2010. október 30., szombat

Harc az ünnepért


Magányom szétnéz, szól és szava büntet:

– Ahová én belépek, legyen ünnep,
térdeljen porba, ki hozzám beszél,
jó szavam: koldusnak vetett aranypénz,
örüljön, ki ellenségem lehet,
szivemben vad gőg a szeretet is,
örvénybe lépek józan, dacos ésszel,
nem fáj, ha tűzön éget a gonosz,
lesem felebarátom feleségét,
esti szeretőm délre feledem,
vagyok magamban s másban hontalan,
mindent tudok, aranyat s gyöngyöket
old fel boromban a gazdag jövő
és mindig győztes, mindig sérthetetlen,
megmaradok magamnak, érthetetlen
magasság, melynek némasága ünnep.

Ahová lépek, mégis minden büntet:

letérdelek a köszönők elé,
aranypénzként őrzöm más jó szavát,
ellenségemet fölfegyverezem,
büszkeségem gyámoltalan bilincs,
koldusok közé viszem ágyamat,
menekülök a szúnyogok elől
és mindenkit magamban hurcolok,
semmit se tudok, fuldokolva szívom
a levegő képzelt pénz-tőgyeit,
elhúzódom a mulatók közűl
s némán esengek vissza a világba
és magamnak is mindig érthetetlen,
sohse leszek már többé sérthetetlen,
mert a vezeklés kívánt kínja büntet.

És így lett mégis, így lesz minden ünnep:

vak voltam már és dermedt zűrzavar,
s falba léptem, – s ajtót nyitott a fal!
S láttam, történnek néha jó csodák,
amikért élni érdemes, tovább
botladozni máson s magamon át,
egyszerre sírva s egyszerre kacagva,
emberi sorsom hálásan fogadva,
mint égi kedvest, aki ha kiválaszt,
akkor szeret igazán, ha kifáraszt.
Vak voltam már, hitetlen zűrzavar,
s falba léptem s ajtót nyitott a fal,
nyilt az ajtó és nyiltak jó csodák
s én boldogan botladozom tovább
idegen romokon s magamon át
s nem félek már, hogy újból elveszítsen:
két kezével egyszerre tart az isten
s ha azt hiszem, hogy rosszabb keze büntet,

jobbja emel, és fölragyog az ünnep.

2010. október 27., szerda

Az omnipotens


Műremekeltem.
Szétszedtem mindent,
ami összerakható.
Feltúrtam a földet,
gejzírt fakasztottam,
zsebrevágtam a hegyeket,
felszippantottam a tengereket.
Tornyot tornyoztam,
felkúsztam rá,
a felhők tetején tetőztem.
Magamra borítottam az eget,
lementem naplementébe,
feljöttem holdtöltekor,
megnéztem,
hol bolyong a Föld.
Nem találtam.
Elnyelte valaki.
Lehet, hogy én.

2010. október 25., hétfő

Hogyan vártalak?


Azt kérdezed tőlem,
hogyan vártalak?

Mint az éjszakára
fölvirrad a nap,
mint a délutánra
jő az alkonyat,
mint ha szellő jelzi
a förgeteget –
ezer pici jelből
tudtam jöttödet.



Mint tavaszi reggel
a nap sugarát,
fagyos téli este
jégcsap csillagát,
mint az alma ízét,
tejet, kenyeret –
pedig nem is láttalak még,
úgy ismertelek.



Mint a fény az árnyat,
záport a virág,
mint patak a medrét,
madarat az ág,
mint sóhajos nyári éjjel
a fák az eget –
mindenkinél jobban téged
így szerettelek.

2010. október 23., szombat

Titok


Irigyen néztem, napról napra
irigyebben az ősz
fantáziás pusztító kedvét,
ős, erős
tehetségét, mely sose mímel
annyi színnel,
oly élethíven
festi az elmúlást,
annyi pompával gazdagon,
hogy nincs rá szavam,
nincs hasonlatom.
Főképpen játszi könnyedségét,
nagyvonalú
megoldásait irigyeltem,
azt ahogyan a bú
művében lassan,
valami őrök katharzissal
deres derűvé szelídül:
azt ahogyan a szépség
benne végképp,
s másíthatatlanul
teljessé alakul.

Hogyan csinálja
mindezt olyan könnyűszerrel
a mester,
az ősz,
aki nekem már harminc
hosszú ősz óta ismerős?

Hogyan csinálja?
Lázított
a titok,
a megismerés hiánya
nyugtalanított.

Suta sorokkal,
ormótlan gondolatokkal
vesződve,
napról napra,
éjről éjre
irigyebb lettem az őszre.

Míg egyszer, egy késő éjszakán,
amint reménytelenül s törten
a nyitott ablaknál
levegőztem,
s néztem,
hogy nyargalnak a felhők az égen
s a szél az utcán,
s hallgattam hogy nyög, gyötrődik,
igen, hallottam tisztán,
akár egy ember
gyötrődött, kínlódott
a mester.

És reggel,
amikor szűkre húzott szemmel,
tárgyilagosan,
végignéztem a tájon –
művét mustráltam –
deres szálak csillogtak hajában.

Igen, ez a titok,
ez a szépség ára! –
Iszonyatosan szép volt
a pusztítása,
de pusztítás volt,
bármilyen remek. –
Teremtő-szépet formálni
ennyit ne érne meg?!

Gyerekdal


Gyertya gyulladt, tűzhelyünkben pattogott a láng
És bezúzott ablakunkra papírt tett apánk.
Gyertyafényben vígan ültünk, míg a krumpli főtt
S hahotázva elfeküdtünk, ha egy tank belőtt.

Sose halunk, úgy éreztük, ha egy tank belőtt.
Kijárásitilalom volt és a krumpli főtt.
Hogy túlélünk mindent mindig, úgy éreztük ott.
Kár, hogy sorsom íly' szép estét többet nem adott.

Élveztük gyerekmódra,
Milyen véres ez a móka.
Hogy lőnek miránk!
Az oroszok kivonultak,
Visszajöttek és belőttek.
Gyerekként kinevettünk a nagy halált!

Elhittük gyerekmódra,
Hogy egy angyal vírradóra
Tesz majd egy csodát.
Ha-ho-hó, majd ENSZ-csapattal,
Kék sisakkal jön egy angyal
Hoz édes tejkonzervet és megáld.

Ránevettem mély törökben; ablakon bejött,
Nem ismertem a halálom, élveztem hát őt.
Krumplit ettünk s földre dőltünk, ha egy tank belőtt.
Halhatatlan korszakomban nem ismertem őt.

Halhatatlan módra ránevettem a konyhakőröl én.
Hisz' kék sisakban megvéd egy angyal, itt ülök ölén.
Mert én a halálom olyannak várom; szebb legyen és nem ilyen.
Hozza azt karddal majd egy ENSZ-angyal, mert kijár ez nekem.

Nem lehet ilyen durva,
Az ablakon bezúdulva;
Kérek más halált!
Szebbet, mely mint egy angyal
ENSZ-küldöttként kék sisakkal
Hoz édes tejkonzervet és megáld.

Hogy túlélek mindent mindig, úgy éreztem ott.
Kár, hogy sorsom íly' szép estét többet nem adott.
Más esték járnak és a halálnak azóta más arca lett.
Sem orosz tankkal, sem ENSZ sisakkal; egészen másképp íjeszt.

Sem orosz tankkal, sem ENSZ sisakkal; egészen másképp íjeszt...

2010. október 13., szerda

***



akárhogy,
akár-
mikor: aki nem boldog
éppen:
hálátlan.

2010. október 11., hétfő

előreillériillérielőre


Mit késlekedsz? Teljesítsd kötelességed. Csak egy ember vagy. De hát mi több, mint egy ember? Se két ember, se ezer ember nem több nála. Lépj előre egy lépést - így -, és most még egy lépést. Rajtad a sor.

2010. október 10., vasárnap

Keresetlenül


most ilyen korszak van ez már a harctér
nincs nyegle smúzolás nincs antik arcél
most már kisírom semmi nem riaszt el
hogy én: szeretlek légy te bárhogy ezzel
a Föld is lakható hely lett miattad
épp csak nem veled – te aztán megadtad
ez van s hogy mennyi tartást várhatsz tôlem
nem tudom: erőm szivárog belőlem
de oly rég tartom ezt a mérlegformát
kezemmel egybeforrt az égő korlát
így te csak nyugodtan értékeld másképp
nem estem még le s nem húzódtam hátrébb
bár mint az öngyilkos cseléd a gangról
hozzád ki mernék lépni önmagamból

Végigmentem, végigmentem


1. Végigmentem, végigmentem
A lónyai, a lónyai temetõn
Elvesztettem, elvesztettem
Piros vászon zsebkendõm.

2. Piros vászon zsebkendõmet
Nem annyira, nem annyira, sajnálom
Csak hogy eddig, csak hogy eddig
Szerettelek azt bánom.


3. Végigmentem, végigmentem
A lónyai, a lónyai nagy utcán
Elvesztettem, elvesztettem
A szivarom s a szipkám.

4. A szivarom s a szipkámat
Nem annyira, nem annyira, sajnálom
Csak a régi, csak a régi
Szeretõmet azt bánom.

2010. október 4., hétfő

Egy titok margójára


Takard le jól, mit elkövettél,
és élj utána szabadon, akár
egy sikeres merénylő. Tetted
kendő alatt, nélküled is megél,
majd túlnő rajtad, meghalad,
alig először, később azután
gyereksirásként, mint a végitélet,
mikor a bárány elkiáltja magát.

2010. október 3., vasárnap

Fizetek, főúr


Csillogó szép csodás világ,
Búcsú nélkül megyek tovább,
Sohasem jó a búcsúszó,
S, mire való a könnyes vád?
Halkan csendben megyek el én,
Mennyi színes csodás remény
Suhan velem, s a szerelem
Üzen nekem, hogy nincs már fény

Fizetek főúr, volt egy feketém
És egy életem, amit elrontottam én
Sietek főúr nincs már sok időm
Tán ma éjszaka, akit várok, értem jön.
Holnap talán,
Már egy másik főúr jön majd énfelém
És az égi kávéház teraszán így dalolok én
Fizetek főúr, volt egy feketém,
És egy életem, amit elrontottam én.