2010. június 30., szerda

A tükör előtt (Egy kamasz monológja)


Pocsék vagyok, fantasztikusan pocsék. Hiába bámulom magam a tükörben, ez napról napra csak rosszabb lesz. A legfantasztikusabb az, hogy észre sem vettem, mikor lettem ilyen pocsék. Mert tavaly még egész normális srác voltam, az tuti, arra még emlékszem. Nem is néztem én akkor sose tükörbe, csak ha véletlenül nekimentem.

De most muszáj, most folyton bámulnom kell magam, merthogy ilyen fantasztikusan pocsék lettem. Kész látványosság

Mással azért arénáznak otthon, hogy borotválkozzon rendesen, velem meg azért muriznak az öregek, hogy miért nem mosdok. Mintha azt a piszkot le lehetne mosni! De nem értik, egyszerűen nem értik, hogy nekem az a piszok a szakállam, és az nem jön le.

Tavaly is piszkos voltam, emlékszem rá, hogy piszkos voltam, de az legalább normális piszok volt, az lejött, ha megmosdottam.

És tavaly a fejem is akkora volt, amekkorának egy normális fejnek lenni kell egy normális nyakon. Az idén a nyakam megnyúlt, a fejem meg összement. Fantasztikus. Csak tudnám mitől van ez? Ha legalább a hajam göndör volna, de semmilyen. Ezt a vackot se növeszteni nem érdemes, se levágatni, mert ez nem haj, ez pókháló, ez ökörnyál. Más pontosan tudja, hogyan fésülködjön, de ezt fésülni se lehet.

Ha előrefésülöm – ronda, ha hátrafésülöm – ronda, ha elválasztom – akkor még rondább. Fantasztikus.

És a szemem! Nem arról van szó, hogy nem szép, az nem érdekel. De az, hogy még nézni sem tudok vele normálisan, az mégiscsak sok. Nem mintha rosszul látnék, prímán látok, azzal nincs baj. Hanem a nézésemmel, mert az mindenkinek az idegeire megy. Mert ha figyelek valakire, és érdekel is, amit mond, akkor az én szememben nem az érdeklődés csillog, tuti, hogy nem, mert biztos, hogy rám szólnak: Mit bámulsz olyan hülyén? Ezért aztán nem is szívesen nézek arra, aki beszél hozzám. Akkor persze az van, hogy: Hozzád beszélek, fiam, nem a falnak, ne vágj olyan unatkozó képet!

És a számmal ugyanez az ábra. Én azt se tudnám, hogy van, ha nem figyelmeztetnének rá: Most mért húzod el a szádat? Már semmi nem tetszik? Pedig én semmit nem csinálok vele. Egyszerűen olyan. Ferde. Tavaly még teljesen normális volt. Hát nem fantasztikus? És amikor már végre elfelejteném az egész ronda képemet, és végre nevetek, mert jó kedvem van, akkor tuti, hogy bejön a megjegyzés: Pont úgy röhögsz, mint a fakutya! Ettől persze mindjárt elmegy a kedvem, akkor meg az a baj. Hogy te milyen fancsali pofákat tudsz vágni!

Hát ilyen vagyok. Jobb rá se gondolni, de muszáj, mert más, ha más a feje ilyen pocsék, legalább különben normális.

De én sovány vagyok. Belőlem soha nem lesz izompók, soha életemben, pedig egészen normális kissrácnak indultam. Tavaly még volt rajtam izom, a karomon, a lábamon, volt vállam, meg minden. Sose néztem tükörbe, mert nem érdekelt az ügy, de tudom, tavaly volt rajtam izom, normális formám volt. Az idén meg: mint akin átment az úthenger, piszokul megnyúltam, vékony a karom, vékony a lábam, eltűnt a vállam. Hiába veszek fel két pulcsit, hogy mutassak valamit, mintha vállfán lógna.

Más, ha más ilyen piszokul sovány, legalább tud lezseren mozogni. Lezseren, mintha direkt volna ilyen sovány. De én hiába himbálom magam, hiába járok zsebre dugott kézzel, görnyedt háttal, hiába dobálom a lábam, hiába csoszogok, nincs benne semmi elegancia. Próbálhatok én akármit, rajtam már semmi sem segít.

Pocsék vagyok, fantasztikusan pocsék, nem csoda, ha a Kati rám se néz.

2010. június 28., hétfő

Válasz




Én nem tudom, hogyan kell.
Bármit. A "dolgokat".
Csak van, hogy sikerül (nem is kevésszer)
- de, hogy is mondjam? n e m: nekem.
Hangszer ne legyen büszke a zenére.

2010. június 25., péntek

Sóhaj


Jó volna végre
lenni vagy nem lenni: már
sok a kevésből.

2010. június 22., kedd

Menj tovább!


Álmodtál, ébredtél,
Vártál rá, hogy felnőtt légy.
Felnőttél, más lettél,
Minden álmod elmúlt rég


Menj az úton menj tovább
Ne nézz, ne nézz vissza már
Menj az úton menj tovább
Ne nézz, ne nézz vissza már

Rossz voltál, jó lettél,
Megbántad, ha vétkeztél.
Múltad múlt régesrég,
Volt mi volt, továbbmentél

Menj az úton menj tovább
Ne nézz, ne nézz vissza már
Menj az úton menj tovább
Ne nézz, ne nézz vissza már

2010. június 14., hétfő

A válságos tízpercekről


Minden életkornak, minden életszakasznak, igen, minden napnak vannak válságos
tízpercei, mikor mindaz, amit addig tűrhetően elviseltél: munkád, környezeted, hiányérzeteid,
vágyaid, természeted – egyszerre, átmenet nélkül elviselhetetlennek tetszik.
Ez a válság erős, mint egy robbanás. Munkád fölé hajolsz, s egyszerre érzed az
eddig elvégzett feladat tökéletlenségét, a reád várakozó feladatok méreteinek és igényeinek
tűrhetetlen reménytelenségét. Életed fölé hajolsz, s mint a vízbe fúló, látod
mindazt, összesűrítve, egyetlen pillanat örvényében, amihez gyáva, lusta, hazug vagy
önző voltál, s ami most áradással és fulladással fenyeget.
Ez a válság, ezek a tízpercek, ezek az élet- és munkaveszélyes pillanatok a múló
idővel mind hevesebben térnek vissza. Megesik, hogy naponta. Ilyenkor tudjad, a
válságok időhöz kötözöttek; figyeld szíved és órád mutatóját. Mint akit roham kínoz,
s tudja: a rohamoknak ütemük és kimért idejük van. Hagyj föl rövid időre munkáddal,
lazíts napjaid rendjén, iparkodj hanyag és alázatos lenni. A tízperc elmúlik. A
munka és az élet, amíg közük van egymáshoz, megmaradnak.

2010. június 10., csütörtök

Impromptu


Tegnapi terveidet töröld.
A legszebbeket is. Azokat először.
- Mire megépítenéd: ezért, azért már úgyse laknád
s onnan-ide törmelékek halmát mért cipelnéd?
Temess derűsen. Ami élt: mindig föltámad; ami nem: sosem.
Ragyogó szemmel, ne tört szívvel bámulj
a Leáldozott, Gyönyörű Nap után.
Állhass tisztán
a Kelő elébe.

2010. június 9., szerda

Gyógyüdülő


Józan ész,
Mikor kimész, én becsukom az ajtót
Ne jöhessél többet újra
Nem akarom megbeszélni
Ez milyen pokol melyik bugyra

Annyi kocsmába’ vannak
Bölcsészek, majd azokkal
Megbeszéled úgyis, meg ha
Csajozni akarsz, a csajokkal is
Szia, köszi, szervusz, hello, picsába el veled!
Szia, köszi, szervusz, hello, picsába el veled!

Téboly, te hosszú álom
A megsértettek álma
Egy végleg lesérült atléta,
Akit a kertbe visznek ki sétára
Nagy levegő, napfény, víz, lombok, ennyi, csönd van, csönd
Ó, nagy levegő, napfény, víz, lombok, ennyi, csönd van, csönd

Jó, persze, ezek is szálak, és össze-vissza elvezetnek
Egy könnyebb úthoz, és a végén délibábos célkeresztek
Egy percig sem fogod élvezni, és a semmiért majdnem meghalsz
És később tényleg, de úgy, hogy magadban feldöntöd az összes asztalt
Mert ott munkál az iszonyú kétség, hogy nem voltál a helyes úton
Soha egyetlen percig sem, és most itt az idő, hogy múljon
Minden mindenestől úszít, ez irgalmatlan bénaság
Nagy levegő, napfény, víz, csönd és összecsukható fák

Józan ész,
Mikor kimész, én becsukom az ajtót
Ne jöhessél többet újra
Nem akarom megbeszélni
Ez milyen pokol melyik bugyra

2010. június 5., szombat

Fényszárnyú szó


A tűnődés, mely fájt, vagy jólesett,
s mert segítette az emlékezet,
kezdte szavakká alakítani
a világomat. Mihelyt valami
rajz őrizte, kép, megfogalmazás,
rabom maradt az illanó varázs,
és arany lett a nap boldogtalan
bánata, boldog, teltfényű arany.
Ezért szerettem meg a verseket,
ezért aggattam tele csüggeteg
lelkemet mások örömeivel:
s hogy én is írtam, így vesztette el
különbségét jó és rossz: gyönyörű
lehet a kín, s nem én vagyok - a mű,
a vers a fontos! És ez, ez nevelt
félre: lassankint jobban érdekelt
az életnél a róla mondható,
a fényes Napnál a fényszárnyu szó.

2010. június 4., péntek

Axióma


A szeretésen
kívül minden emberi
tett: romépítés.

2010. június 3., csütörtök

Tavalyi szerelem


Emléke visszacsillog
s olykor arcomra tűz,
arcomra, mely fakó
s elmúlt évekbe néz.
Fényes volt, mint a csillag,
forró volt, mint a tűz,
fehér volt, mint a hó
s édes volt, mint a méz.

Még néha visszacsillog,
de már nem bánt, nem űz,
enyhén simogató,
mint hűs, testvéri kéz:
Lehullott, mint a csillag,
elhamvadt, mint a tűz,
elolvadt, mint a hó
s megromlott, mint a méz.

2010. június 2., szerda

(nincs harag)



tudom, hogy szeretsz titokban,
ott hever a szíved a sarokban, ahol mindig sötét van

Tudom, hogy fáj,
tudom, hogy félsz,
tudom, hogy inkább megdöglesz csendben, de azért se kérsz,
tudom, egyszer élünk,
akkor is minek,
te mindent megtettél,
tudom, hogy boldog
még sohasem voltál,
hiába villog a tévé, a diszkógömb, meg az oltár,
nincs benned semmi,
ami hasonlít rád,
mégis azt mondom én,
tudom, hogy szeretsz titokban,
ott hever a szíved a sarokban,
tudom, hogy szeretsz titokban,
ott hever a szíved a sarokban,
tudom, hogy szeretsz titokban,
ott hever a szíved a sarokban,
ahol mindig sötét van, (nincs harag)

2010. június 1., kedd

mára már


Életünk legfontosabb dolgai nem rendkívüliek vagy grandiózusak. A legfontosabbak azok a pillanatok, melyben úgy érezzük, valaki megérintett. (Buddha)