2015. március 20., péntek

Az ember...

legfőbb ellensége saját magának. Akit csak egyszer is megérintett a valódi bűntudat, annak ezt nem kell közelebbről megmagyarázni. Aki viszont ezt nem érzi, annak is kár beszélni, ami persze semmit se von le a fent említett igazságból, csupán annyit jelent, hogy az ilyen ember öntudatlanul ellensége saját magának. E rettenetes sorstól egyedül Jézus és az ártatlanul szenvedők mentesek, de ez már megint egy másik misztériumba torkollik. Ránk, közönséges halandókra azonban nem áll.
Csak így, ennek a tragikus összehasonlításnak a fényében érthetjük meg az Evangélium paradoxnak tűnő, de egyáltalán nem ellentmondásos igéjét: „Szeressétek ellenségeiteket!” Soha ilyen édességgel nem közölték velünk, hogy irgalmazzunk saját magunknak! Különben értelmetlen lenne, és nem is hangzott volna el a másik isteni parancs, melyet inkább Isten könyörgésének lehetne neveznünk: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat”. Ha nem lennénk saját magunk legkonokabb ellenségei, akkor felebarátainkat jobban kellene szeretnünk önmagunknál.
De kinek van ereje önmagában megpillantani teljes mélységében a rosszat, s ha igen, kinek van ahhoz elég ereje, maradék ereje, hogy kikapaszkodjék önmaga szakadékából? Gondolom, egyedül annak, aki ellenségeit is szeretni tudja, amiből nyilvánvaló, hogy a szeretet nem mérlegel, ingyen, tökéletesen ingyen kapjuk Istentől, s mi legföljebb sóvároghatunk rá, s ha egyszer megkaptuk, magunkba zárhatjuk. Ennél többet nem tehetünk érte, bizonyos értelemben azonban részünkről ez a „semmi” nagyon is sokat, szinte mindent jelenthet.
Isten szeretetének mélységei? Nagyon is egyszerű elképzelnünk, hogy aki azt kéri tőlünk, szeressük ellenségeinket, milyen természetű és milyen határtalan is annak szeretete! Rábízhatjuk magunkat. De most már békében.
Isten szeretete végtelen erejétől szelíd, alázatos, türelmes és egyetlen. Ezért akar megosztozni mindenkivel. Ereje semmivel, legfeljebb a leölt Báránnyal „ábrázolható”. Irgalma még nekem is megbocsáthat, hogy irgalmából részesülve én is megbocsáthassak mindenkinek, beleértve önmagamat.

2015. március 1., vasárnap

Ébredés előtt

Minden vereségemmel többet érsz,
minden kérlelés erőd növeli,
máris annyi váltómmal vagy teli,
hogy adósod lehetnék, amíg élsz;
és lassan elhagy az önbecsülés,
és idomitott medve piaci
pípeskedése minden igazi
fájdalmam, hisz neked tetszeni kész.
Igy adom el, így vesztem el magam.
Belül lázongok, irtózatosan,
hogy igy rád szűkűlt az egész világom.
De úgy lázongok, mint álmát aki
rázza már, felül, szemét dörzsöli,
s nagyot nevet egy rémes butaságon.