2012. november 28., szerda

Csatatér


Ha mondjuk az utcán rámutathattam volna bármelyik járókelőre, mondván, most az ő bőrében akarok lenni, s már fordulnék is be a sarkon, dobnám le a táskát a sarokba, bújnék ki a cipőből, akasztanám fel a kabátot, tenném a kalapot a fogasra, s már nyitnék is be szórakozottan, mögöttem a kabát lecsusszanna a fogasról és összenyaklana, mint valami rossz krimiben a hulla, kalapom lebillenne és karimáján pörögve begurulna az előszobasarokba, de én nem venném észre, ő viszont a konyhából az előszobába kirontva már ezt látná, ezt a csatateret, kész csatatér, kiabálna utánam, villámgyorsan összekapkodva, helyére rakva mindent, szögbe állítva a levetett cipőt, amiből most illan el a lábam melege, peckesre a táskát, simára a ballont, megigazítva az egyik begyűrődő ujjat, mint harminc éven át mindig. És jönne utánam morgolódva, édes fiam, egyre hülyébb leszel, mi lenne, ha én nem lennék neked, mi lenne, tényleg, simítanék végig nejlonblúza ujján, míg ő, mint minden nap, leemelné a szék hátára odavetett zakómat, kifordítaná válltömését, négybe hajtaná selymes bélésével kifelé, ne a színe fakuljon, hanem a visszája. Asztalra dobott, párás üvegű utcai szemüvegemet megtörölgetné, tokba rejtené, míg én az olvasószemüveggel kezemben, papucsosan már az újságtartó felé igyekszem, a Népsportomért, érzem a konyhából jövő kávéillatot, letelepszem kiült fotelomba, nagyapáé volt, nem kell új helyette se Karácsonyra, se születésnapra, egyik kezemmel a kardigán gombjait babrálom, horgolt nyakkendőmet lazítgatom, észrevétlen csörrenéssel érkezik meg a kávé a kisasztalra, kezem ügyébe, oda se nézve fogom meg a kiskanalat, pontosan ott van, ahol lennie kell, pontosan annyi tej, cukor, pontosan ugyanaz az íz, nahát, kommentálom közben, nahát, anyu, nagyon megindult most a Vidinek, és a Győr is rettenetesen erős, látod, anyu, ezt szeretem, hogy jönnek fel a vidéki csapatok, hogy hiába a nagy pénzek Pesten, a jól fizetett rendőrségi, katonasági állások, ha a magyar valahol a fejébe vesz valamit, tényleg megmozdulnak a dolgok, hiába mondanak bármit a központban, hiába hogy ez egy vízfejű ország.

És mindez átfut a fejemen, ahogy tekintetem végigsöpör az asztalra tornyozott, olvasatlan Népsportok halmain, le kellene mondani az előfizetést, gondolom, ki ér rá kiolvasni, no meg kit érdekel már, kit érdekel az egész, mikor az élet másutt van, végtelen kórházi linóleumfolyosókon, ahol a sok neon miatt négy darab árnyék forgolódik az ember körül, akár valami propeller, viszek be neki friss gyümölcsöt, mosolyog, és mind megbarnul szép lassan a fehérre mázolt éjjeliszekrényen, higgye el, uram, ennie kéne, legalább arra venné rá, hogy a maga kedvéért, különben semmi esély, csak az én kedvemért, anyu, persze, hogy rendben van otthon minden, csak nélküled olyan üres a lakás, képzelem, kész csatatér, nevet fel, emlékszel?, csatatér, mindig ezt mondtad, bár mondanád most is, vége lesz az egésznek, hazajössz, és elfelejtjük, összeszedtem a diót, kitettem a verandára, együtt törjük meg, majd én töröm és te nézed, pihenned kell, recseg a héja, jó kis őszi hang, pattognak a csontszilánkok, mint mikor a mókus eszik a fán, vagy a varjú, képzeld, a múltkor is ott kuporgott az egyik a villanyoszlop tetején, karmai közt dió, csőrével törte, ette ki a belét, csupa elgurult, kibelezett, lyukas dió volt az utca. Füstszag lesz a verandán, mindenki avart éget, nem megyünk sehová, ülünk csak, nyugdíjban vagyok, ráérek, ráérünk, ránk sötétedik majd, de nem fázunk, kihozzuk az összes kockás takarót, csak gyógyulj már meg, ezt a kis gépsonkát, igazán a kedvemért, olyan habkönnyű. És mindez még egyszer átfut a fejemen, ahogy a taxiból kiugorva, lépcsőkön felloholva benyitok a kórterembe, aztán csak állok ott, elhomályosodó szemüvegben, nem látok, azt hiszem, ez az olvasószemüveg, hogy a gondolataimat eltereljem, elalvás előtt még bele akartam nézni a Népsportba. Állok ott, halottnéző, és nem hiszem el, és a dióra gondolok, hogy minek, a szék karfájára csak úgy ledobott zakóra, csatatér, csatatér, ahol elhullunk sorra.

2012. november 12., hétfő

A csavargó a halálra gondol


Uram, a tél bevert a templomodba.
Álltam vaspántos portádon belül
s ámulva néztem botra-font kezemre
sugárban omló fényességedet.
Térdelt a nép, én álltam egyedül,
úgy hallgattam, amit beszélt papod:
"Ez világot szívedben megutáljad
és úgy menj ki belőle meztelen -"

Uram, te ezt így nem akarhatod.

Tudom, hogy földed nagy területéből
egyetlen barlangod jutott nekem,
s megreng az is, ha viharod zenéje
végigrobajlik fenn a tölgyeken.
De ha tavaszod jő, enyém az erdő,
és jó hozzám az erdő: ennem ad,
rigószavaddal kelt a kora-reggel
s odvamba surran este sűnfiad.
Gazdám, a nyár, az ősszel hullt levéllel
új őszig minden gondot eltemet:
mezítláb járom harmatos meződet
s verőfényed füröszti mellemet.
S ha kóborolni küld a nyugtalanság
s nótázva fut mellettem patakod,
kurjantással köszöntöm kék lakásod,
s fütyörészem s Uram, te hallgatod.
Zöld asztalomon vadgyümölcs az étel,
otthon-kínáló tűz nem int felém,
de mondd, volt-e valaha szép világod
valakié úgy, ahogy az enyém?

Ha menni kell, vállamról rongy-ruhámat
egy rándítással elhullathatom,
saruim szíja sem marad velem.
Uram, utálni nem tudom világod,
de indulhatok, amikor kivánod,
igéd szerint: egészen meztelen.

2012. november 2., péntek

A magyar borokról




A bor férfidolog, csendesen kell beszélni róla. Leghelyesebben egy pohár bor mellett.




Ha megöregszem pincét akarok, ezt már szilárdan elhatároztam. Semmi mást nem akarok az élettől. A pince helyét is kinéztem, nem messze otthonomtól: gyalog járok majd ki, s vigyázok, hogy a környékbeliek, bortermelők, gyümölcsöskertek tulajdonosai, vincellérek ne tudjanak meg semmit városi múltamról. Ha megsegít a vaksi sors, hetvenéves koromra tisztességes emberek a maguk világából való tisztességes embernek tartanak majd, tehát bortermelőnek, valakinek aki tudja hol kell meghalni. Mert nincs szebb halál, mint egy diófa alatt, a borospince előtt, ősszel, közvetlenül a szüret után, amikor az újbor már szunnyad és erjed a hordókban, a diót leverték a fáról, s a napnak szelíd ereje van még, mint az öreg ember szerelmének. Itt ülök majd egy padon, háttal pincémnek, ahol boraim pihennek, a kecskelábú asztalnak könyökölve. A mélyben a csepeli tájat látom, a messzeségben hazám lapályait. Könyvet csak ezeréveset olvasok már ebben az időben, s óbort iszom hozzá, ötéves somlóit. Így várom a halált.

Amíg eljön elképzelem néha, milyen lesz a pince? Húsz hordó sorakozik majd bolthajtásos mélyén, a hordók dongáira krétával írom fel az évjáratot és a bor nevét. Lesz három hordó rizlingem, ez már bizonyos. A rizling olyan a magyar borok között, mint a közhely az emberi gondolkodásban: összeköti az emberi dolgok mélyebb értelmét. Ne félj a közhelyektől, magyar: önmegóvó erő árad belőlük. Rizling lesz, nem nagyon régi, három-, négyéves olaszrizling, melynek simaságán érzik még a latinos műveltség és szőlőkultúra pannóniai pallérozottsága. A rizlingben ritkán csalódik a magyar. Szerte a hazában sok komisz lőrét mérnek, de az olasznak nevezett magyar rizlingben van valamilyen otthonos bizalmasság: az ember úgy issza, mint mikor rokonokkal beszél. Van egy fajtája, melyet csak palackos állapotában ismertem meg: az elhunyt Festetich herceg diási szőlőjéből való rajnai rizling. Már nem árulják, vagy ha igen, csak palackonként ritka helyeken. Egy időben ez volt a legnemesebb magyar fehérbor, csak a somlói ért a nyomába. Ez a Festetich- féle rajnai rizling halványzöld volt, s illata, mint a nagyon régi francia chablis-é. Volt valamilyen sajátossága, ami borban, emberben a legritkább, s mind egyre inkább kivész a világból: cachet-ja volt, pecsétes egyénisége. Ez a tünemény szűnőben: jó típusborok és típusemberek maradnak a helyén. De a rizling az volt Magyarországon, amit a franciák általános szóval, a műfaj közelebbi megjelölése nélkül, fehérbornak neveztek. Az a bizonyos pohár bor, melyet kéretlenül odaállítanak az ember elé a vendéglőben, az a bor, mely olyan, mint a kenyér, a nemzet testének eledele, valami általános és megbízható. Mikor a rizlinggel is baj lesz Magyarországon, én már nem akarok élni.

A pince mély lesz, Sopronból hozatok egy füzér fűszeres kolbászt a hentestől, aki a landjagert készíti saját kezűleg a Várkerület egyik mellékutcájában, sonkát és tormát tartok itten, s természetesen lopót és néhány pintesüveget is, a vendégek számára. A pint a régi mérték, nagyapáink még ezzel éltek: tartalma másfél liter, s a magyar, ha férfikorba jutott, minden este odaállította a vacsorateríték mellé a maga pintes adagját. Homoki borból és badacsonyiból minden tisztességes ember elbírt és megkívánt egy emberöltő előtt esténként egy pintet. Más volt a helyzet a szülővárosomon, Kassa vidékén, ahol természetesen szamorodnit ittak az urak, de a vásárok fuvarosai is, az „Arany képzelődéshez” címzett bormérésben: a szamorodnit már pohárral itták, csak a lengyelek nyakalták, mintha szomjúságot is oltana. A magyar, bölcsen és óvatosan, asztali borral élt. Asztali bornak neveznek mindent a rizling és a szilváni között, amitől másnap könnyű fejjel ébred az ember. De Szüllő Gézától tudom, hogy az elnevezés eredete még a fiatal Ferenc József asztaláról származik: ő volt az első a magyar királyok között, aki- bölcs emberismerettel- elrendelte, hogy a bizalmasabb ebédeken a vendég elé állítsanak egy üveggel könnyű bort is, melyből kedve szerint kortyolhat, saját kezűleg töltögetve, s csak finomabb, hivatalos borokat nyújtották át poharanként a lakájok. Asztali bor volt tehát a Monarchiában, melyet a királyi asztalnál saját gusztusa, mértéke és igénye szerint fogyasztott a vendég. Ferenc József, mikor ezt elhatározta, a borokat talán nem ismerte, de ismerte az embereket.

S mert a részeg embert utálom, legalább úgy, mint a kákabélűt, aki fanyalogva ásványvízzel keveri a bort – meddig és miért akarsz ilyen óvatosan élni, szomorú barátom? - tartok majd egy kivénült sváb csaposlegényt, aki megtanít vendégeim számára fröccsöt készíteni. Mert a szódavíz nem ásványvíz, ezt jegyezzük meg jól. A szóda már a civilizáció, az igaz, de nemzedékek és évszázadok fortélya kellett hozzá, míg a magyar megtanulta és feltalálta a fröccsöt, ami a hosszú élet titka. Sajátságos, de igaz, hogy fröccsöt nem tud a magánember készíteni. Hiába tanulod meg a leckét, hasztalan vásárolsz háromdecis poharakat, igen, hiába méred ki és vegyíted aggályos gondosan a két deci bort egy deci szikvízzel, a fröccs képletét csak hivatásos csapos ismeri. S a magyar, mikor feltalálta ezt a csodálatos bölcs és óvatos vegyüléket, mely elég tömény ahhoz, hogy sarkalja a borozgató férfi képzelőerejét, s ugyanakkor eléggé szelídített, hogy ne ártson a nemesebb szerveknek, mély élettapasztalatról tett tanúbizonyságot. Mert minden ásványvíz gyászos dolog, elrontja a bor jellemét, de a szikvíztől a badacsonyi vagy egri fehér illata nem változik, s a fröccs óvatos-okos keverési aránya, hála az évszázados gyakorlatnak, megóvja a magyart mindenféle kilengéstől. Magánember nem tud fröccsöt keverni. A „tréfa”, a „házmester a „hosszúlépés” keverési titkát könnyebb meglesni, mint a fröccs készítésének mesterségbeli rejtelmeit. Ahogy a jó csapos fél kézzel önti a háromdecis üvegbe a bort, a másik kezével hozzácsapja a megfelelő adag szódát: ez a titok, melyhez csak szakember ért. Sok kocsmározó ember otthonülő maradt volna Magyarországon, ha a fröccs titkát magánember is elsajátíthatná. De ez lehetetlen, sajnos.

Ezért tartok majd egy öreg csapost, s együtt vizsgáljuk tavasszal a hordókat. Lesz bikavér is, de nem sok, s nem hordóban, csak szalmafonatos üvegben. A bikavérrel úgy vagyok, hogy tisztelem, de csak óvatosan és messziről. A sűrű szenvedély él ebben a borban, melynek két féle fajtáját ismerem, egy engeszteltebb édeskés válfaját, s egy másikat, tömört és fanyart, az igazit. Az egri vendéglős ebből a másik fajtából ad nekem, ha néha lemegyek, s ezt idegennek nem is méri, mert az egri pincékben nem akad sok belőle. Ez a fanyar bikavér félelmes mélyre ássa magát az ember idegeiben. Valósággal feltúrja az emberi lélek ősanyagát, három deci után néha már portugál szavakra és görög igeidőkre emlékszem vissza, s valamilyen kínai bölcsességre is nevel, mintha ezt suttogná: minden szép, de minden elmúlik, tehát okosabb veszteg maradni. Más a helyzet a somlóival. Már a neve körül is sok a fogalomzavar: ejtik „somlai”-nak, aztán „somlyói”-nak, de mindez csak suta beszédhiba. Becsületes neve „somlói”, s mint a nagynevű, kihaló családok, ez a bor is megköveteli, hogy nevét helyesen és tisztességesen ejtsük. Ez a magyar borok fejedelme. Kis területen termelik, s már nem sokáig: fáradt bor, lassan kivész a szőlőkből ez a fajta. Illata olyan, mint a fehér burgundié, de annál nemesebb. Van egyfajta somlói, Arany tűz a neve, s pontosan olyan: tűz és arany keveréke. Ez a bor rábeszél. Ezt mondja: ”Élj”. Ezt az egyetlen szót mondja, de olyan következetes erővel, mint a régi latin versek a nagy tanulságokat. Mit szívott össze ez a bor a napsütésben, évszázados illatokban! A föld sava és titkos ereje, a nap tüze, esős őszök bölcsessége, a természet vegykonyhájának rejtett párlatai, mindez aranyszín bölcsességgé nemesedett ebben a különös borban, melyhez hasonlót egyetlen egyet ismerek csak a világon: a Poully fumée-t, ezt a füst ízű fehér burgundit. E két bor szelleme azonos: nem vetélytársak ők, hanem lángeszű testvérek. Mert a bornak nem csak íze, illata és szesztartalma van, hanem mindenek fölött szelleme is. Mintha a nép, mely termeli és issza, átadna lelke titkos tartalmából valamit a hazai bornak. A somlói borban a magyar legnemesebb tulajdonságai élnek: keleti bölcsesség, nyugati műveltség. Van benne valami Ázsia nyugalmából és Európa kíváncsiságából. Ez a legszerencsésebb keverék, borban és emberben.

Szüretre vendégeket hívok majd, akik nem szeretik a zenét, nem értenek a politikához, s tudnak hallgatni a diófa alatt. Mit adjak nekik?… Sonkát tormával, ez önként értetődik, parázsban sült burgonyát és fehér liptai túrót, a Rozsnyi kereskedés híres liptaiját fabödönökben, paprika és ajókagyűrű nélkül. Egy hosszú élet minden tapasztalata és rábeszélőképessége kevés ahhoz, hogy meggyőzzem kortársaimat: milyen tökéletes borkorcsolya természetes állapotában a liptai, s milyen helytelen divat hagymával, mustárral, paprikával bonyolultabbá tenni azt, amit a természet önmagában tökéletesnek teremtett. A tiszta borhoz egyszerű tiszta harapnivaló szükséges: ennyit már a kínaiak is tudnak, akik máskülönben nem borisszák, hiszen Turkesztánból hozatják a maguk rizsbora mellé a szőlőből készült bort, a szerencsétlenek! Mikor a pincém meglesz, a soroksáriak megint fehér cipót sütnek, Bácska is küld abált szalonnát a szüretemhez. Így ülünk majd sugárzó őszi délután, a pince vasajtaja előtt, a hosszú padon. Kezünkben bicska, mert úriember nem használ bizalmas étkezéshez idegen evőeszközt, előttünk a kétdecis poharak, a mélyben az ősz aranyfürdőjéből párás vonalakkal eléváló hazai táj. Hallgatunk.

Mögöttünk a pince mélyében dohognak a hordók: a rizlinges, a somlói, a szilváni, a badacsonyi, a zirci papok halványsárga misebora, a kegyes tanítórendiek dörgicsei termése, s a magyar homok szelíd hajtásai a derültebb nyári esték örök társa, a nyájas kadar, mely bornak nem igazi bor, de italnak enyhe és szórakoztató. A borok élnek és dohognak a pincében, a diófák lombjai között kövér darazsak dünnyögnek, messze, a mélyben hajó úszik a Dunán, árut visz és hoz egy megbékélt világ jó szándékú népei között, a népek örök országútján, s Pannónia szőlőskertjeiben az éneklő lányok megmosták fehér lábukat és tapossák a fürtöket. Mind öregek leszünk, a pince tulajdonosa és vendégei, irodalomról csak akkor esik szó közöttünk, ha legalább ezer éves, s borról csak akkor, ha legalább ötéves, nem akarunk már bosszút és elfeledtük azokat is, kinek egykor nem akartunk megbocsátani. A tájat nézzük, kortyoljuk a bort, s óvatosan ejtjük a magyar szavakat, melyek egyidősek e tájjal. A bor nem bírja a beszédes vendéget, ez régi tapasztalás, s a beszédes vendég, akinek még fontos mindenféle világi hiúság, nem bírja a bort. Ennek a pillanatnak élek, amit addig csinálok, még csak előkészület, magam sem tartom sokra. Mind bölcsek leszünk, s az első pohárból a földre is loccsantunk egy kortyot, nagyon régi áldozati szokás szerint. Mikor az első csillag feljön, kulcsra csukjuk a pince vasajtaját, s rövid botra támaszkodva megyünk haza. Az éjszaka hűvös már, a társaság árnyalakjait elnyeli az októberi este varázslata. Életünk, nem éltünk kinek fontos igazán?… Bölcsek leszünk, mint a bor, melyet ittunk, s vállvonogatva beszélünk az utókor ítéletéről. Mert minden bölcsesség alja, melyet a magyar hazai borból és a műveltségből tanult, ennyi: szeretni kell az életet, s nem kell törődni a világ ítéletével. Minden más hiúság.

2012. október 29., hétfő

A szerelemről

Most valami olyasmit szívesen mondanék, hogy
jó a láz, de a nyugalomnál semmi sem jobb.
Vagy: az az ég, ami szégyenkezve lángolt,
meteort sírt, igaz, de távol volt, és tárgy volt.
Vagy: minden szereplő, végül is, felcserélhető,
s ilyen sztorit szül bármelyik hely és bármelyik idő.
A lány se szép, se csúnya, a fiú alig erősebb,
és mindig lesz kultúra, ki érti-félti őket.
Tíz év múlva vége, ha most nem is múlt el még,
és akkor lesz majd forró a most csak langyos emlék.
És mondanám még azt is, hogy épp az a szép benne,
hogy akkor múlna el, ha vége sose lenne.
De ez se igaz, az se igaz, egy valós: hogy fájnak.
S szerelemből, nem a csendből születnek a tárgyak.

2012. október 22., hétfő

Portfólió


Nézd, itt vagyok, mint táncos a színpadon.
Test, lélek egy. Tudd, ritka e pillanat.
Hogy mindig így maradjon, semmi
Nem bizonyulna elég nagy árnak.

Itt már zenészként lógok a hangszeren.
Látod, zavar még mindig a pódium.
Jó vicces lett, ahol tanítok
mesterien szigorú pofával.

Láthatsz színésznek, mert az is én vagyok
más bőrbe kötve. Ott meg, a másikon
épp verset írok bamba képpel.
Jól retusált, de hazug fotó mind.

Vágyat sugárzom? Védelemért eseng
kisgyermek énem? Ostoba álca csak.
Így játszik az, ki megtanulta:
meztelen önmaga úgyse kéne.

2012. október 11., csütörtök

Szabadság


Tudd meg : szabad csak az, akit 
Szó nem butít, fény nem vakít, 
Se rang, se kincs nem veszteget meg, 
Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet, 
A látszatot lenézi, meg nem óvja, 
Nincs letagadni, titkolni valója. 

Tudd meg : szabad csak az, kinek 
Ajkát hazugság nem fertőzi meg, 
Aki üres jelszókat nem visít, 
Nem áltat, nem ígér, nem hamisít. 
Nem alkuszik meg, hű becsületéhez, 
Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.

Nem nézi azt, hogy tetszetős-e, 
Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse, 
Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre 
S embernek nézi azt is aki pőre. 
Tudd meg : szabad csak az, aki 
Ha neve nincs is, mégis valaki, 

Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos, 
Tüzet fölöslegesen nem harangoz, 
Van mindene, ha nincs is semmije, 
Mert nem szorul rá soha senkire. 
Nem áll szemébe húzott vaskalappal, 
Mindég kevélyen szembe néz a Nappal,

Vállalja azt, amit jó társa vállal, 
És győzi szívvel, győzi vállal. 
Helyét megállja mindég, mindenütt, 
Többször cirógat, mint ahányszor üt, 
De megmutatja olykor, hogy van ökle.... 
Szabad akar maradni mindörökre. 

Szabadság ! Ezt a megszentelt nevet 
Könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd ! 
Tudd meg : szabad csak az, 
Aki oly áhítattal mondja ki, 
Mint Istenének szent nevét a jó pap. 
Szabad csak az, kit nem rettent a holnap. 

Ínség, veszély, kín meg nem tántorít 
És lelki béklyó többé nem szorít. 
Hiába őrzi porkoláb s lakat, 
Az sose rab, ki lélekben szabad. 
Az akkor is, ha koldus, nincstelen, 
Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.

Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják, 
Hol áldozat nincs, nincs szabadság. 
Ott van csupán, ahol szavát megértve 
Meghalni tudnak, és élni mernek érte. 
De nem azért dúlt érte harc, 
Hogy azt csináld, amit akarsz, 

S mindazt, miért más robotolt, 
Magad javára letarold, 
Mert szabadabb akarsz lenni másnál. 
A szabadság nem perzsavásár. 
Nem a te árud. Milliók kincse az, 
Mint a reménység, napsugár, tavasz, 

Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva 
Ráönti illatát a szomjazó világra, 
Hogy abból jótestvéri jusson 
Minden szegénynek ugyanannyi jusson. 
Míg több jut egynek, másnak kevesebb, 
Nincs még szabadság, éget még a seb. 

Amíg te is csak másnál szabadabb vagy, 
Te sem vagy még szabad, te is csak... 
Gyáva rab vagy.

2012. október 8., hétfő

A fű a folyó te meg én

A fű, a folyó, te meg én, 
szemed a reggel üvegén, 
idén egy végső korty meleg, 
egy törpe-kagyló-amulett, 

 és koraősz és nyárutó 
siettető, karoltató, 
és vér-pihék a nap előtt, 
és fölcikázó evezők, 

 aztán az est, s hogy nincs tovább, 
hogy vártalak négy nyáron át, 
s hogy halhatatlan a remény, 
s a fű, a folyó, te meg én.

2012. augusztus 3., péntek

Bárcsak lány lehetnék ismét, és újrakezdhetném az életemet. A kelleténél jóval többet szenvedtem. És az öröm, amely osztályrészemül jutott, nem is volt mindig örömteli. Élhettem volna másként. Amikor annyi idős voltam, mint most te, a nagyapám vett nekem egy rubin karkötőt. Túl nagy volt, föl-alá csúszkált a karomon. Majdhogynem nyakláncnak is beillett. Később elmesélte, hogy az ékszerésszel szándékosan készítette ilyenre.
A méretével akarta kifejezésre juttatni a szeretetét. Minél több a rubinkő, annál nagyobb a szeretet. Csak épp nem volt kényelmes. Mondhatni egyáltalán nem lehetett hordani. És itt elérkeztünk a mondanivalóm lényegéhez.
Ha én most adnék neked egy karperecet, kétszer is megmérném hozzá a csuklódat.

2012. július 26., csütörtök

fedezék

- Még öt-hat perc - mondta Lazuli. - Vigyázni fog magára, ugye?
        A zsémbes hang meghatotta Wolfot.
        - Ne félj! Vigyázok - mondta.
        - Elég erős magában a remény? - kérdezte Lazuli.
        - Rég nem volt ilyen erős bennem a remény - mondta Wolf. - De hinni nemigen hiszek. Ugyanaz lesz, mint máskor.
        - Miért, máskor mi történt? - kérdezte Lazuli.
        - Semmi - felelte Wolf. - A végén soha semmi nem maradt. Csak a csalódás. Mindegy... nem lehet mindig fedezékben maradni.
         Lazuli nagyot nyelt.
         - Mindenkinek megvan a maga baja - mondta.

2012. július 22., vasárnap

az ugyanazok

a konzisztencialista tűnődés

ekkor már tudtuk
tudtuk mindketten
tudtuk együtt és külön-külön
hogy egykorúak
egyhelyűek
és egyállagúak vagyunk
és mégis kételkedtünk egymás kilétében
egymás mibenlétében
egymás bennelétében az ugyanazokban
mégis gyanakodtunk
méregettük egymást a szemünk sarkából
hogy talán mégsem
az nem lehet hogy egyszerre mindhárom
talán csak kettő
egyazon kor és hely
de más állag
vagy egyazon hely és állag
de más kor
vagy kor és állag igen
de a hely nem
vagy nem is kettő hanem csak egy
és végig az összes variáción
hogy aztán kizárásos alapon
valószínűség szerint
szillogizmusok és indukciók segítségével
az algoritmus súlyos ütemét dobogva a sima
asztallapon
mégis tudnunk kelljen
tudni legyünk kénytelenek
tudni együtt és külön-külön
hogy csikorgó rozsdás abroncsaival
menthetetlenül egybeöleltek minket az ugyanazok
az idő kora
a tér helye
az anyag állaga
és tehetünk bármit
kételkedhetünk és gyanakodhatunk
tagadhatunk és cáfolhatunk
átkozhatunk és elkárhozhatunk
mégsem térhetünk ki az egymásba hurkolt következmények alól
mert egy az állag anyaga
egy a hely tere
és a kor ideje is egyetlenegy
 csak mi vagyunk kettő
de mi is csak azért
hogy ketten tudhassuk az ugyanazokat
és kettőzötten kételkedhessünk is bennük
születésünktől készülődve
a kortalan és helytelen
állagóniára

2012. április 8., vasárnap

Őszi sanzon



Régi képeit mutatja nekem ez az
egyenes jellemű képmutató
mutatós özvegyi gyászruhában ez a
minden pénzemet elmulató
ártatlanul is romlott, szűzen is
várandós, szelíd, szép szajha
ki csak nézi, hogyan fut el a
Mirabeau-híd alatt a Szajna
ahol életvidám öngyilkosok
integetnek a katonáknak
míg konyakot isznak a tisztek a
parton, s levelet írnak a csupasz
fáknak
s, hogy ne csodálkozzanak
kopaszságukon fülükbe cseng egy
meg nem írt sanzon
melyben Edit Piaf se bán meg
semmit, hát vidáman mennek a
parkban a tankok.

Barackszínű ruhában alszik a félig
sem felnőtt barackfa alatt
mit én ültettem titkon az éjjel,
hogy élvezze ha reggelig marad
ezt a különös új harmóniát,
amikor kinn a fűben ébred
s, azt hiszi, hogy Párizsban van, de
meglát engem és rájön, hogy téved.

És pancsolunk mint mikor gyerekek
voltunk, a régi szép békeidőkben
és azt kéri, hogy feledjek mindent,
s ne higgyek többé a tegnapi nőkben
a háborúnak úgyis vége,
hát szeressem ahogy csak tudom
s fussak vele a kert aljáig a fényben
fürdő nyárvégi úton
és együtt maradunk mindörökre,
s meglátom, minden
mennyire más lesz
s nem szóltam semmit,
csak bólogattam, mert minden
kérdésemre tudtam a választ,
hogy bármit csinál, bárhova kerül,
bármit tesz ellene, akkor is marad
Ő az-az egykor volt csodás szépség,
ki titokban mindig engem választ.

Barackszínű ruhában alszik a félig
sem felnőtt barackfa alatt
mit én ültettem titkon az éjjel,
hogy élvezze ha reggelig marad
ezt a különös új harmóniát,
amikor kinn a fűben ébred
s, azt hiszi, hogy Párizsban van, de
meglát engem és rájön, hogy téved.

S azt mondta nem kellenek a versek,
hiszen a költészet ő maga
nem kell már senkiről semmit se
írni, hiszen tőle mindenkinek elakad
a szava
s nem is mondott nagy hülyeséget,
csak nem látott előre néhány évre
nem látta magát egy koszos bárban,
amint a takarító tolja félre
s ő nem szól semmit, csak mordul
egyet, borzas fejjel hanyatlik a
pultra
és így az egykor volt csodás szépség
csak annyiban emlékeztet a múltra,
hogy motyog magában, ha részeg, s
a csapos csendben marad, hogy hallja
amint a gyönyörű lepusztult angyal
önmagának halkan bevallja,
hogy velem kellett volna élni…

2012. április 6., péntek

Pilátus


A pörnek vége. Elvégeztetett...
Véres a kereszt tövében a fű.
A helytartóban forr a néma düh
S egy gondolat tépi a másikat.

„Rongy csőcselék, én unlak titeket,
Unom a vágyatok, a hitetek,
A papjaitok ragyogó ruháját,
A mellükverő messiásokat,
A nap hevét ez átkos ég alatt,
A zagyva szókat, buja színeket,
És magamat és uramat a császárt,
Ki bíróvá tett ilyen nép felett.

’Feszítsd meg!’ - üvöltötték a fülembe,
Amíg unottan odalöktem nékik.

Szegény bolond! Pedig csak álmodott,
Csak álmodott egy létráról az égig.
Csak álmodott, de ezeknél tán szebben.
Már szürkül fenn a Koponyák hegye -
Vajon álmodik-e még a kereszten?
Valamit szólt nékem az igazságról,
Aztán némán vérzett, ragyogott.
Gúnnyal kérdém: az igazság micsoda?
Felelé: ’én vagyok’.

Eh, hát kicsoda nékem ez az ember?!
A csőcselék morajlott mint a tenger,
Én untam, untam amazokat, ezt is,
Egy messiással több vagy kevesebb,
Pilátus lelke nem lesz nehezebb,
És könnyebb tán ez istenverte föld,
Untam a dolgot. Odalöktem. Vége.

’De jaj! vajon kire szállott a vére?!’”

Az alkony megy, az est, az éj leszáll,
De a helytartó nyugtot nem talál.

„’Feszítsd meg!’ üvöltötték a fülembe
És nekem nem volt elég fegyverem,
Nem volt elég lándzsásom odakünn,
Vagy - vagy üres volt talán a szívem?
Eh mit bánom én, a bölcs szív üres,
Bús madarak, el a szívemből, hess!

’Feszítsd meg!’ üvöltötték a fülembe,
Mi közöm hozzá? feszítsétek hát,
Te véreskezű szennyes csőcselék,
Feszítsd, feszítsd meg hát a Messiást!
Él-e, meghal-e, egy marad az átok,
Isten se váltja meg ezt a világot.
Mi közöm hozzá? Feszítsétek hát!
Vigyétek! - Vitték. A kereszten holt.
Ki tudja, talán mégis király volt!”

Csend most. De hallga! Most az éj kopog.
Pilátus udvarában a papok.
„Uram, mi véled egyet így nem értünk,
Ahogyan írtad, botránkozás nékünk.
Rexnek, Uram, csak ő mondta magát.
Nem készítetted jól a Golgothát!”
Ni, milyen furcsa rőt láng a szemén!
Ím, kővé vált a nádszál: oly kemény.
(Odafenn csendbe hallgat a kereszt.)
Pilátus nő, ahogy beszélni kezd:
„A Messiástok megmenteni késtem,
De négy betűt a keresztjébe véstem,
E négy betű az én becsületem,
Hajótöröttségem utolsó roncsa,
Hitetlen hitem, büszke makacsságom,
Egy akarat az akaratlanságon.

E négy betű az én becsületem.
Hadesre! ez a négy betű marad!
Ha alá kéne temetnem e várost,
Rómát, az Imperatort, magamat:
E négy betű az én becsületem!!
Papok, zsidók, hozzátok szólok nyíltan,
Halljátok: amit megírtam, megírtam.”

Benn csönd, de künn az éj zsoltárba kezd
S áll a zsoltáros éjben a kereszt.

2012. április 3., kedd

Kráter


Találkoztunk. Találkozunk.
Egy trafikban. Egy árverésen.
Keresgéltél valamit. Elmozdítasz
valamit. Menekülnék. Maradok.
Cigarettára gyújtok. Távozol.

Leszállsz és fölszállsz.
Fölszállok és leszállok.
Cigaretta. Lépkedel. Lépkedek.
Egyhelyben járunk; mint a gyilkos
a járásodban gázolok.

Madárcsicsergés ahogyan
szememre veted születésem.
Azt, hogy itt állunk. Majd egy útszakasz
holtágában a motyogásom
gurulni kezd, legördűl óriás
tagjaidról és ama diadalmas
és vakító valamiről,
ami már nem te vagy.

Úgy érint elutasításod,
ez a parázna, kőbeírott suhintás,
hogy tekintetem – két kavics -
azóta is csak gurul és gurul
egy hófehér kráterben. Két szemem,
két szem pattog: az üdvösségem.

2012. március 7., szerda

Ha csak emléked...


Ha csak emléked látogat meg,
nem ülhet le mellém az ágyra;
tükörképed az, s bár lobot vet,
meg nem ölel, nincs keze-lába.

Ha te magad jössz, nézlek egyre:
mért nem gyújtod ki volt varázsod?
végleg a sorsodhoz szögezve
fognék csak tőled újra lángot?

Közben a meghitt perc is elhagy,
s nem tudlak megragadni; hát csak
elmondom: az egyetlenem vagy,
s reménytelenül elbocsátlak.

örökre


Elmegyek messze, és sohasem találhatsz meg, bármikor keresnél. Pedig egykor keresni fogsz. Majd súgok neked valamit, miért?... Olyan lesz a hajad, mint a sirály szárnya, a kedved, mint a kéményben a szél, a szomorúságod, mint a sír. Mikor keresni kezdel, engem, az ifjúságodat... Nem gondolsz álmatlan éjjelen többé a nőkre, akik betöltötték életedet, akik miatt szenvedtél, nyugtalankodtál, szaladgáltál, türelmetlenkedtél... akiket úgy hordoztál darab ideig a szívedben, mint bálványképeket... akik nélkül nem tudtál volna élni... akik végül mind megcsaltak, kiraboltak, lelkiismeretfurdalás nélkül elfelejtettek... mindenki elhagy, mind elfelejt, kíváncsi kis lábaikon új utakra mennek, újabb szerelmet űznek mohó, falánk kis szívükkel, a férfiak új mondanivalójára kíváncsiak... szeretők, szerelmek: tüzek és fagyok a férfi életének az országútján... időrabló oktalanságok, megkívánt borok, óhajtott mámorok... nadrágok és szoknyák... veréb- vagy fülemilehangok... éjszakák, amelyek elmúlnak... De én örökre a tiéd maradok.

2012. február 13., hétfő

it's my life


Rajtam áll, mivel töltöm az időmet, kivel lépek kapcsolatba, kivel osztom meg a testem, az életem, a pénzem, az energiám. Kiválaszthatom, mit eszem, olvasok, tanulok. Eldönthetem, hogyan reagálok a kedvezőtlen életkörülményeimre - rajtam áll, hogy átoknak vagy lehetőségnek tekintem-e őket (és azon alkalmakkor, amikor túlságosan tele vagyok önsajnálattal, és nem tudom lelkesen nézni a dolgokat, még mindig megpróbálhatom megváltoztatni a szemléletmódomat). Megválogathatom a szavaimat és azt, hogy milyen hangnemben beszélek másokkal. És legfőképpen megválogathatom a gondolataimat.

2012. január 10., kedd

Ayo - Better Days


People let telling me
To stay away from you
But i can help myself
Just don’t no what to do
Even out can't they stay say
You want change anyway
But i can help myself
I just can help myself

People let telling me
To keep away from you
But they won't never understand i much I feel for you
Even out can't they say
You want change anyway
But i can help my self still believing

Better days , better days, better days, better days



2012. január 3., kedd

... it's a new life


Az időt érintő egyik legszebb dolog az a tény, hogy nem lehet előre elfecsérelni. Nem számít, mennyi időt töltöttél el értelmetlenül a múltban, az előtted álló közvetlen óra tökéletes lesz, „érintetlen” és arra vár, hogy a legjobbat hozd ki belőle. Nem számít, mi történt veled a múltban, a jövőd makulátlan. Ébredj rá, hogy minden hajnal egy teljesen új élet kezdetének lehetőségét hozza magával. Ha úgy határozol, hogy a holnapi lehet az a nap, amikortól fogva korábban fogsz felkelni, többet olvasol, tornázol, helyesen étkezel és kevesebbet nyugtalankodsz. Ashleigh Brilliant szavaival élve: „Bármely pillanatban elszánhatom magam arra, hogy mindinkább olyan ember legyek, aki lenni szeretnék – de melyik pillanatot válasszam?” Senki nem akadályoz meg abban, hogy kinyissuk a naplónkat, és egy üres oldalon újraírjuk életünk történetét. Ebben a szent pillanatban eldöntheted, milyennek szeretnéd sorsod alakulását, lecserélheted a főszereplőket, és egy új végkifejletet dolgozhatsz ki. Az egyetlen kérdés: hogy megteszed-e. Ne feledd, hogy sohasem túl késő olyan emberré válni, amilyen mindig is lenni akartál.