2009. november 30., hétfő

.


Nem a nő vagy a férfi a lényeg, hanem a szeretet. Mindenben, amit szeretsz: Istent szereted. A szeretet az ego oldószere; a szeretet a legtermészetesebb forrás az isteni felé, és bármely irányból megtörténhet. Az alapvető kulcs: engedj a másiknak szabad utat, engedd be a szívedbe, a tudatodba, lelked legmélyébe.

2009. november 28., szombat

Sweet Home Alabama

2009. november 27., péntek

Elég


A teremtés bármilyen széles,
ólnál is szűkösebb. Innét odáig.
Kő, fa, ház. Teszek, veszek.
Korán jövök, megkésem.

És mégis olykor belép valaki
és ami van, hirtelenűl kitárúl.
Elég egy arc látványa, egy jelenlét
s a tapéták vérezni kezdenek.

Elég, igen, egy kéz elég amint
megkeveri a kávét, vagy ahogy
"visszavonúl a bemutatkozásból",
elég, hogy elfeledjük a helyet,
a levegőtlen ablaksort, igen,
hogy visszatérve éjszaka szobánkba
elfogadjuk az elfogadhatatlant.

2009. november 10., kedd

Nagy utazás

Fáradtnak tűnsz, mintha nem a régi volnál,
Hol van a tűz, hol van az a mindig sóvár régi láz,
Az a régi égi láz, amivel beléptél, s megszerettelek?

Nagy utazás, azt mondtad, hogy ez az élet, s nem halunk meg,
Az ember soha el nem téved, égi láz, a bizonyos égi láz,
Tőled kaptam, majd meghaltam, majd elégtem én.

Mivé legyek most nélküled?
Hová megyek így nélküled?
Te meg csak ülsz, fáradtnak tűnsz,
Tovatűnt szép ígéretek, nélkülük én hová legyek?

Nagy utazás, a vonatunk újra indul,
Nagy utazás, most a vágyunk már megint új útra visz,
induljunk el hát megint,
Gyere velem most az ígéret szerint!

Nagy lesz az út, de mi ugye mégse várunk?
A vonatunk nekilódul, újra száguld, régi láz, hajtja az a régi láz,
Tőled kaptam, majd meghaltam, majd elégtem én.

Elindulunk, elindulunk, az éjbe megy a vonatunk,
S az éjszaka, az éjszaka, a puha testű éjszaka,
Vonatunk kattogó zaja.

Mint régi jó barátokat, majd úgy fogad, majd úgy fogad.
Egy utazás az életünk, azt mondtad hát, megint megyünk,
Nagy utazás az életünk...

2009. november 8., vasárnap

Somewhere over the rainbow

arról, hogy a szeretett lény összehasonlíthatatlan

-Minden asszony úgy van vele, hogy a gyereke előbbre való, mint a férje.- Ezt anyja mondta bizalmas hangon Agnesnek (hogy milyen alkalomból, azt már elfelejtette), aki akkor tizenkét, tizenhárom éves lehetett. A mondat értelme csak akkor világosodik meg, ha kicsit elgondolkozunk rajta: amikor azt mondjuk, hogy A.-t jobban szeretjük B.-nél, ez nem a szeretet kétféle fokozatának az összehasonlítása, hanem kinyilvánítása annak, hogy B.-t nem szeretjük. Azt ugyanis, akit szeretünk, nem hasonlítjuk össze senkivel. A szeretett lény összehasonlíthatatlan. A.-t és B.-t akkor se hasonlítjuk össze, ha mind a kettőt szeretjük, mert amint összehasonlítjuk őket, egyiküket már nem szeretjük. És amikor nyilvánosan kijelentjük, hogy egyikük előbbre való a másiknál, sohasem az a célunk, hogy mindenki előtt kinyilvánítsuk A. iránti szeretetünket (mert ebben az esetben elég lenne azt mondani: "szeretem A.-t!"), hanem az, hogy tapintatosan, de világosan tudtul adjuk, hogy B. teljesen közömbös számunkra.

a szépségről és csúnyaságról


De mi a matematikai értelemben vett szépség? A szépség azt jelenti, hogy a példány erősen megközelíti az eredeti mintaképet. Képzeljük el, hogy a számítógépbe betáplálják a testrészek maximális és minimális méreteit: orrhossza három és hét centiméter között, homlokmagassága három és nyolc centiméter között és így tovább. A csúnya embernek nyolc centi magas a homloka, az orra pedig csak három centi. Csúnyaság: a véletlen poétikus szeszélye. A szép embernél a játékos véletlen az összes méret középarányosát választotta. Szépség: apoétikus arányosság. A szépség sokkal jobban kiemeli az arc nem egyediségét és személytelenségét, mint a csúnyaság. A szép ember az eredeti műszaki tervet látja viszont arcán, úgy, ahogy az ősminta tervezője megrajzolta, és aligha hiszi el, hogy amit lát, az valamiféle eredeti "én". Ezért éppúgy szégyenkezik, mint a hosszú és zöld orrú, életre keltett kaucsukbaba.

a szégyenről


Amikor tizenhat éves volt, Agnes hosszabb időt töltött szülei ismerőseinél; éjszaka közepén megjött a menstruációja, és a vér összemaszatolta a lepedőt. Amikor kora reggel észrevette, mi történt, pánikba esett. Kiosont a fürdőszobába szappananért, s aztán vizes szivaccsal dörgölte a lepedőt; a folt nemcsak hogy nagyobb lett, de átütött a matracra is; rettenetesen szégyellte magát.



Miért is szégyenkezett annyira? Hát nincs minden nőnek havivérzése? Talán ő találta ki a női nemiszerveket? Talán ő a felelős értük? Nem. De a felelősségnek semmi köze a szégyenhez. Ha történetesen a tintát önti ki, és a vendéglátói abroszát meg szőnyegét teszi tönkre, az kínos és kellemetlen lenne, de nem szégyellné magát. a szégyen alapja nem az általunk elkövetett hiba, hanem a megszégyenülés, megalázottság, amit amiatt érzünk, hogy olyanoknak kell lennünk, amilyenek vagyunk, meg az elviselhetetlen érzés, hogy megalázottságunkat mindenki látja.

a zenéről


Vannak civilizációk, amelyek az építészetben nagyobbat alkottak, mint Európa, az antik tragédia pedig örökre utolérhetetlen marad. De egyetlen civilizácó sem teremtette meg a hangokból azt a csodát, amit a maga ezeréves történelmével, formai és stiláris gazdagságával az európai zene képvisel! Európa: a nagy zene és a homo sentimentalis. Ikrek, akiket test test mellett ugyanaz a bölcső ringatott.



A zene nemcsak gazdagította az európai ember érzelmi világát, hanem megtanította arra is, hogy rajongjon az érzelmeiért és az érző énjéért. Hiszen tapasztalhattuk: a dobogón álló hegedűművész lehunyja a szemét, és eljátssza az indító két hosszú hangot. Ekkor a hallgató szintén lehunyja a szemét, érzi, ahogy a mellkasában nő a lelke, és megállapítja: - De szép!- És közben az, amit hall, mindössze két hang, mely önmagában nem fejezheti ki a zeneszerző gondolatát, az alkotást, tehát a művészetet és a szépséget sem. De ez a két hang megérintette a hallgató lelkét, és elnémította az eszét és esztétikai ítélőképességét. A puszta zenei hang körülbelül olyan hatással van ránk, mint Miskin tekintete a nőkre. A zene: pumpa a lélek felfúvására. A nagy léggömbökké változott hipertrófiás lelkek a hangversenyterem mennyezete alatt lebegnek, és minduntalan egymásnak ütődnek az elképesztő tolongásban.

2009. november 6., péntek

Összevisszaélet


ma mindenki boldog vagy csak annak tûnik az én szememben
ma mindenki érzi vagy csak én érzem úgy hogy minden rendben
az élet nem élet míg át nem éled
és az álom sem álom ha én csinálom
a véremben érzem ezt a lüktetést amit ma este érezni kell
mittudomén hogy hányadik kerület ez engem valahogy
kicsit sem érdekel
se éhes se szomjas se fáradt se boldog se semmi
csak itt lököm neked magam hogy érezd
itt nyomom neked, tudom hogy érzed
valami véget nem érõ hídon át vissza pestre
a metro a nap a duna meg a hidak is a helyükön vannak
mi vagyunk tõlük messze
az életed nem élet míg át nem éled
és az álmod sem igazi álom de jól csinálom
nem hiszem hogy élek és ha néha mégis akkor is csak úgy
hogy a kezem figyeli közben a számat
ma mindenki boldog vagy csak annak tûnik
ma mindenki érzi vagy csak én érzem magam másnak
kék a véred szólj ha kéred
és ellököm magam neked hogy érezd

2009. november 5., csütörtök

Áldott e bánat...


Áldott e bánat, megszépíti lelkem,
Mely únt napoknak holt vizén pihent.
Áldott e bánat, enged énekelnem
S éreznem, mily mély az élet s mi szent!

Áldott vagy Anna! Messze, messze mentél,
Hogy megmutasd, mily mélyen bennem élsz,
Hogy egy hatalmas és bús szerelemnél
Érezzem, hogy az életem egész!

Hogy én is a tavaszi újulások
Fia vagyok, ki síron is kihajt,
Hogy engem is egy végtelen világnak
Mély titka ringat, hol nincs semmi part.

2009. november 3., kedd

A szeméremről


Arthur Schnitzler, a századforduló bécsi írója, írt egy szép novellát, az Elsa kisasszony-t. Hősnője egy lány, akinek apja adósságba keveredik, és erkölcsi csőd fenyegeti. A hitelező hajlandó elengedni az apa adósságát, ha Elsa meztelenre vetkőzik előtte. Hosszú belső vívódás után Elsa beleegyezik, de annyira szégyelli magát, hogy mutatványa közben elborul az elméje és meghal. Hogy tévedés ne essék: ez nem erkölcsbíráló elbeszélés, amely a gonosz és kéjsóvár gazdag embert kárhoztatja! Nem, ez egy erotikus novella, melytől elakad a lélegzetünk: érzékelteti velünk, milyen hatalma volt egykor a meztelenségnek: a hitelezőnek óriási pénzösszegbe kerül, a lányból pedig végtelen szégyent és e szégyenből fakadó izgalmat vált ki, mely végül a halálát okozza.

Schnitzler elbeszélése fontos másodpercet mutat Európa számlapján: a puritán tizenkilencedik század végén az erotikus tabuk még erősek voltak, de az erkölcsök lazulása épp ennyire erős vágyat lobbantott fel, mely ezeknek a tabuknak a megszegésére irányult. Szemérem és szemérmetlenség akkor keresztezte egymást, mikor mindkettőnek azonos ereje volt. Az erotikus feszültség rendkívüli pillanata volt ez, melyet Bécs a századfordulón élt át. Ez a pillanat már nem tér vissza.

A szemérem védekezést jelent az ellen, amit akarunk, és szégyenkezést amiatt, hogy azt akarjuk, ami ellen védekezünk. Rubens az utolsó olyan európai nemzedékhez tartozott, amelyet a szeméremre neveltek. Ezért ajzotta fel őt annyira, ha egy lány mellére tette a kezét és felbolygatta szeméremérzetét. Gimnazistaként Rubens egyszer belopakodott a folyosóra, melynek ablakából belátott a terembe, ahol derékig meztelen osztálytársnői tüdőszűrésre vártak. Az egyik lány észrevette Rubenst és felkiáltott. A többiek magukra kapták köpenyüket, sikítozva kiszaladtak a folyosóra, és üldözőbe vették Rubenst. Rubens riadtan menekült: ezek a lányok már nem az osztálytársnői, kolléganői, barátnői voltak, akik szívesen tréfálkoznak és kacérkodnak. Arcukon valódi harag volt, melyet megsokszorozott számuk, kollektív harag, mely hajszát indított ellene. Rubensnek sikerült elmenekülnie, de a lányok folytatták a hajszát, és beárulták őt az igazgatónál. Az osztály színe előtt Rubenst nyilvánosan megrótták. Az igazgató megvető hangon kukkolónak nevezte.

Rubens a negyvenes éveiben járt, mikor a nők melltartójukat a fiókban hagyva, a strand homokjára feküdtek, és országnak-világnak mutogatták keblüket. Sétált a tengerparton, és tekintete kerülte a nők váratlan meztelenségét, mert elevenen élt benne a régi imperativus: ne sértsd a nők szemérmét! Amikor ismerős nővel, mondjuk barátja feleségével vagy kolléganőjével találkozott, aki nem viselt melltartót, hökkenten állapította meg, hogy nem a nő szégyenkezik, hanem ő. Zavarban volt, és nem tudta, hova nézzen. Megpróbálta tekintetével elkerülni a nő mellét, de ez képtelenség volt, mert egy férfi akkor is a meztelen keblet látja, ha a nő kezét vagy fülét nézi. Így aztán igyekezett olyan természetesen nézni a nők mellére, mintha a térdüket, vagy homlokukat nézné. Csakhogy ez sem volt könnyű, mert a kebel nem homlok és nem térd. Akármit csinált is úgy tetszett neki, hogy lemeztelenített mellek vádolják őt, azt nehezményezik, hogy nem ért kellőképp egyet meztelenségükkel. És kísérteties módon úgy érezte, hogy a strandon látott nők ugyanazok, akik húsz éve beárulták kukkolás miatt az igazgatónál; és most ugyanolyan dühösen verődtek falkába, ugyanolyan megsokszorozott erőszakossággal követelik, hogy ismerje el a meztelenkedéshez való jogukat.

A lemeztelenített keblekkel Rubens végül úgy-ahogy megbarátkozott, de nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy komoly dolog történt: Európa számlapján ismét ütött egy óra: eltűnt a szemérem. Olyan könnyedén tűnt el, szinte egy éjszaka alatt, hogy úgy tetszett valójában sohasemmlétezett. Hogy a férfiak csak kitalálták, amikor szemtől szemben álltak a nőkkel. Hogy a szemérem a férfiak illúziója volt. A férfiak erotikus álma.

2009. november 2., hétfő

az vagyok, aminek gondolsz


Az imagológusoknak van igazuk. Az ember nem más, mint önmaga képe. Hiába mondják nekem a filozófusok, hogy mindegy, mit gondol rólam a világ, hogy csak az számít, ami vagyok. A filozófusok semmit se tudnak. Amíg emberekkel élek együtt, csak az vagyok, aminek az emberek tartanak. Akinek fontos, hoy mások milyennek látják, és arra törekszik, hogy a róla alkotott kép a legrokonszenvesebb legyen, arról azt mondják, hogy alakoskodik vagy hamis játékot ûz. Dehát elképzelhetõ-e valamiféle közvetlen kapcsolat az énem és mások énje között a szem közvetítése nélkül? Elképzelhetõ-e a szerelem anélkül, hogy aggodalmasan figyeljük képünket a szeretett lény lelkében? Amint nem érdekel bennünket, milyennek lát az, akit szeretünk, biztosak lehetünk benne, hogy nem szeretjük.
...
Gyerekes önáltatás azt hinni, hogy képünk csak látszat, mely mögött ott rejtekezik énünk, mint a világ szemétõl független, egyetlen valódi lényeg. Az imagológusok a maguk cinikus kíméletlenségével bebizonyították, hogy pont fordítva van: énünk csak puszta látszat, megfoghatatlan, körülírhatatlan és ködös, míg ellenben az egyetlen valóság, a már-már túl könnyen megragadható és körülírható valóság a mások szemében tükrözõdõ képünk. És a legrosszabb az, hogy az ember nem ura a képének. Elõször megpróbálja maga megfesteni, aztán igyekszik legalább befolyásolni és ellenõrizni, de hiába: elég egy rosszindulatú mondat, és örökre siralmasan egyszerû karikatúrává változik.

óhatatlanul


Már szeretem az őszt is.
Ez tagadhatatlan jele annak,
hogy lassan én is felnövök.

2009. november 1., vasárnap

Egyszerű


Oly egyszerű ez: ha elvesztelek -
belepusztulok. Bármi lesz veled:
autó üt el, cserép zuhan le rád,
vagy ravatalod lesz a betegágy -
én utánad halok, nincs más utam.
A sorsomat kezelni egymagam
már túlontúl önállótlan vagyok,
élek, ha élsz – s ha meghalsz, meghalok.
Oly egyszerű ez. Semmi komplikált
nincs abban, hogy csakis harmóniát
fog fel fülem, hangom is puszta csend,
ha nincs másik hang, mellyel összecseng.
Megírták mások már, mi vagy nekem:
lányom, anyám, húgom és kedvesem,
testnek s kenyér, parasztnak a föld,
prófétának ige, mely testet ölt,
te vagy a fény az éjszakában – oly
banális mindez s mégis oly komoly.
Nekem te vagy a velem-futó magam:
kétágú útnak egy iránya van
s ágaink párhuzama oly szoros,
hogy a tekintet szinte összemos.
Értsd meg tehát, hisz olyan egyszerű:
mikor magadhoz – hozzám vagy te hű,
magaddal azonos csakis velem
lehetsz mindig már.
Ez a szerelem.