2008. december 19., péntek

Szeretet könyv/ idézet II.


Nem tudjuk, mi a szeretet.
Nem tudja senki. Se te, se én.
Csakis ezzel a "nem-tudással" lehet, óvatosan, megközelíteni.
Ahogy az akácág leveleit tépkedjük, és a sok bizonytalan "szeret-nem szeret", "szeret-nem szeret" után talán eljutunk végre a SZERET! bizonyosságáig - vagyis a valódi választ adó levélig -, úgy indulunk most együtt a magunk igazi válaszának keresésére.
Ezen az úton minden levélke fontos.
A letépett levélkék is.
Ezt a végső titok sejtelmével mondom neked: nemcsak az Utolsó Levél, hanem az egész ág és minden letépett levélke egyformán fontos. A tévedés is fontos. A csalódás is fontos. A kiábrándulás is. A találkozás is fontos, de az elválás is. Fontos a boldogság és a boldogtalanság. A közöny és a szenvedély is fontos. Az árulás is és a bűnbánat is. Fontos az egyedüllét gyötrelme és a kapcsolatok elviselhetetlensége. Az elhagyás és a visszatérés. Fontos a hűség és, sajnos, a hűtlenség is kihagyhatatlanul fontos. Mindent meg kell tapasztalnunk, rosszat és jót. Mindent át kell élnünk. Csak akkor lehetünk valóban egymáséi, ha már minden álruhát, gátlást, önzést, félelmet, csalódást, szenvedélyt, hazugságot levetettünk magunkról. Ha már az összes levélkét letépkedtük.

2008. december 17., szerda

Szeretet könyv/ idézet I.


Ahhoz, hogy felkérjelek táncolni, az kell, hogy én magam is tudjak és szeressek táncolni. Ha én vagy te egyedül nem tudunk, együtt sem tudunk majd. A második feltétele, hogy egymással is szeressünk táncolni. Én veled, s te én velem. De ez kevés. Még valami kell. Zene. Zene nélkül nincs tánc. Az kell, hogy mindketten halljuk a zenét. Zene nélkül csak állunk egymás mellett, mint két össze nem tartozó, süket idegen. Sokszor megéltük már ezt az "istentelen" állapotot, amikor két szám között elhallgatott a zenekar, s mi ott álltunk a parketten, üresen, örömtelenül, zenétlenül...
Ha megszólal a zene, azonnal mozgatni kezd téged és engem is! Együtt mindkettőnket.
Mindketten felolvadunk egymásban, és a muzsikában.
Pörgünk együtt boldogan.
Ha bármelyikünk nem hallja a zenét - csak legázolni tudjuk egymást.
Zene nélkül nincs tánc.
A zene ami a te testedből, lelkedből árad, ami áthat egem és elragad, s ha kibillennék, helyrebillent a te zenéd.
Vagyis téged szeretlek. Az odaadásnak és az elfogadásnak nagy játéka ez.
Bár mind ketten úgy érezzük, mintha a muzsika bennünk szólna - a zenekar fönt van!
Az egész világmindenségben szól a zene. Akkor is, ha nem szeretsz.
Akkor is ha nem tudod, hogy szeretve vagy!
Állandóan, szüntelenül és örökké szeretve vagy.
És ahhoz, hogy mi ketten jól legyünk egymással, rá kell hangolódni a zenére.
Lehet, hogy te egy kicsit másképp hallod, mint én, mert a te lelkedben más hangszerek vannak, mint énbennem, (mindenki a magáét is beledalolja a hangok közé) - de más muzsikát nem hallhatsz, mert akkor nem tudunk táncolni, akkor összetapossuk egymást.
A szeretet kérdését két ember nem képes megoldani.
Hiába minden igyekezet, kell a harmadik is!
A Zene!

2008. december 13., szombat

Keresem az utam


Látod nincs mit mondanom,
A napot, az órát sem tudom
Csak várom, hogy üzend, hogy vársz

Most nem ontom bátran, okosan a szót
A falon át hallom csak a rádiót
Ha erre jársz, engem itt találsz

Ezer meg ezer éve keresem az utam
Néha keresem a bajt,
És keresem azt, aki engem akar,
Akinek engem küldött, akit nekem szánt az ég

És az a rádió úgy zokog,
Mintha szerelmet vallana,
Most nekem szól a legbutább dala

Mert úgyanúgy hívlak most is
Szánalmas, hogy mindent elhiszek,
Hogy mennyire örülnék neked

Ezer meg ezer éve keresem az utam
Néha keresem a bajt,
És keresem azt, aki engem akar,
Akinek engem küldött, akit nekem szánt az ég

Tudom, hogy vár még rám
A holdnak tán a túloldalán
Õ az aki beszél bennem, érthetetlen angyalnyelven

Keresem az utam
Néha keresem a bajt,
És keresem azt, aki engem akar,
Akinek engem küldött, akit nekem szánt az ég
A magas ég.

2008. december 11., csütörtök

Rorate


A kéklő félhomályban
Az örökmécs ragyog,
Mosolygón álmodoznak
A barokk angyalok.





A gyertyák rendre gyúlnak,
A minisztráns gyerek,
Mint bárány a mezőben
Csenget. Az árny dereng.




Hideg kövön anyókák
Térdelnek. Ifju pap
Magasba fölmutatja
Szelíden az Urat.

Derűs hit tűnt malasztját
Könnyezve keresem.
Ó gyönyörű gyerekség,
Ó boldog Betlehem!

2008. december 5., péntek

Csillag után


Ülök életunt szobámban,
hideg teát kavarok…
Körülöttem fájás-félés
ködhálója kavarog.
Kikelek tikkadt helyemből,
kinyitom az ablakot
s megpillantok odakint egy
igéretes csillagot.
Ó ha most mindent itthagynék,
mennék a csillag után,
mint rég a három királyok
betlehemi éjszakán!
Gépkocsin, vagy teveháton –
olyan mindegy, hogy hogyan!
Aranyat, tömjént és mirrhát
vinnék, vinnék boldogan.
Mennék száz országon át, míg
utamat szelné a vám.
„Aranyad tilos kivinni!”
szólna ott a vámos rám.
„Tömjéned meg, ami csak van,
az mind kell, az itteni
hazai hatalmak fényét
méltón dicsőíteni.”
Százszor megállítanának, –
örülnék, ha átcsuszom:
arany nélkül, tömjén nélkül
érnék hozzád, Jézusom!
Jaj és mire odaérnék,
hova a csillag vezet,
te már függnél a kereszten
és a lábad csupa seb,
s ahelyett hogy bölcsőd köré
szórjak tömjént, aranyat,
megmaradt szegény mirrhámmal
keserüszagu mirrhámmal
kenném véres lábadat.