Titok

Irigyen néztem, napról napra
irigyebben az ősz
fantáziás pusztító kedvét,
ős, erős
tehetségét, mely sose mímel
annyi színnel,
oly élethíven
festi az elmúlást,
annyi pompával gazdagon,
hogy nincs rá szavam,
nincs hasonlatom.
Főképpen játszi könnyedségét,
nagyvonalú
megoldásait irigyeltem,
azt ahogyan a bú
művében lassan,
valami őrök katharzissal
deres derűvé szelídül:
azt ahogyan a szépség
benne végképp,
s másíthatatlanul
teljessé alakul.

Hogyan csinálja
mindezt olyan könnyűszerrel
a mester,
az ősz,
aki nekem már harminc
hosszú ősz óta ismerős?

Hogyan csinálja?
Lázított
a titok,
a megismerés hiánya
nyugtalanított.

Suta sorokkal,
ormótlan gondolatokkal
vesződve,
napról napra,
éjről éjre
irigyebb lettem az őszre.

Míg egyszer, egy késő éjszakán,
amint reménytelenül s törten
a nyitott ablaknál
levegőztem,
s néztem,
hogy nyargalnak a felhők az égen
s a szél az utcán,
s hallgattam hogy nyög, gyötrődik,
igen, hallottam tisztán,
akár egy ember
gyötrődött, kínlódott
a mester.

És reggel,
amikor szűkre húzott szemmel,
tárgyilagosan,
végignéztem a tájon –
művét mustráltam –
deres szálak csillogtak hajában.

Igen, ez a titok,
ez a szépség ára! –
Iszonyatosan szép volt
a pusztítása,
de pusztítás volt,
bármilyen remek. –
Teremtő-szépet formálni
ennyit ne érne meg?!