életet nem lehet másként elviselni, csak azzal a tudattal, hogy belenyugszunk mindabba, amit magunknak és a világnak jelentünk. Bele kell nyugodni, hogy ilyenek vagy olyanok vagyunk, s tudni, mikor ebbe belenyugszunk, hogy nem kapunk e bölcsességért az élettől dicséretet, nem tűznek mellünkre érdemrendet, mikor tudjuk és elviseljük, hogy hiúk vagy önzők, vagy kopaszok és hasasok vagyunk - nem, tudni kell, hogy semmiért nem kapunk jutalmat, sem dicséretet. El kell viselni, ennyi a titok. El kell viselni jellemünket, alaptermészetünket, melynek hibáin, önzésén, mohóságán tapasztalás és belátás nem változtatnak. El kell viselnünk, hogy vágyainknak nincs teljes visszhangja a világban. El kell viselnünk, hogy akiket szeretünk, nem szeretnek bennünket, vagy nem úgy szeretnek, ahogy mi reméljük. El kell viselni az árulást és a hűtlenséget, s ami a legnehezebb minden emberi feladat között, el kell viselni egy másik ember jellemi vagy észbeli kiválóságát.

2010. szeptember 22., szerda

Szeptember elején


A hoszú, néma, mozdulatlan ősz
aranyköpenybe fekszik nyári, dús
játékai közt, megvert Dárius,
és nem reméli már, hogy újra győz.

Köröskörül bíbor gyümölcse ég,
s nem várja, hogy a kedvét töltse még,
a csönd, a szél, a fázó-zöldes ég,
fülébe súg, elég volt már, elég,
s ő bólogat, mert tudja-tudja rég,
hogy ez az élet, a kezdet s a vég.

Nekem se fáj, hogy mindent, ami szép,
el kell veszítenem. A bölcsesség
nehéz aranymezébe öltözöm,
s minden szavam mosolygás és közöny.

2010. szeptember 20., hétfő

arról, hogy minden a szándék


Mert van az adatszerű igazság. Ez és ez történt. Így és így történt. Ekkor és ekkor történt. Ezt nem nehéz megtudni. A tények beszélnek, mint mondani szokták, az élet vége felé az összes tények árulkodnak és ordítoznak, hangosabban, mint a kínpadon a vádlottak. A végén minden megtörtént, s ezt nem lehet félreérteni. De a tények néha csak szánalmas következmények. Az ember nem azzal vétkezik, amit csinál, hanem a szándékkal, amellyel elköveti ezt vagy azt. Minden a szándék. A nagy, a régi, vallásos jogrendszerek, melyeket tanulmányoztam, tudják ezt és hirdetik. Egy ember elkövethet hűtlenséget, aljasságot, igen, a legrosszabbat is, gyilkolhat, s belülről tiszta marad. A cselekedet még nem az igazság. Mindig csak következmény, s ha az ember egy napon bíró és ítélni akar, nem érheti be a rendőri jelentés tényeivel, meg kell tudnia azt, amit a jogászok indítóoknak neveznek.

2010. szeptember 19., vasárnap

Mocskos idők


Elállom az utad és megszerezlek!
Hihetetlen, hogy nem szeretlek!

Nem szeretlek, nem szeretlek,
de hogyha eltűnsz, megkereslek!

2010. szeptember 17., péntek

üres


Amint múltak a napok, megfásult, elzsibbadt benne valami. Szinte elfelejtett mindent, ami volt. De azért szenvedett. Mert ha nem is gondolt arra, ami volt, érezte, hogy az, ami volt, már nincsen, mint az állat, mely múlton és jövőn kívül az örök jelenben él, mint az a kutya, mely nem kap enni, s nem tudja, hogy mi bántja, és mégis folyton odavánszorog az üres ételes táljához, körülszaglássza, s miután látja, hogy semmit se lát, csüggedten a vacka felé kullog, vissza-visszasandítva.

2010. szeptember 7., kedd

Kezdetben volt...


... a te, volt az ott, volt az akkor, volt a kék égbolt, volt a napsütés, volt a tavasz, volt a meleg, volt a rét, volt a virág, volt a fa, volt a fű, volt a madár, volt az erdő, volt a bátorság, volt a határozottság, volt a könnyedség, volt a bizalom, volt az odaadás, volt a gazdagság, volt az öröm, volt a derű, volt a nevetés, volt az ének, volt a beszéd, volt az imádság, volt a dicséret, volt a tisztelet, volt az egyetértés, volt az édesség, volt a tisztaság, volt a szépség, volt az igenlés, volt a hit, volt a remény, volt a szeretet, volt a jövő, aztán a teből ő, az ottból itt, az akkorból most, a kék égboltból fekete füst, a napsütésből eső, a tavaszból tél, a melegből hideg, a rétből mocsár, a virágból kóró, a fából hamu, a fűből avar, a madárból préda, az erőből gyengeség, a bátorságból gyávaság, a határozottságból bizonytalanság, a könnyedségből nehézkesség, a bizalomból gyanakvás, az odaadásból önzés, a gazdagságból szegénység, az örömből bánat, a derűből ború, a nevetésből sírás, az énekből kornyikálás, a beszédből dadogás, az imádságból káromlás, a dicséretből átok, a tiszteletből megvetés, az egyetértésből viszály, az édességből keserűség, a tisztaságból szenny, a szépségből varangy, az igenlésből tagadás, a hitből kétkedés, a reményből kétségbeesés, a szeretetből gyűlölet, a jövőből múlt lett, és kezdődött elölről az egész.

2010. szeptember 5., vasárnap

Emlékszel? Mire?


A perc után, a lobbanás után,
a fényszárnyak, a robbanás után,
melyben agyamtól a láb-ujjadig
a mindenség végső határait
bejárta bennünk isten gyönyöre,
a csúcs után, s zuhanva már: ugye,
te is érezted, mint én, azt a jó
lankadást, a visszazsugorodó
életet, az emberit, amit én?
Még ájult voltam, s bőröm felszinén
valami nyugodt, ismerős meleg
ömlött el: az újra-nyíló erek
hálót szőttek, varázsköpenyt, reánk,
s az zsongatott és altatott: a szánk
félrecsúszott: még éreztem, milyen
édes voltál, és hogy a szerelem...
Aztán semmi... Most meg, ébredve - Te,
mondd csak, emlékszel? Emlékszel? Mire?!

Mire megtanultam


mire megtanultam a leckét
már új lecke van
mire elmentem a holdra
már megjöttek onnan
mire találtam egy álmot
már kirakatban állt
mire divatba jöttem volna
nekem már derogált


semmire nem vagyok jó
semmire nem vagyok képes
néha egy kicsi szex
de attól mindenki mérges
már elmúltam 20
még nem vagyok 40
tudom, hogy kell győztesnek lenni
de nincsen hozzá kedvem

mire elmúlt a náthám
már halott voltam
mire megjött az orvos
már meggyógyultam
mire volt végre egy csillag
már lehozta más
mire kiértem a hídra
már mindenki beugrált


mire eljött az érzés
már gondolkodtam
azon hogy milyen lesz
és elment nyomban
mire kinyögtem végre
már rádióba' szólt
mire megcsináltam a cselt
már berúgták a gólt

2010. szeptember 2., csütörtök

A jobbik részem


Én már úgy vagyok jó, ahogy így vagyok
Én már nem leszek másik
Matatni szeretek, álmodok
Egész kipusztulásig