2009. június 30., kedd

Könny


A nyitott sír felett
lomha fekete varjú száll.
Két szárnycsapás közt rám mered
a dermesztő Szabály.

Ijesztő gyengeségem
megbúvó-nyüszítő állat.
Tegnapi hecceket idézek
vitákat,

hogy elfojtsam könnyem
s önzésem senki se lássa;
mert részvétlenség lenne
és magam – siratása.

De törvény,
hogy a halál csak az élőnek fájjon;
remegjek – gyászod örvén –
önnön tragédiámon.

A göröngydübörgésbe
cérnafüttyös cinke pityeg.
Oldozó könnycsepp éget
s legördül. Legyen a tied.

2009. június 26., péntek

Ujjaink


Úgy bújtak össze ujjaink,
csókolva egymást kétszer öt
combjukkal, mint szeretkező,
fantasztikus kis állatok;

úgy fuldokoltak ujjaink
egymásban tehetetlenül,
mint elítélt, vak rabok a
halál ketrec-vasai közt;

irigyeinktől ujjaink
mégis oly percet loptak el,
hogy hosszú, boldog éjszakát
álmodtunk végig azalatt;

aztán a két kéz úgy pihent
egymásban mozdulatlanúl,
mint két öngyilkos szerető,
akit már együtt fed a föld.

2009. június 25., csütörtök

Jelentés-vázlat a jelenidőről


valahogy úgy, mint a csecsemők:
iszom, iszom és szomjazom,
megkívánok és elúnok,
fogok, megszorítok és elejtek,
elsírom magam,
unatkozom, félek.
Mindentől függök, de alig függök össze.
Nagyon megörülök egy érintésnek. Vissza-
borzadok egy másiktól.
Nevetnem kell, nevetnem bizonyos szavakat hallva, látva.
Figyelmem lengőajtaja készségesen nyíldogál
kifelé-befelé, vagy ácsorog középen: elbámészkodom
egy színen, formán, hiányon; jót csodálkozom olyasmin,
hogy hajlik az ujjam.
Bízom. Ragaszkodom. Hamar
felejtek. Valahogy így.
Jöhet
a jövő -
úgyis jön
- nem hívom.

2009. június 17., szerda

I Got Rythm

2009. június 15., hétfő

Végül


Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
csak szeressék!
Jaj! úgy vágyik valakire, hogy eltűri azt is már,
hogy ne szeressék!
Úgy menekül, kapaszkodik! Csak az kell, hogy legalább
a szíve tessék!

Fél egyedül. Csak karolják! - s már eltűri, hogy a szíve
ne is tessék.
Megszelídül a magánytól, s csak annyi kell végül már,
hogy meg ne vessék.
Egyedül az éjszakákat?! - Ó, nem, inkább eltűri,
hogy meg is vessék.
Egyedül megérni itten betegséget, csapásokat,
ezüstös karácsonyestét?
Egyedül felérni ésszel a múlást, azt, ami van,
és azt, mi lesz még?!

Jaj, nem! Végül nem bán már az ember semmit, semmit,
- azt se, hogy szeressék.
Ó végül már azért sír csak, hogy valakit szeressen még,
szeressen még.
Legyen aki megengedje: - rágondolva tölthessen el
egy-egy estét.

2009. június 12., péntek

2009. június 10., szerda

Gyerekbeszéd



Szeretsz gondolni?
– én attól majdnem mindig
szomorú leszek!

A hűséges hűtlenségről

A szemem sokszor hűtelen.
sokszor az idegenbe téved.
Pedig tudom: Te vagy az Élet,
Te vagy a Szerelem.

De lásd, Te messze vagy,
akkor is, mikor beszélek veled,
akkor is, mikor megérintelek,
akkor is, mikor a kezem fogod.
És olyan szédítő a forgatag!
És látod, szerteszét körültem
olyan sok égő tűz lobog!
Ó, én erősen tartalak,
de hogyha néha megszédülten
megroskadok és megcsuklik a lábam,
s megperzselem az ujjamat,
nem, nem az ujjamat, a lelkemet,
úgy-e tudod, hogy az nem én vagyok?
Hogy én akkor is, ott, az éjszakában,
amely rámhull és eltemet,
akkor is, mikor elsodornak
és visznek haragos habok,
úgy-e Te tudod, hogy mindez hiában,
hogy én akkor is a tied vagyok?

Mert látod, én nagyon,
nagyon szeretnék,
én fogom a kezed,
de a szemem, a két szemem
még nem egészen a tied,
mert nem egészen enyimek még.
Tudod, ha csak egy szemem lenne!
És másfelé nem nézne sohasem,
csak befelé, befelé mindig!
És mindig a Te arcod égne benne!

De így, látod, százfelől hintik
a sugarat rám emésztő tüzek,
s két szememben, e két gonosz tükörben
száz csillanó csillagra törten
táncolnak és tündöklenek.
És százfelé húznak, cibálnak
sodró szelei a világnak,
és én százfelé szakadok,
de az nem én vagyok.

És tudom: én vagyok a vétkes,
az én hívságos két szemem.
Lásd, épp ez az, ami a lelkemen
ilyenkor marcangolva tépdes.
Betegje, rabja én e rossz szemeknek,
tudom, hogy csak téged szeretlek,
s tudom, hogy bántalak.
Lásd, ez nagyon kegyetlen gondolat.
És rám talál a tüzeken keresztül
és kemény karmait lelkembe ássa.

És nem tudok gondolni másra:
ilyenkor szüntelen rád gondolok.

Akkor vagyok a tied mindenestül,
amikor hűtelen vagyok.

2009. június 9., kedd

tűnő



Mindig jusson eszünkbe, hogy a múlt hazugság, hogy az emlékezet nem ismer visszautat, hogy minden régi tavasz visszahozhatatlanul elveszett, s hogy végső soron a legőrjöngőbb és legmakacsabb szerelem sem egyéb, mint tűnő igazság.

2009. június 3., szerda

A lét elviselhetetlen könnyűsége/ részlet

Lehet, hogy pont azért nem tudunk szeretni, mert arra vágyunk, hogy bennünket szeressenek, vagyis a másiktól várunk valamit (szeretetet), ahelyett, hogy követelmények nélkül fordulnánk hozzá, és beérnénk puszta jelenlétével.

És még valami: Tereza elfogadta Karenint olyannak, amilyen volt, nem akarta a saját képére változtatni, elõre tiszteletben tartotta kutyavilágát, melyet nem akart tõle elvenni, nem féltékenykedett titkos kalandjaira. Nem azért tartotta a kutyát, hogy átalakítsa (ahogy a férj a feleségét, a feleség pedig a férjét akarja átalakítani), hanem csupán azért, hogy megtanítsa az elemi nyelvre, mely lehetõvé teszi, hogy megértsék egymást, és együtt élhessenek.

Meg aztán: A szeretet, mely Terezát Kareninhez fûzi, önkéntes, senki nem kényszerítette rá.

De fõképpen: Nincs olyan ember, aki idillel ajándékozhatná meg a másikat. Erre csak az állat képes, mert azt nem ûzték ki a Paradicsomból. A szeretet, mely a kutyát az emberhez fûzi, idilli szeretet. Nincs benne nézeteltérés, szívettépõ jelenet, nincs benne fejlemény. Karenin az ismétlõdésen alapuló életével vette körül Terezát meg Tomast, és ezt várta tõlük is.

Az emberi idõ nem körben forog, hanem egyenes vonalban fut elõre. Ez az oka, hogy az ember nem lehet boldog, mert a boldogság az ismétlõdés utáni vágy.

2009. június 1., hétfő

csak egy nap a világ


Vártam, reménytelenül vártam én terád,
Vártam, reménytelenül ezt az éjszakát!
Vártam, nem volt az életemben más remény,
Kérlek, ne haragudj, tovább nem várok én!

Csak egy nap a világ,
Csak egyetlenegy csók az életünk.
Ki tudja, mi vár ránk,
Ki tudja, holnap mire ébredünk?
Ma nevet rám az ég,
Ma csókra hív a szád, a két karod,
Ma szívem a tiéd,
Mit bánom én a fájó holnapot!

Add nekem ezt az éjszakát,
És én az életem adom!
Csak addig éljek, ne tovább, amíg a szádat csókolom.