2011. szeptember 21., szerda

Solvejg utolsó levele


Mióta várlak, már nem is tudom.
Napok, hetek vagy évek óta, mindegy.
Sok a dolgod, tudom, hisz férfi vagy,
nem ülhetsz az én szoknyámon örökké,
sőt, a másén sem. Ez nem szemrehányás :
sokkal féltékenyebb vagyok kalandjaidra
amelyek tőlem távoltartanak,
mint a nőkre, akik mellett rám gondolsz,
bűntudattal, mégis elégedetten,
hiszen én nem vagyok olyan mint te meg ők,
bár néha belédmar a kétség: hátha én is.
Nyugodt lehetsz: én hűséges vagyok
hozzád s éppíly hű lennék bárki máshoz,
ha mást szeretnék. Hűségem nem érdem,
fogyatékosság inkább: képtelen
vagyok másra még csak gondolni is,
s érdemednek éppígy nem tartanám,
ha hű lennél hozzám míg másra vágysz.
Régen – nem is tudom, mikor – még nem szenvedtem
hiányodtól ilyen betegesen.
Korán felkeltem, tettem dolgomat,
nem azért, hogy ne kelljen rád gondolnom,
mint mostanában. Boldoggá tett a napfény,
a kezem nyomán születő rend, a munkás
nappal utáni éjszaka nyugalma,
a napok, hetek rendje, költöző
madárként visszatérő évszakok
önmagukat jelentették, nem téged,
nem a te elindulásod, megérkezésed,
nem vártam levelet, üzenetet,
nem kémleltem estefelé az útat:
hátha előbukkansz a jegenyék közt,
nem rezzentem fel álmomból riadtan:
mintha kopogtak volna… S csak a szél.
Nem forgolódtam féléjszaka ébren
jelenre váltva múltat és jövőt,
nem kívántam meghosszabbítani
az éjszakát, hogy legalább álmomban
láthassalak. Ha reggel felkelek,
elképzelem: hol jársz most, mit csinálsz -
mint a növényeket a föld alól
felszívott nedvesség: reménység duzzaszt
s estére velük fonnyadok. Lefekszem
feléd tájolva arcom a sötétben
mint hívő Mekka felé. Nem bírom
ezt így tovább. Börtönöm vagy, kilépek
belőled, mint gubójából a lepke.
Szabad akarok lenni. Egyedül
voltam eddig is, de most én szabom meg
magányomat, mindig magam leszek
inkább, mint mástól kelljen függenem.
Inged kívántam lenni, kenyered,
vized és levegőd. Már nem kívánom
éhséged, szomjad csillapítani,
ugyanarra van nekem is szükségem
mint neked s bárkinek. Tárgy nem vagyok,
hogy ha eszedbe jut, elővegyél,
anyád se, hogy mint tékozló fiú
visszatérj hozzám, amikor elfáradsz.
Nem rostokolok itthon ezután
hogy itthon találj, ha véletlenül
betoppansz. A hosszú ádventnek vége.
Megkaptam a lapokat. Köszönöm.
Bármikor meglátogathatsz. Nem zavarsz.
Megbocsátok persze. Hisz nem szeretlek

2011. szeptember 16., péntek

Vers a vanról és a nincsről


Érzem rezdülésed,
bőrödet és szádat,
hordozlak magamban,
mint kölykét az állat.
Hittem, elmúlsz, eltűnsz,
mint árnyék a fényben,
hittelek meztelen,
álmodtalak ébren.
Ahogy az ősz, észrevételen
tolakszik a nyárba,
úgy jöttél, ájultam
karjaidba zárva.
Mit bántam, lesz-e vég,
vagy egyáltalán kezdet,
csak szeress, szerethesselek.
Borítsuk fel a rendet!
És feje tetejére állt
a világ, s minden napra,
veled akartam maradni
és benned, egymagamba’.
És szorítani, lábammal
átölelni téged,
amíg bekövetkezik
a mérhetetlen végzet.

Ne menj el, maradj még,
nem nézek utánad.
Szaladj, ne érjen utol
feneketlen vágyad!

2011. szeptember 12., hétfő

Lelkiismeret


Gyönge pillanataidban légy erős,
erős óráidban gyöngülj el,
valld be, ha reszketsz,
és szívedben lüktet a vér,
ha szemhéjadat könnyek feszítik,
sírj, kiálts, panaszkodj,
ne zárd palackba a fájdalmadat.
Szenvedj hangosan, dörömbölj,
a néma kín méregként megöl,
ne játszd a bátrat,
ess el, ha löknek,
és ha feltápászkodsz,
ne mondd, hogy semmiség!
A fegyelem rabruháját vesd le,
légy anyaszült,
vállald csapzott, megroggyant magad,
és üvölts, ahogy a torkodon kifér!

2011. szeptember 6., kedd

Nagyon közelbe kerültünk




Kezdetben tán nem is hevültünk
S mégis:
Szép, ócska, vágykódó, jó szivek,
Be nagyon közelbe kerültünk.


Szánón simulunk, hogyha fázunk
S mégis,
Ha nem is adott még sok derüt,
Áldott a mi találkozásunk.


Első titkunk fű rég benőtte
S mégis
Minden titkoknál bátrabbakat
Küld nekünk a titkok mezője.


Soká lesz a célságból cél már
S mégis
Néha úgy hajtom le a fejem,
Mint boldog, győztes bajnok a célnál.

2011. szeptember 5., hétfő

Hosszú


Ez nagyon hosszú nyár volt, édesem.
Most álmainkat csomagoljuk őszre,
a nyári cuccot mind pakoljuk össze.

A magnó megy. Hát táncolj még velem.

És semmi más, csak még ez a keringő,
egy újrakitalált gesztus csupán.
S míg arcunkra az árnyék újra ránő,
egy keringő legyen.
A kék Dunán.

Mehetünk aztán. A ház, az itt marad:
a konyha és a teljes szobabútor,
és széles ágyunk, hol meztelen hasad
alatt e nyárba visszacsúsznék újból.

Egy hosszú ősz jön, hosszú tél utána
– még itt vagyunk a vénlányok nyarán.
Egyetlen álmot se hagyjunk hiába.
Egy könyvet se. S egy évet sem talán.

Éjszakáink’ ne hagyjuk martalékul;
egy estét sem, ha Kronosz érte jön.
Ha átértünk, még előszedjük ott túl:
a tengerszint alatti mélykörön.

(És így tovább. A költő, nyilván, túloz.
A kék Duna. Árnyék az arc falán…)

Virágcserépben öntözött magány,
ez marad itt.
No, készüljünk az úthoz:
találkozunk a dél- s a mélyköröknél.

S egyszer, mielőtt végleg elzörögnél,
ha van rá nyelv, hát elmondhatnád végre,
hogy hosszú évszakok elől mivégre
indultak álmaink s meddig értek el.

Ha van rá nyelv.
Két kezed az asztalon.
Hosszú történet lenne, mondod, nagyon
hosszú. És különben is.
Kit érdekel.