Ítélet

sohasem fogod
megbocsájtani nekem,
hogy nem szerettél

Elfáradt dal

Szívrablás

Hülye voltál, mondom magamnak, majd ha ez elmúlik
Csak múlna már el, nem is én vagyok ez már
Csak szerettem volna, ha velem is van ilyen
És most benne vagyok, még sosem volt sűrűbb homály.

Pont az az egy, az az egyetlen darabja, az kéne
Elvinném, s ha nem akar meghalni, a többi jön el érte
A szíve egy dobozban, bársony közé raktam
És kopognak, az ajtóban áll, én meg örülök, hogy itt vagy

- Gyere be, mit hoztál ide el, csaknem hiánytalan
- Mindenem itt van, csak a szív kéne, ami még nálad van
- Azt nem adom, mert te azt örökbe adtad! - szólok mérgesen
S becsapom az ajtót, felőlem meghalhat

Aztán megbánom: tessék a sajátom, nesze az itt van
Dobogjon az benned, szolgálja életed, amíg van
Hülye voltál, mondom majd, ha ez elmúlik
Csak múlna már el, nem is én vagyok ez már

Hülye voltál, mondom én majd
Csak múlna már el, nem is én vagyok ez már

Várni

Csak ülsz és várod.
Olykor kitárod a karod
szemedből boldog álmok
édes derüje árad
lelkedről lepkeszárnyon
peregnek a dalok
fiatal vagy és remélsz
és harmatos a reggel.

Csak ülsz és várod.
Előbb békén, majd egyre jobban
a szíved néha-néha
hangosabban dobban,
hogy nyílik már az ajtó,
hogy jönni fog feléd; és
ajtód előtt kopog!
Majd újra halkul a lépés.
Riadt szemedben
némán fakul a ragyogás
s ajkadról tört virágként
hervad le a mosoly.

Még bíztatod magad,
hogy jönni fog talán
de két karod ernyedten
mégis öledbe csuklik
szemedből könny után könny
törületlen szivárog
s míg ülsz ajtód előtt
és azt hiszed, hogy várod
szívedről cseppek hullnak
megannyi vérző kláris
már nem bánod, hogy nem jön
már nem bánod, ha fáj is
és nem bánod, hogy
közben lassan leszáll az éj.

Visszatérés

ez az a perc: egyszerre tiszta lett
akár a hangod a kusza zsivajban
szokatlan éles és egyértelmű
hogy miben is osztozom veled
amikor hirtelen megeredt nyelvvel
kiadod minden nyűgödet

hozod a sorsod én pedig itt vagyok
meg fogom próbálni hogy újraírjam
ígérek fűt-fát s meg is valósul
amíg majd rám hagyod
most is: ha hitetlen az égre nézel
azért csak hallgatod

idehajolsz kezed a térdemen
szemedben már-már kedv ami csillan
és hogyha gúny azt
még inkább meg lehet értenem
nézem a kezed de nehogy elillanj
megfogni nem merem

Semmi az egész

Várom, hogy visszatérj,
szótlan szemembe nézz,
mosolyogj szomorún:
- Semmi az egész!

Semmi az egész .
Minden volt – ennyi lett!
Vezess már haza engem.
Szorítsd a kezemet.

Éjjelenként majd néha,
ha erősek leszünk,
amit remélni kellene
- arra emlékezünk.

Képzelt képzeleteddel

Képzelt képzeleteddel képzelem,
hogy idegondolsz, kedves, mialatt
gyors kerék visz: sóvár magányomat
hívja magányod, együtt vagy velem,
ahogy veled én, és ahogy nekem
vigaszt csak képzelt jelenléted ad,
fájdalmad fájdalmamban érzi csak
enyhülni szorítását szíveden.
Képzelt képzeleteddel képzelem,
hogy együtt vagyunk: az enyém kevés
volna, magába, míg így, szüntelen
kettőződve, mint tündér repesés
hoz-visz-cserél, s egyszerre két helyen
egymásba zárva tart a szerelem.

Azt hiszem

Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod,
az Istenek, a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém, hogy
olykor elfog a szeretet tériszonya
és kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkűl.

Azután újra hiszem,
hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.

Pénelopé

Várlak, mert tudom: visszajössz;
visszajössz, mert tudod, hogy várlak.
Tökéletes kör: te meg én,
és tökéletes logika.
A tükör is csak akkor él,
ha van kit tükröznie. Egymás
tetteinek oka vagyunk,
oka és célja - te tudod.
Athéné óvjon, óvd magad.

Isten Veled

Lélegzeted cseppjei hullanak belém,
a lábad nyomában megbuvó
fájdalom is az enyém.
Álmodni szabad már rólad,
Örzöm szemed kékjét!
Játszik velem a megtépázott remény-
meg kellene taposnom az ábrándok bolondságát,
telefonom némaságát,
Mert te élsz, nagyon messze, de élsz!
Üvöltő emlékeim hangja hozzád el nem ér.
A dermesztő mínusz húsz fok álma lettél!

Hömpölygés

Nincs most már mit tenni, hagyom hát elmenni,
hagyom, hát magára, kötéllel nyakába,
hagyom, hogy hadd sírjon, asztalra boruljon,
hagyom hát bezárva, más asszony karjába,
vakon a világba, süketen magába.
Hagyom hát hadd, menjen, más Asszonyt szeressen!
Hagyom hát hadd, menjen, ne engem öleljen!

Nincs most már nincs semmi, Kígyóval párzani!
Lefelé zuhanni, Borba kapaszkodni!
Borba kapaszkodni, Édes Mérget inni!
Füstöt eregetni, Ködbe merengeni!
Bűnbe fuldokolni, Mocsárba tapadni!
Más asszony ölébe, halálra ítélve!
Más asszony ágyába, semmire se várva!

Hagyom hát hadd, menjen, ne engem szeressen!
Hagyom hát hadd, fusson, hagyom, hogy elbukjon!
Hagyom, hogy elvesszen, csak valahol meglegyen!
Átengedem másnak, Mocskos Éjszakának!
Sötét Rettenetbe Jó szóért lihegve!
Más asszonyhoz bújva, borba belefúlva!
Más asszony ágyába, Jeges Verembe, Halálba!

Donnie Darko - Mad World

Körülöttem ismerős arcok
Kimerült helyek, kimerült arcok,
Okosan és korán a napi versenyekhez,
Menni a semmibe, menni a semmibe.
Könnyeznek a szemüveg mögött,
Nincs rá kifejezés, nincs rá kifejezés,
Elrejtem arcomat, elfojtom bánatomat.
Nincs holnap, nincs holnap.
Ez valahogy tréfás, valahogy szomorú,
Azok voltak a legszebb álmaim, amiben meghaltam
Nehéz elmesélnem neked, nehéz elfogadnom,
Amikor az emberek körbe-körbe futnak,
Ez egy őrült világ, őrült világ.
Gyerekek várják a napot, mikor jól érzik magukat,
Boldog születésnapot, Boldog születésnapot
És úgy érzik magukat, ahogy minden gyereknek éreznie kéne magát,
Csak ülj és figyelj, ülj és figyelj.
Az iskolába mentem, nagyon ideges voltam,
Nem ismert senki, nem ismert senki,
Hello, Tanár úr, mondja mi a lecke,
Jól vizsgáljon át, jól vizsgáljon át
Ez valahogy tréfás, valahogy szomorú,
Azok voltak a legszebb álmaim, amiben meghaltam
Nehéz elmesélnem neked, nehéz elfogadnom,
Amikor az emberek körbe-körbe futnak,
Ez egy őrült világ, őrült világ.
Kitágult világ
Őrült világ.

Alkalom

Vagy társ voltál egy örök tévedésre?
Fáradt vagyok már... És, jaj, mi "igaz"?!
A valóság egy darabig az...
Tévedés? Szivem legszebb tévedése!
Ha véletlen, bár ma is igézne!
Ha látomás, tüntödben is vigasz!
Akármi, minden veled sugaras:
kettõ kellett hozzá, a szivem és te.
Rád vágyik vissza minden örömöm.
A legnagyobbat neked köszönöm,
s hogy nem még többet, csak az én bünöm.
Alkalom voltál, hogy boldog legyek.
Alkalom, hogy meg ne becsüljelek.
Alkalom, hogy sose felejtselek.

Ki a barát?

Barát az, aki előtt nincsenek titkaid. Akitől nem kell tartani, akiben megbízol - akivel ha együtt vagy, úgy érzed, hogy nem vagy egyedül.. És repül az idő . Észre sem veszed, mert ha együtt vagytok, valami időtlen jóérzés tölt el - mintha melegebb volna a levegő, s otthonosabb a hely, ahol ültök... Barát az, akire figyelsz, mert fontos számodra a sorsa. És aki figyel rád, mert fontos számára a te sorsod... Barát az, aki megért - s akit mélységesen megértesz. Nem tudtok egymásnak hazudni. Túl közel van. Mintha magaddal beszélnél ...

Ez a korai tapasztalat döbbentett rá, hogy a barátság a lelkek közötti legközelebbi kapcsolat. Barátom lehet nemcsak a "barátom", - de az anyám, - az apám, - a gyerekem és a férjem /feleségem is. Ha ők nem a barátaim, hanem "csak" az anyám, az apám, a gyerekem és a férjem /feleségem, akkor kapcsolatunkból hiányozni fog valami. Valami nagyon lélnyeges. Mert a barátság a legmagasabb szeretet-forma. Ne hidd, hogy túlzok.

Sokféle vonzalom, egymásba kapaszkodás van a világon. Sokféle összetartás és szeretet érzés. De az ember által átélhető legmélyebb szeretet: a barátság. A barátom ott van mellettem. Egészen közel. Érzem. Ismerem. Szeretem. Neki mondom el először a titkaimat - s csakis rá hallgatok, mert tudom, hogy ismer. És szeret engem...

Szeretet könyv/ Idézet III.

A szeretet mindent kibír- egyet nem: hogy elmúlik. Szeretünk- és vége!? Vége, örökre!? Soha nem lesz többé!? -Ez felfoghatatlan! Elviselhetetlen! Sokkal rosszabb, mint a fizikai kín vagy maga a halál, azért mert egyszerűen természetellenes.
Az, hogy testünk vénül, és betegek, öregek, fogatlanok, vaksik és nyomorékok leszünk, még elfogadható valahogy. Nehezen, de mit tegyünk? Az, hogy végül nem bírjuk tovább a fizikai életet, és átlépünk a halál kapuján, még mindig elfogadható, ha keservesen is. Minden kétségbeesett tiltakozásunk ellenére van bennünk valami belenyugvás, vagy talán rejtett bizakodás: majd csak lesz valahogy.
Az ember végül megadja magát.
De az, hogy a szeretet elmúljon, elfogadhatatlan!
Olyan fájdalom, melyet semmi nem enyhít.
Olyan borzalom, melyre nincs gyógyír, mert egy hang azt kiáltja bennünk: Ez nem történhet meg!
Egy társadalmi rendszer összedőlhet, egy hitvilág összeomolhat, egy nép, egy faj, egy istenkép megsemmisülhet, jöhet az apokalipszis, és megmérgezheti a földet, a vizet, a levegőt, és kipusztíthatja az emberfaj jó részét: mindez bármennyire is meghaladja a képzeletünket- mégis tudjuk valahol, hogy mindez nem lehetetlen, mert benne van a pakliban.
De a szeretet elvesztése nincs, és nem is lehet, soha!
Ez az egyetlen pont, ez a mustármagnál kisebb kis atommag a szívünk közepén, ahol lényünknek és az egész teremtésnek a legvégső titkát őrizzük. Ez a titok, ha szavakkal kimondjuk, ennyi: a szeretet örökkévaló.
Minden más elmúlhat - és el is múlik.
A nap élete véges. A csillagoké is. A kozmoszé is.
De a szeretet el nem múlhat-megmarad.
Ezért van az, hogy senkit nem lehet megvigasztalni, ha elveszti azt, akit szeret. Minden vigasz erőtlen és hamis. Főleg az a mondat, hogy "az idő majd begyógyítja a sebedet".
Nem igaz.
Ez nem olyan seb, ami gyógyul.
A fájdalom érzése idővel csökkenhet, de a széttépettség érzése megmarad. Egyetlen dolog szüntetheti meg a másik hiányának fájdalmát: ha nem szeretjük tovább. Ha elfelejtjük. Amikor azt mondjuk, hogy az "idő gyógyít", erre gondolunk. A felejtésre. Ez azonban ha valóban szeretünk nem lehetséges.