A szobában legelőször Lídiát látta meg. Az ápolónő hátrafordult az ajtónyitásra, felállt az ágy mellől, lesimította kötényét. Nem köszönt hangosan, csak bólintott, s az egyedüli volt, aki természetesnek hatott ebben a természetellenes környezetben. Igazított egyet a Vince takaróján, aztán azonnal kiment, vissza se nézett az ágyra. „Milyen furcsa – gondolta az öregasszony. – Hetek óta van Vince mellett, s így megy ki, ilyen száraz szemmel, részvét nélkül. Hát meg lehet szokni a halált?”
Vince nem volt magánál, de nem eszméletlennek látszott, hanem alvónak, homlokán ezüstösen feszült a bőr. Orra megnőtt tegnap óta, s hiányzott az orrnyergéről szemüvege nyomának vörös holdacskája. Jobban megnézte, s akkor rájött, hogy nem az orra nőtt meg, hanem az arca apadt el tegnaptól máig. „Elhagyott – gondolta az öregasszony. – Nem várt meg. Negyvenkilenc évig tudtam minden gondolatát. Most nem tudom, mit visz magával. Elhagyott.”
Leereszkedett mellé és nézte.
Hónapokon át ápolta nappal-éjjel, az összeroskadásig, most az érezte, voltaképpen nem is fáradt, elkezdene mindent elölről, ha hazavihetné akár így is, ahogy van, nyitott, szomorú ingében, melyről kiütközik furcsán magasabbra került mellkasa. Még tán el is bírná az ölében – mivé lett az a test! Nem lett volna szabad elengednie maga mellől, Iza jót akart, mikor kihozatta, mindkettőjüknek jót, mégse lett volna szabad. Talán ha ő van mellette, ezekben a hetekben is, tovább él. Itt Lídia ápolta, az húzta naponta kétszer tisztába az ágyát, az látta el mindennel. Lídia pontos volt, türelmes, szíves, de vajon mókázott-e vele, hogy belediktálhasson valami ételt, bolondította-e, hogy nincs is semmi baja, csak vén, csitította-e elfúlt, panaszos szavát? Nem lett volna szabad kiengednie a klinikára! Most aztán így megy el, öntudatlanul, búcsú nélkül. Odahajolt hozzá, megcsókolta. Vince homloka száraz volt, gyógyszerszagú. Leült mellé, megfogta a kezét.
Vince nem volt magánál, de nem eszméletlennek látszott, hanem alvónak, homlokán ezüstösen feszült a bőr. Orra megnőtt tegnap óta, s hiányzott az orrnyergéről szemüvege nyomának vörös holdacskája. Jobban megnézte, s akkor rájött, hogy nem az orra nőtt meg, hanem az arca apadt el tegnaptól máig. „Elhagyott – gondolta az öregasszony. – Nem várt meg. Negyvenkilenc évig tudtam minden gondolatát. Most nem tudom, mit visz magával. Elhagyott.”
Leereszkedett mellé és nézte.
Hónapokon át ápolta nappal-éjjel, az összeroskadásig, most az érezte, voltaképpen nem is fáradt, elkezdene mindent elölről, ha hazavihetné akár így is, ahogy van, nyitott, szomorú ingében, melyről kiütközik furcsán magasabbra került mellkasa. Még tán el is bírná az ölében – mivé lett az a test! Nem lett volna szabad elengednie maga mellől, Iza jót akart, mikor kihozatta, mindkettőjüknek jót, mégse lett volna szabad. Talán ha ő van mellette, ezekben a hetekben is, tovább él. Itt Lídia ápolta, az húzta naponta kétszer tisztába az ágyát, az látta el mindennel. Lídia pontos volt, türelmes, szíves, de vajon mókázott-e vele, hogy belediktálhasson valami ételt, bolondította-e, hogy nincs is semmi baja, csak vén, csitította-e elfúlt, panaszos szavát? Nem lett volna szabad kiengednie a klinikára! Most aztán így megy el, öntudatlanul, búcsú nélkül. Odahajolt hozzá, megcsókolta. Vince homloka száraz volt, gyógyszerszagú. Leült mellé, megfogta a kezét.
