2009. december 29., kedd

Csak a csend meg a zaj


Annyira hülye vagy
Mért nem szóltál?
Csak a szárnyad árnyát láttam mindig a földön
És észre se vettem amikor eltűnt

Gondoltam beborult biztos azért
De ma már tudom, hogy akkor már nem repültél
Annyira hülye vagy
Miért nem szóltál?

Csak a csend meg a zaj, na azok idegesítenek
Minden jó csak a baj, ne járna annyit ide

Csak a csend...

Most felemelem a kezem
Nézd erre láttam a lelked menni
Aludni ment, de egy csomót keresett előtte ám

De tényleg hidd el
Még sokat gondol rád
Sokat jelentesz neki,
És azt akarja mondani nem haragszik

Csak a csend…
Csak a csend...

Most felemelem a kezem
Nézd erre láttam a lelked menni
Aludni ment, de egy csomót keresett előtte ám

Most újra kezdheted összerakni az egészet
Ha még nem késő
Tényleg sajnálom
Miért nem szóltál?

Csak a csend...

2009. december 26., szombat

Az ünnep


A ritka percek selyemszalagját most együtt bontsuk fel,
A számlát úgysem veszíthetjük el, most mégis rejtsük el,
S mint szelíd kéz a lázas gyermek forró homlokán,
Vagy rossz álom, ha felriaszt, és odabújsz hozzám,
Olyan jó-jó-jó, de mondd, hány perc az ünnep?
Oh mondd-mondd-mondd-mondd-mondd, mondd, meddig tart?

A béke, nehogy végleg elfelejtsd, üzen, hogy létezik,
Mondd, meglep-e, ha átnyújtom neked az ünnep perceit?
S csak félrekapcsolt csengetés, ha drága hangot vársz
Vagy régi zsebben maradt pénz, mit szűk napon találsz
Oh mondd-mondd-mondd-mondd-mondd, mit ér az ünnep?
Oh mondd-mondd-mondd-mondd-mondd, mondd, meddig tart?

S mint szelíd kéz a lázas gyermek forró homlokán,
Vagy rossz álom, ha felriaszt, és odabújsz hozzám,
Olyan jó-jó-jó, de mondd, hány perc az ünnep?
Oh mondd-mondd-mondd-mondd-mondd, mondd, meddig tart?

2009. december 23., szerda

Sehol se talállak


voltam New Yorkban
reptéren Londonban
Berlinben lassú volt a fény
imbolygott Amszterdam
és hess jött Marrakech
Párizsból sms
szikrázott Velence
mint Varsóban a fűszeres
lány aki eladó
de én nem Bem apó
halló halló halló
hallucináció
csak a szerelem eleven elemem
valahol elveszett
veszettül keresem
sehol se talállak téged életem

voltam Keleten
jártam Nyugaton
déli legelőn
északi ugaron
sorstalan utakon
fejvesztve kutatom őt
nem tudom hol lakom

itt lesz a szekrényben
a kávés csészében
vagy tán a szőnyeg alatt
az ajtó mögött nem néztem
egy sötét sarokban
nyilvános wc-ben
a körúton egy kávéházban
budai erkélyen
jaj hívok nyomozó
mer én nem Columbo
halló halló halló
halucináció...

csak a szerelem eleven elemem
valahol elveszett
veszettül keresem
sehol se talállak téged életem

voltam Keleten
jártam Nyugaton
déli legelőn
északi ugaron
sorstalan utakon
fejvesztve kutatom őt
nem tudom hol lakom

2009. december 20., vasárnap

Happy Christmas (War Is Over)


So this is Christmas
And what have you done
Another year over
And a new one just begun
Ans so this is Christmas
I hope you have fun
The near and the dear one
The old and the young

A very merry Christmas
And a happy New Year
Let's hope it's a good one
Without any fear
And so this is Christmas
For weak and for strong
For rich and the poor ones
The world is so wrong
And so happy Christmas
For black and for white
For yellow and red ones
Let's stop all the fight
A very merry Christmas
And a happy New Year
Let's hope it's a good one
Without any fear
And so this is Christmas
And what have we done
Another year over
And a new one just begun
Ans so this is Christmas
I hope you have fun
The near and the dear one
The old and the young
A very merry Christmas
And a happy New Year
Let's hope it's a good one
Without any fear
War is over over
If you want it
War is over
Now...

2009. december 19., szombat

Have Yourself A Merry Little Christmas


Have yourself a merry little Christmas,
Let your heart be light
From now on,
our troubles will be out of sight

Have yourself a merry little Christmas,
Make the Yule-tide gay,
From now on,
our troubles will be miles away.

Here we are as in olden days,
Happy golden days of yore.
Faithful friends who are dear to us
Gather near to us once more.

Through the years
We all will be together,
If the Fates allow
Hang a shining star upon the highest bough.
And have yourself A merry little Christmas now.

2009. december 18., péntek

2009. december 13., vasárnap

Majd eszmélek


Tán egyszer majd arra eszmélek,
Hogy a haldokló szerelmet újra
Ágyamban takargatom.

Kihűlt testébe szikrát lehelek
De az én vérem is csak dereng
Mégis dermedt lábait körém szövi
S Ő odaadón mászik reám
S már együtt koppan vacogva fogunk
Oly élhetetlen vágy láz uralja
Összebújó hajnali lelkeink,
Hogy felragyog az olvadó sugár.

Az izzadtság a lábak közt egyre lassul
majd jégvirággá nő a testeken.
Eszmélgő tudatunkból
Feltörnek emlékek s lerázzuk lángunk
Kilöklek paplanomból, dideregj magadban tovább!

2009. december 11., péntek

All I Want is You


You say you want
Diamonds on a ring of gold
You say you want
Your story to remain untold

But all the promises we make
From the cradle to the grave
When all I want is you

You say you'll give me
A highway with no one on it
Treasure just to look upon it
All the riches in the night

You say you'll give me
Eyes in a moon of blindness
A river in a time of dryness
A harbour in the tempest
But all the promises we make
From the cradle to the grave
When all I want is you

You say you want
Your love to work out right
To last with me through the night

You say you want
Diamonds on a ring of gold
Your story to remain untold
Your love not to grow cold

All the promises we break
From the cradle to the grave
When all I want is you

You...all I want is...
You...all I want is...
You...all I want is...
You...

2009. december 10., csütörtök

Gyerekmondat


– Akire nagyon
sokat gondolok, az nem
fárad el ettől?!

2009. december 9., szerda

Örökkön-örökké


Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,
maradék szemérmem némasága ez,
úgyse hallanád meg, hangot ha adok,
sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.

Tűrök és törődöm engedékenyen:
mint Izsák az atyját, én se kérdezem,
mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,
szófogadó szolga, ami hátra van.

Keserüségemre úgy sincs felelet:
minek adtál ennem, ha nem eleget?
miért vakitottál annyi nappalon,
ha már ragyogásod nem lehet napom?

Halálom után majd örök öleden,
fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,
karjaid közt végre kisírom magam,
csillapíthatatlan sírok hangosan!

Sohase szerettél, nem volt pillanat,
ennem is ha adtál, soha magadat,
örökkön-örökké sírok amiért
annyit dideregtem érted, magamért!

Végeérhetetlen zokogok veled,
ahogy szoritásod egyre hevesebb,
ahogy ölelésem egyre szorosabb,
egyre boldogabb és boldogtalanabb.

2009. december 8., kedd

Amíg várok rád...





Amíg várok rád, ajtóm nyitva áll.
Amíg várok rád, itt árnyékod vár.
Dehogy szégyellem, míg szeretők a szívem markolják!
Épp csak fáj, hogy nincs több életem várni rád.

Amíg várok rád, küszöböm földig kophat már.
Amíg várok rád, sok méltatlan vár.
Dehogy bántom őt, az érkezőt, ki lelkem lépi át!
Ő a földön jár, és itt talál, amíg várok rád.

Amíg várok rád, és az szeret, ki nem hasonlít rád,
addig nem lesz bírám, Istenem,
senkinek nem lesz lelkem, arcom meztelen,
addig kell mindig-mindig újra-újra vesztenem,
addig kell mindent, mindent, mindent újrakezdenem,
amíg várok rád.

2009. december 5., szombat

Félhomályban

I.

Ott ültünk némán, édes félhomályban,
Te elmerengve s égõ vágyban én.
Álmod hová szállt s kié volt a vágyam,
Titok maradt az, szívünk rejtekén.
Talán a mult viharzott át elõtted
S elõttem halkan tûnt fel a jelen...
...Neked talán már bántó, kínos álom
S nekem már kínos vágy a szerelem...

Hidd el, mi csupán csaljuk a világot,
Arcunkon is hazug az ifjuság,
Én nem török le illatos virágot
S neked sem kell már soha mirtusz-ág.
Én az álmod szeretném visszahozni,
Te tán szivembe vágyat oltanál --
Küzdünk egymásért hasztalan, hiába:
Köztünk a multnak tiltó romja áll!...

II.

A szívedbõl egy-egy sóhaj
Átnyilallik a szivembe...
Egyedüli kincs tetõled:
-- Amit adhatsz még nekem --
A szivedbõl egy-egy sóhaj...

A szívembõl egy-egy sóhaj
Átnyilallik a szívedbe...
Oly kevés maradt a multból...
Amit néked adhatok:
A szívembõl egy-egy sóhaj...

III.

Ne vádoljunk senkit a multért,
A vád már úgyis hasztalan.
Talán másképp lehetett volna, --
Most már... mindennek vége van!...
Úgy szeretnék zokogni, sírni
A sírra ébredt vágy felett, --
De ránézek fehér arcodra
S elfojtom, némán, könnyemet.

Várunk a csendes félhomályban
Valami csodás balzsamot,
Mely elfeledtet mindent, mindent
S meggyógyit minden bánatot...
Leolvasom sáppadt arcodról
A rád erõszakolt hitet
És megdöbbenve sejtem, látom,
Hogy nem hiszel már senkinek!...

IV.

Nekünk is volt még fiatalos lelkünk,
Mi is tudtunk még hinni valaha.
Ami hevünk volt, mind elfecséreltük
S ami hajnal volt, az most éjszaka.
Te ott a deszkán ki nem oltott vággyal
Hamvadsz el lassan, némán, egyedül,
Én meg, szakítva emberrel, világgal,
Bolyongok árván, temetetlenül.

Nekünk is volt még fiatalos lelkünk,
Magasba vont és így -- a porba vitt.
Megnyugvás útját epedve se leltük,
Szivünkbõl végképp elszállott a hit...
...Olyan a színpad, mint a lant világa,
Kifosztja lelkünk s lelket mégsem ad --
A boldogságért küzdtünk, mindhiába:
Boldognak lenni nekünk nem szabad!.

V.

Nem jó kép itt az >>õszi napsugár<<,
Mit mi érzünk, nem késõ szerelem.
A szerelem nem szánalomra vár
S te szánalomból érzel csak velem.
Én reszketek egyedül elkárhozni,
Magammal vinném beteg lelkedet...
De végzetünkkel mindhiába küzdünk:
Nekünk e g y ü t t még halni sem lehet!...

2009. december 4., péntek

Kopogtatás nélkül


Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.

A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.

Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levethetsz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papírt kapsz tányérul,
amikor akad más is,
hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké
éhes vagyok.

Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.

2009. december 3., csütörtök

A látvány


Létem Mosolya
minősülhet szemedben
hülye grimasznak

2009. december 2., szerda

hogy megmeneküljek


...hogy megmeneküljek, kiszálltam az életemből. Lépcsőfokonként, egyik a másik után. És minden fok egy vágy volt. Minden lépés egy vágy, amelytől elbúcsúztam.
Nem vagyok bolond, testvér. Nem vagyunk bolondok, ha megtaláljuk a módját,
hogyan meneküljünk meg. Nincs köze ennek az őrülethez.
Ez zsenialitás. Geometria. Tökély.
A vágyak majd kitépték a lelkemet.
Ki is elégíthettem volna őket, de nekem nem ment.
Így hát elvarázsoltam őket.
És egyiket a másik után magam mögött hagytam.
Lefegyvereztem a boldogtalanságot. Így szakítottam el az életemet a vágyaimtól.
Ha te végigmennél az általam megtett úton, ott találnád valamennyit, egyiket a másik után, elvarázsolva, mozdulatlanul, az idők végezetéig, felsorakozva az út mellett.

Here Comes The Sun


Here comes the sun, here comes the sun,
and I say it's all right

Little darling, it's been a long cold lonely winter
Little darling, it feels like years since it's been here
Here comes the sun, here comes the sun
and I say it's all right

Little darling, the smiles returning to the faces
Little darling, it seems like years since it's been here
Here comes the sun, here comes the sun
and I say it's all right

Sun, sun, sun, here it comes...
Sun, sun, sun, here it comes...
Sun, sun, sun, here it comes...
Sun, sun, sun, here it comes...
Sun, sun, sun, here it comes...

Little darling, I feel that ice is slowly melting
Little darling, it seems like years since it's been clear
Here comes the sun, here comes the sun,
and I say it's all right
It's all right

2009. november 30., hétfő

.


Nem a nő vagy a férfi a lényeg, hanem a szeretet. Mindenben, amit szeretsz: Istent szereted. A szeretet az ego oldószere; a szeretet a legtermészetesebb forrás az isteni felé, és bármely irányból megtörténhet. Az alapvető kulcs: engedj a másiknak szabad utat, engedd be a szívedbe, a tudatodba, lelked legmélyébe.

2009. november 27., péntek

Elég


A teremtés bármilyen széles,
ólnál is szűkösebb. Innét odáig.
Kő, fa, ház. Teszek, veszek.
Korán jövök, megkésem.

És mégis olykor belép valaki
és ami van, hirtelenűl kitárúl.
Elég egy arc látványa, egy jelenlét
s a tapéták vérezni kezdenek.

Elég, igen, egy kéz elég amint
megkeveri a kávét, vagy ahogy
"visszavonúl a bemutatkozásból",
elég, hogy elfeledjük a helyet,
a levegőtlen ablaksort, igen,
hogy visszatérve éjszaka szobánkba
elfogadjuk az elfogadhatatlant.

2009. november 10., kedd

Nagy utazás

Fáradtnak tűnsz, mintha nem a régi volnál,
Hol van a tűz, hol van az a mindig sóvár régi láz,
Az a régi égi láz, amivel beléptél, s megszerettelek?

Nagy utazás, azt mondtad, hogy ez az élet, s nem halunk meg,
Az ember soha el nem téved, égi láz, a bizonyos égi láz,
Tőled kaptam, majd meghaltam, majd elégtem én.

Mivé legyek most nélküled?
Hová megyek így nélküled?
Te meg csak ülsz, fáradtnak tűnsz,
Tovatűnt szép ígéretek, nélkülük én hová legyek?

Nagy utazás, a vonatunk újra indul,
Nagy utazás, most a vágyunk már megint új útra visz,
induljunk el hát megint,
Gyere velem most az ígéret szerint!

Nagy lesz az út, de mi ugye mégse várunk?
A vonatunk nekilódul, újra száguld, régi láz, hajtja az a régi láz,
Tőled kaptam, majd meghaltam, majd elégtem én.

Elindulunk, elindulunk, az éjbe megy a vonatunk,
S az éjszaka, az éjszaka, a puha testű éjszaka,
Vonatunk kattogó zaja.

Mint régi jó barátokat, majd úgy fogad, majd úgy fogad.
Egy utazás az életünk, azt mondtad hát, megint megyünk,
Nagy utazás az életünk...

2009. november 8., vasárnap

Somewhere over the rainbow

arról, hogy a szeretett lény összehasonlíthatatlan

-Minden asszony úgy van vele, hogy a gyereke előbbre való, mint a férje.- Ezt anyja mondta bizalmas hangon Agnesnek (hogy milyen alkalomból, azt már elfelejtette), aki akkor tizenkét, tizenhárom éves lehetett. A mondat értelme csak akkor világosodik meg, ha kicsit elgondolkozunk rajta: amikor azt mondjuk, hogy A.-t jobban szeretjük B.-nél, ez nem a szeretet kétféle fokozatának az összehasonlítása, hanem kinyilvánítása annak, hogy B.-t nem szeretjük. Azt ugyanis, akit szeretünk, nem hasonlítjuk össze senkivel. A szeretett lény összehasonlíthatatlan. A.-t és B.-t akkor se hasonlítjuk össze, ha mind a kettőt szeretjük, mert amint összehasonlítjuk őket, egyiküket már nem szeretjük. És amikor nyilvánosan kijelentjük, hogy egyikük előbbre való a másiknál, sohasem az a célunk, hogy mindenki előtt kinyilvánítsuk A. iránti szeretetünket (mert ebben az esetben elég lenne azt mondani: "szeretem A.-t!"), hanem az, hogy tapintatosan, de világosan tudtul adjuk, hogy B. teljesen közömbös számunkra.

a szépségről és csúnyaságról


De mi a matematikai értelemben vett szépség? A szépség azt jelenti, hogy a példány erősen megközelíti az eredeti mintaképet. Képzeljük el, hogy a számítógépbe betáplálják a testrészek maximális és minimális méreteit: orrhossza három és hét centiméter között, homlokmagassága három és nyolc centiméter között és így tovább. A csúnya embernek nyolc centi magas a homloka, az orra pedig csak három centi. Csúnyaság: a véletlen poétikus szeszélye. A szép embernél a játékos véletlen az összes méret középarányosát választotta. Szépség: apoétikus arányosság. A szépség sokkal jobban kiemeli az arc nem egyediségét és személytelenségét, mint a csúnyaság. A szép ember az eredeti műszaki tervet látja viszont arcán, úgy, ahogy az ősminta tervezője megrajzolta, és aligha hiszi el, hogy amit lát, az valamiféle eredeti "én". Ezért éppúgy szégyenkezik, mint a hosszú és zöld orrú, életre keltett kaucsukbaba.

a szégyenről


Amikor tizenhat éves volt, Agnes hosszabb időt töltött szülei ismerőseinél; éjszaka közepén megjött a menstruációja, és a vér összemaszatolta a lepedőt. Amikor kora reggel észrevette, mi történt, pánikba esett. Kiosont a fürdőszobába szappananért, s aztán vizes szivaccsal dörgölte a lepedőt; a folt nemcsak hogy nagyobb lett, de átütött a matracra is; rettenetesen szégyellte magát.



Miért is szégyenkezett annyira? Hát nincs minden nőnek havivérzése? Talán ő találta ki a női nemiszerveket? Talán ő a felelős értük? Nem. De a felelősségnek semmi köze a szégyenhez. Ha történetesen a tintát önti ki, és a vendéglátói abroszát meg szőnyegét teszi tönkre, az kínos és kellemetlen lenne, de nem szégyellné magát. a szégyen alapja nem az általunk elkövetett hiba, hanem a megszégyenülés, megalázottság, amit amiatt érzünk, hogy olyanoknak kell lennünk, amilyenek vagyunk, meg az elviselhetetlen érzés, hogy megalázottságunkat mindenki látja.

a zenéről


Vannak civilizációk, amelyek az építészetben nagyobbat alkottak, mint Európa, az antik tragédia pedig örökre utolérhetetlen marad. De egyetlen civilizácó sem teremtette meg a hangokból azt a csodát, amit a maga ezeréves történelmével, formai és stiláris gazdagságával az európai zene képvisel! Európa: a nagy zene és a homo sentimentalis. Ikrek, akiket test test mellett ugyanaz a bölcső ringatott.



A zene nemcsak gazdagította az európai ember érzelmi világát, hanem megtanította arra is, hogy rajongjon az érzelmeiért és az érző énjéért. Hiszen tapasztalhattuk: a dobogón álló hegedűművész lehunyja a szemét, és eljátssza az indító két hosszú hangot. Ekkor a hallgató szintén lehunyja a szemét, érzi, ahogy a mellkasában nő a lelke, és megállapítja: - De szép!- És közben az, amit hall, mindössze két hang, mely önmagában nem fejezheti ki a zeneszerző gondolatát, az alkotást, tehát a művészetet és a szépséget sem. De ez a két hang megérintette a hallgató lelkét, és elnémította az eszét és esztétikai ítélőképességét. A puszta zenei hang körülbelül olyan hatással van ránk, mint Miskin tekintete a nőkre. A zene: pumpa a lélek felfúvására. A nagy léggömbökké változott hipertrófiás lelkek a hangversenyterem mennyezete alatt lebegnek, és minduntalan egymásnak ütődnek az elképesztő tolongásban.

2009. november 6., péntek

Összevisszaélet


ma mindenki boldog vagy csak annak tûnik az én szememben
ma mindenki érzi vagy csak én érzem úgy hogy minden rendben
az élet nem élet míg át nem éled
és az álom sem álom ha én csinálom
a véremben érzem ezt a lüktetést amit ma este érezni kell
mittudomén hogy hányadik kerület ez engem valahogy
kicsit sem érdekel
se éhes se szomjas se fáradt se boldog se semmi
csak itt lököm neked magam hogy érezd
itt nyomom neked, tudom hogy érzed
valami véget nem érõ hídon át vissza pestre
a metro a nap a duna meg a hidak is a helyükön vannak
mi vagyunk tõlük messze
az életed nem élet míg át nem éled
és az álmod sem igazi álom de jól csinálom
nem hiszem hogy élek és ha néha mégis akkor is csak úgy
hogy a kezem figyeli közben a számat
ma mindenki boldog vagy csak annak tûnik
ma mindenki érzi vagy csak én érzem magam másnak
kék a véred szólj ha kéred
és ellököm magam neked hogy érezd

2009. november 5., csütörtök

Áldott e bánat...


Áldott e bánat, megszépíti lelkem,
Mely únt napoknak holt vizén pihent.
Áldott e bánat, enged énekelnem
S éreznem, mily mély az élet s mi szent!

Áldott vagy Anna! Messze, messze mentél,
Hogy megmutasd, mily mélyen bennem élsz,
Hogy egy hatalmas és bús szerelemnél
Érezzem, hogy az életem egész!

Hogy én is a tavaszi újulások
Fia vagyok, ki síron is kihajt,
Hogy engem is egy végtelen világnak
Mély titka ringat, hol nincs semmi part.

2009. november 3., kedd

A szeméremről


Arthur Schnitzler, a századforduló bécsi írója, írt egy szép novellát, az Elsa kisasszony-t. Hősnője egy lány, akinek apja adósságba keveredik, és erkölcsi csőd fenyegeti. A hitelező hajlandó elengedni az apa adósságát, ha Elsa meztelenre vetkőzik előtte. Hosszú belső vívódás után Elsa beleegyezik, de annyira szégyelli magát, hogy mutatványa közben elborul az elméje és meghal. Hogy tévedés ne essék: ez nem erkölcsbíráló elbeszélés, amely a gonosz és kéjsóvár gazdag embert kárhoztatja! Nem, ez egy erotikus novella, melytől elakad a lélegzetünk: érzékelteti velünk, milyen hatalma volt egykor a meztelenségnek: a hitelezőnek óriási pénzösszegbe kerül, a lányból pedig végtelen szégyent és e szégyenből fakadó izgalmat vált ki, mely végül a halálát okozza.

Schnitzler elbeszélése fontos másodpercet mutat Európa számlapján: a puritán tizenkilencedik század végén az erotikus tabuk még erősek voltak, de az erkölcsök lazulása épp ennyire erős vágyat lobbantott fel, mely ezeknek a tabuknak a megszegésére irányult. Szemérem és szemérmetlenség akkor keresztezte egymást, mikor mindkettőnek azonos ereje volt. Az erotikus feszültség rendkívüli pillanata volt ez, melyet Bécs a századfordulón élt át. Ez a pillanat már nem tér vissza.

A szemérem védekezést jelent az ellen, amit akarunk, és szégyenkezést amiatt, hogy azt akarjuk, ami ellen védekezünk. Rubens az utolsó olyan európai nemzedékhez tartozott, amelyet a szeméremre neveltek. Ezért ajzotta fel őt annyira, ha egy lány mellére tette a kezét és felbolygatta szeméremérzetét. Gimnazistaként Rubens egyszer belopakodott a folyosóra, melynek ablakából belátott a terembe, ahol derékig meztelen osztálytársnői tüdőszűrésre vártak. Az egyik lány észrevette Rubenst és felkiáltott. A többiek magukra kapták köpenyüket, sikítozva kiszaladtak a folyosóra, és üldözőbe vették Rubenst. Rubens riadtan menekült: ezek a lányok már nem az osztálytársnői, kolléganői, barátnői voltak, akik szívesen tréfálkoznak és kacérkodnak. Arcukon valódi harag volt, melyet megsokszorozott számuk, kollektív harag, mely hajszát indított ellene. Rubensnek sikerült elmenekülnie, de a lányok folytatták a hajszát, és beárulták őt az igazgatónál. Az osztály színe előtt Rubenst nyilvánosan megrótták. Az igazgató megvető hangon kukkolónak nevezte.

Rubens a negyvenes éveiben járt, mikor a nők melltartójukat a fiókban hagyva, a strand homokjára feküdtek, és országnak-világnak mutogatták keblüket. Sétált a tengerparton, és tekintete kerülte a nők váratlan meztelenségét, mert elevenen élt benne a régi imperativus: ne sértsd a nők szemérmét! Amikor ismerős nővel, mondjuk barátja feleségével vagy kolléganőjével találkozott, aki nem viselt melltartót, hökkenten állapította meg, hogy nem a nő szégyenkezik, hanem ő. Zavarban volt, és nem tudta, hova nézzen. Megpróbálta tekintetével elkerülni a nő mellét, de ez képtelenség volt, mert egy férfi akkor is a meztelen keblet látja, ha a nő kezét vagy fülét nézi. Így aztán igyekezett olyan természetesen nézni a nők mellére, mintha a térdüket, vagy homlokukat nézné. Csakhogy ez sem volt könnyű, mert a kebel nem homlok és nem térd. Akármit csinált is úgy tetszett neki, hogy lemeztelenített mellek vádolják őt, azt nehezményezik, hogy nem ért kellőképp egyet meztelenségükkel. És kísérteties módon úgy érezte, hogy a strandon látott nők ugyanazok, akik húsz éve beárulták kukkolás miatt az igazgatónál; és most ugyanolyan dühösen verődtek falkába, ugyanolyan megsokszorozott erőszakossággal követelik, hogy ismerje el a meztelenkedéshez való jogukat.

A lemeztelenített keblekkel Rubens végül úgy-ahogy megbarátkozott, de nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy komoly dolog történt: Európa számlapján ismét ütött egy óra: eltűnt a szemérem. Olyan könnyedén tűnt el, szinte egy éjszaka alatt, hogy úgy tetszett valójában sohasemmlétezett. Hogy a férfiak csak kitalálták, amikor szemtől szemben álltak a nőkkel. Hogy a szemérem a férfiak illúziója volt. A férfiak erotikus álma.

2009. november 2., hétfő

az vagyok, aminek gondolsz


Az imagológusoknak van igazuk. Az ember nem más, mint önmaga képe. Hiába mondják nekem a filozófusok, hogy mindegy, mit gondol rólam a világ, hogy csak az számít, ami vagyok. A filozófusok semmit se tudnak. Amíg emberekkel élek együtt, csak az vagyok, aminek az emberek tartanak. Akinek fontos, hoy mások milyennek látják, és arra törekszik, hogy a róla alkotott kép a legrokonszenvesebb legyen, arról azt mondják, hogy alakoskodik vagy hamis játékot ûz. Dehát elképzelhetõ-e valamiféle közvetlen kapcsolat az énem és mások énje között a szem közvetítése nélkül? Elképzelhetõ-e a szerelem anélkül, hogy aggodalmasan figyeljük képünket a szeretett lény lelkében? Amint nem érdekel bennünket, milyennek lát az, akit szeretünk, biztosak lehetünk benne, hogy nem szeretjük.
...
Gyerekes önáltatás azt hinni, hogy képünk csak látszat, mely mögött ott rejtekezik énünk, mint a világ szemétõl független, egyetlen valódi lényeg. Az imagológusok a maguk cinikus kíméletlenségével bebizonyították, hogy pont fordítva van: énünk csak puszta látszat, megfoghatatlan, körülírhatatlan és ködös, míg ellenben az egyetlen valóság, a már-már túl könnyen megragadható és körülírható valóság a mások szemében tükrözõdõ képünk. És a legrosszabb az, hogy az ember nem ura a képének. Elõször megpróbálja maga megfesteni, aztán igyekszik legalább befolyásolni és ellenõrizni, de hiába: elég egy rosszindulatú mondat, és örökre siralmasan egyszerû karikatúrává változik.

óhatatlanul


Már szeretem az őszt is.
Ez tagadhatatlan jele annak,
hogy lassan én is felnövök.

2009. november 1., vasárnap

Egyszerű


Oly egyszerű ez: ha elvesztelek -
belepusztulok. Bármi lesz veled:
autó üt el, cserép zuhan le rád,
vagy ravatalod lesz a betegágy -
én utánad halok, nincs más utam.
A sorsomat kezelni egymagam
már túlontúl önállótlan vagyok,
élek, ha élsz – s ha meghalsz, meghalok.
Oly egyszerű ez. Semmi komplikált
nincs abban, hogy csakis harmóniát
fog fel fülem, hangom is puszta csend,
ha nincs másik hang, mellyel összecseng.
Megírták mások már, mi vagy nekem:
lányom, anyám, húgom és kedvesem,
testnek s kenyér, parasztnak a föld,
prófétának ige, mely testet ölt,
te vagy a fény az éjszakában – oly
banális mindez s mégis oly komoly.
Nekem te vagy a velem-futó magam:
kétágú útnak egy iránya van
s ágaink párhuzama oly szoros,
hogy a tekintet szinte összemos.
Értsd meg tehát, hisz olyan egyszerű:
mikor magadhoz – hozzám vagy te hű,
magaddal azonos csakis velem
lehetsz mindig már.
Ez a szerelem.

2009. október 30., péntek

ennek ellenére


Tompa tőrként, kíméletesen
hasít belém a felismerés:
Én nem veled, hanem miattad
jártam meg a poklok poklát.



mégsem haragszom.

2009. október 28., szerda

The Brightwings: All I Need


I don't need money
I don't need time
I don't need whiskey
to ease my mind

I don't need doctors
I don't need sleep
I don't need any of these

you are all i need, all i need
all i need tonight
you've been waiting, but i never get nothing right
you are all i need, all i need
all i need tonight, yeah

I would bring you six parades
steal you seven holidays
build a plane and write your name
in the new york city sky



just like...
tango needed cash
axl needed slash
rocky needed to fight
hall needed oates
columbus needed boats
but we don't need to say goodbye
you're all i need, all i need
all i need tonight

2009. október 27., kedd

emberi jogokról


Az emberi jogok fogalma kétszáz éve született, de a legnagyobb népszerűséget századunk hetvenes éveinek második felében érte el. Akkoriban űzték el hazájából Alekszandr Szolzsenyicint, és az ő szakállal és bilinccsel ékes nem mindennapi alakja
valósággal delejezte a nyugati értelmiséget, mely betege volt a nagy sorsot áhító, mindaddig teljesületlen vágynak. Ez az értelmiség csak Szolzsenyicinnek köszönhetően hitte el ötven éves késéssel, hogy a kommunista Oroszországban koncentrációs táborok vannak; sőt a haladó gondolkozásúak egyszeriben még azt is hajlandók voltak elismerni, hogy börtönbe zárni valakit a gondolataiért nem igazságos dolog. És új állásfoglalásukhoz káprázatos indoklást fabrikáltak: az orosz kommunisták megsértették az emberi jogokat, annak ellenére, hogy e jogokat ünnepélyesen maga a francia forradalom hirdette ki!
Így aztán hála Szolzsenyicinnek az emberi jogok ismét helyet kaptak korunk szótárában; nem ismerek olyan politikust, aki naponta tízszer ne beszélne a "harcról az emberi jogokért", vagy "az emberi jogok megsértéséről". A nyugati embert azonban nem fenyegeti koncentrációs tábor, és arról ír vagy beszél, amiről akar, így aztán minél népszerűbb lett az emberi jogokért vívott harc, annál többet veszített tényleges tartalmából, míg végül valamiféle általános, mindenkit minden ellen fordító magatartássá vált, valamiféle energiává, amely minden emberi akarást joggá változtat. Az ember jogkörébe vonta a világot, és mindenből jogot csinált: a szerelmi vágyból jogot a szerelemre, a pihenést követelő vágyból jogot a pihenésre, a barátságot szorgalmazó vágyból jogot a barátságra, a tiltott sebességgel való száguldás vágyából jogot a tiltott sebességgel való száguldáshoz, a boldogság vágyából jogot a boldogsághoz, a könyvkiadás vágyából jogot a könyvkiadáshoz, a vágyból, hogy valaki éjjel a téren üvöltözzön, jogot a téren való üvöltéshez. A foglalkozásnélkülinek joga van megszállni a drága élelmiszerüzletet, a bundás hölgynek joga van kaviárt venni, Brigitának joga van a járdán parkolni, és mindannyian- a munkanélküli, a bundás hölgy és Brigita- az emberi jogokért harcolók egyazon hadseregébe tartoznak.

2009. október 24., szombat

A magyarok Istene dala (Lánchíd)


Nézz le a Lánchídról a vén Dunára,
nézd meg a vén folyót, megvan- e még,
hisz ma az ember azt is csudálja,
hogy el nem vették már rég mindenét,
nézz csak utána apádnak, anyádnak,
asszonyod vizsgáld, hogy asszony- e még,
másodpercenként kell ellenőrizd,
hogy a tiéd- e még, ami tiéd.

Gondosan leltározz éjt nappá téve,
zsebedbe nyúlj, hogy a pénz ott van- e,
elvették múltadat és a jövődet,
míg félrenéztél vagy három hete,
és emlékezz volt még egy óvatlan perced,
engedted magadnak, hogy félrenézz,
s már arra ébredtél, hogy nem vagy férfi,
ember, hogy lehettél ilyen merész?
Volt még egy Istened, egész jó Isten,
s könnyelmű percedben feledted őt,
s felnéztél, láttad, ő is másé,
vicceket mesél a gondviselőd.
Nézz le a Lánchídról a vén Dunára,
nézd csak a vén folyót, hogy viszi szét
apádat, hazádat hogyan dobálja,
s maga sem tudja, hogy megvan- e még.

Vagy tudod mit, ne is nézz le a Dunára,
szemedet féltsed, hátha kisül,
így maradj inkább már, így félrenézve,
anyátlan, Dunátlan, nemtelenül,

csakis a, csakis a szemedet őrizd,
ne is nézz már oda, hátha kisül,
vigyék csak kapkodják, nézz te csak félre,
s várj másik istenre, aki becsül.

2009. október 23., péntek

Beethoven: Egmont- nyitány


"Az első "emlékező" Molnár Imre történész volt, aki nagyon sokáig nem értette, hogy miért lesz mindig könnyes a szeme Beethoven Egmont-nyitányának hallatán. Egyszer aztán az édesanyja mesélte el neki, aki az októberi események alatt már a kilencedik hónapban volt a visszaemlékező fiával, hogy otthon falun, ahol laktak, mindig hozzájuk gyűltek össze az emberek a rádiót hallgatni azokban a sorsfordító napokban. És amikor elhallgatott a rádió, ami azt jelentette, hogy lőnek, Budapesten harcok folynak és emberek halnak meg, akkor a Kossuth Rádióban mindig az Egmont-nyitány hangjai csendültek fel. S ilyenkor a házukban összegyűlt emberek letérdeltek, és sírva imádkoztak a hazájuk szabadságáért harcoló és azért életüket is adó testvéreikért. "

2009. október 21., szerda

A célról


Mit bánom én, hogy érdemes,
vagy céltalan a dolgom?
Patak vagyok: kérdjem-e, hogy
habomat hova hordom?



Harcolok: nem tudom, kiért
és nem tudom, ki ellen.
Nem kell ismernem célomat,
mert célom ismer engem.

2009. október 19., hétfő

Haiku-rondó


az én poklomban
számolnak és mértékkel
szeretnek; órát
lesve időznek; folyton
véleményük van;
csak idő van, semmi tér.
Azt mondják: PERSZE.
Semmi tér, csak idő van;
mindenki siet,
birtokol, nyilatkozik,
temet, nemz és szűl
- semmi nincs, csak történik
az én poklomban

2009. október 18., vasárnap

Der Weg


Ich kann nicht mehr sehn,
trau nicht mehr meinen Augen.
Kann kaum noch glauben,
Gefühle haben sich gedreht.
Ich bin viel zu träge um aufzugeben.
Es wäre auch zu früh,
weil immer was geht.

Wir waren verschworen,
Wären füreinander gestorben.
Haben den Regen gebogen,
uns Vertrauen geliehen.
Wir haben versucht,
auf der Schussfahrt zu wenden.
Nichts war zu spät,
Aber vieles zu früh.

Wir haben uns geschoben,
durch alle Gezeiten.
Wir haben uns verzettelt,
uns verzweifelt geliebt.
Wir haben die Wahrheit so gut es ging verlogen.
Es war ein Stück vom Himmel,
daß es dich gibt.

Du hast jeden Raum mit Sonne geflutet.
Hast jeden Verdruss ins Gegenteil verkehrt.
Nordisch nobel deine sanftmütige Güte.
Dein unbändiger Stolz,
das Leben ist nicht fair...

Den Film getanzt in einem silbernen Raum.
Vom goldnen Balkon die Unendlichkeit bestaunt.
Heillos versunken, trunken,
weil, alles war erlaubt.
Zusammen im Zeitraffer,
Mittsommernachts-Traum.

Du hast jeden Raum mit Sonne geflutet.
Hast jeden Verdruss ins Gegenteil verkehrt.
Nordisch nobel deine sanftmütige Güte.
Dein unbändiger Stolz,
das Leben ist nicht fair...

Dein sicherer Gang,
Deine wahren Gedichte.
Deine heitere Würde,
Dein unerschütterliches Geschick.
Du hast der Fügung deine Stirn geboten.
Hast ihn nie verraten,
deinen Plan vom Glück,
deinen Plan vom Glück.

Ich geh hier nicht weg,
Hab meine Frist verlängert.
Neue Zeitreise, offene Welt.
Habe dich sicher in meiner Seele.
Ich trag dich bei mir bis der Vorhang fällt.
Ich trag dich bei mir bis der Vorhang fällt...

2009. október 14., szerda

2009. október 10., szombat

Én téged tudlak

Nem rejtőzhetsz el már előlem,
nem menekülhetsz. Fogva tartalak.
Rab vagy. S megalvadt bánatomban
már csak rabságod vigasztalhat.

S hogy még gonosznak sem kell lennem:
ha futni vágysz, én futni hagylak.
S milyen könnyű szívvel! hisz tudom már:
emlékeimtől visszakaplak.

Egy mozdulat, egy szó, tekintet...
bennem, köröttem rezgő részek.
De ha úgy akarom, belőlük.
felépíthetem az Egészet.

Téged. S köréd a szobát, házat,
az utcát is a béna fákkal.
S a napszakot... Így kaplak vissza
tested köré varázsolt tájjal.

Mit rejthetnél el már előlem? -
Megtanulta szemem az ívet,
amit karod hasít a légben,
ha magadra húzod az inget.

S a guruló víz-gyöngyök útját
has és comb közt, a test árkában,
amikor nyújtózkodva, lassan
felállsz fürdés után, a kádban.

Kifosztottalak, lásd be végre,
elloptam, íme, minden titkod.
Tudom félő, lágy harapásod
s bőröd alatt az eret, izmot.

S mikor szeretsz: leheletednek
gőzét. Síró, kis lihegésed.
Megtanultalak én örökre,
nem rólad tudok már, de téged.

Én téged tudlak és úgy tudlak,
mint az isten, aki teremtett.
Rezgésből, árnyból és színekből
ujból és ujból megteremtlek.

friend


Barát az, akire figyelsz, mert fontos számodra a sorsa. És figyel rád, mert fontos számára a te sorsod. Barát az, aki megért - s akit mélységesen megértesz. Nem tudtok egymásnak hazudni. Túl közel van. Mintha magaddal beszélnél.

2009. október 9., péntek

Elfáradt dal (részlet)


Elfáradt álmaim, elfáradt szárnyaim,
Messzebbre már nem jutok.
Elfáradt álmaim, elfáradt szárnyaim,
Szálldosni már nem tudok.

2009. október 8., csütörtök

Társasélet


fölkereslek, hogy

ne kelljen rádöbbenned:

magamrahagytál

2009. október 6., kedd

Egy hangszer voltam...


Egy hangszer voltam az Isten kezében,
Ki játszott rajtam néhány dallamot,
Ábrándjait a boldog szenvedésnek,
Azután összetört és elhagyott.
Most az enyészet kezében vagyok.
De fölöttem égnek a csillagok.

2009. október 2., péntek

Miféle földalatti harc


Napokra elfeledtelek,
döbbentem rá egy este,
üres zsebemben álmosan
cigarettát keresve.
Talán mohó idegzetem
falánk bozótja nyelt el?
Lehet, hogy megfojtottalak
a puszta két kezemmel.

Különben olyan egyremegy,
a gyilkos nem latolgat,
akárhogy is történhetett,
te mindenkép halott vagy,
heversz, akár a föld alatt,
elárvult szürke hajjal,
kihamvadt sejtjeim között
az alvadó iszapban.

Így hittem akkor, ostobán
tünődve, míg ma éjjel
gyanútlan melléd nem sodort
egy hirtelen jött kényszer,
az oldaladra fektetett,
eggyévetett az álom,
mint összebújt szegényeket
a szűkös szalmazsákon.

Mint légtornász, az űr fölött
ha megzavarja párja,
együtt merűltem el veled
alá az alvilágba,
vesztemre is követtelek,
remegve önfeledten
mit elrabolt az öntudat
most újra visszavettem!

Mint végső éjjelén a rab
magához rántja társát,
siratva benne önmaga
hasonló sorsu mását,
zokogva átöleltelek
és szomjazón, ahogycsak
szeretni merészelhetünk
egy élőt és halottat!

Véletlen volt, vagy csapda tán,
hogy egymást újra láttuk?
Azóta nem találhatom
helyem se itt, se másutt!
Megkérdem százszor is magam,
halottan is tovább élsz?
Kihúnytál vagy csak bujdokolsz,
mint fojtott pincetűzvész?

Miféle földalatti harc,
s vajjon miféle vér ez,
mitől szememnek szöglete
ma hajnal óta véres?
A zűrzavar csak egyre nő.
A szenvedély kegyetlen.
Hittem, hogy eltemettelek,
s talán te ölsz meg engem?

Én félek, nem tudom mi lesz,
ha álmom újra fölvet?
Kivánlak, mégis kapkodón
hányom föléd a földet.
A számban érzem mocskait
egy leskelő pokolnak:
mit rejt előlem, istenem,
mit őriz még a holnap?

2009. október 1., csütörtök

A zenéről


Tolsztojnak igaza volt, a zene a legnagyobb kerítő, a legveszedelmesebb csábító. Az
értelem szűkölni kezd, mikor zenét hall. A zene értelemellenes. Nem megérteni akar,
mint az értelem, hanem szétáradni, feldúlni, lefegyverezni, elcsábítani, megérinti
bennünk a titkosat és fájdalmasat, feltárja azt, amit oly gondosan rejtettünk magunk
elől, minden eszközzel fegyelmeztünk – olyan, mint a tavaszi vadvíz, feldúlja az értelem
által aggályosan parcellázott, megművelt és megmunkált, szabályozott és fegyelmezett
területeket. Ahová a zene kiárad, ott az értelem törvényei nem érvényesek
többé. A gyönyörűségben, melyet a zene ad, a halálvágy kéjes megsemmisülésének
beteg érzései hullámoznak. A zene támadás. Az ember, aki életét a megismerésre, a
fegyelemre és a valóságra tette föl, védekezzen a zene ellen, fogja be fülét. Zene nélkül
sokkal szegényebb az élet. De emberibb, keményebb, szomorúbb és értelmesebb.

2009. szeptember 29., kedd

Határ


Van határ, ami attól van,
hogy meghúzzák, kijelölik.
Van természetes határ
— még az sem
változhatatlan.
És van, ami csak akkor és attól,
de attól fogva mindörökre létezik,
hogy megsértettük:
magunkban.

2009. szeptember 28., hétfő

Felemás őszi ének


Építsd föl minden éjszaka
építsd föl újra, s újra
amit lerombol benned
a nappalok háborúja.

Ne hagyd kihunyni a tüzet
a százszor szétrúgottat
szítsd a parazsat
Nélküled föl újra nem loboghat.

Nevetségesen ismerős minden
mit mondtam, s mondok
nehéz nyarunk volt, itt az ősz
s jönnek a téli gondok.

Már csak magamat benned
és magamban Téged óvlak
ameddig célja volna még
velünk a fönnvalónak.

2009. szeptember 24., csütörtök

A többiektől szép az élet


A vers mindig megvigasztal engem
A dal meg tudja, mitől fáj
Ha más táncol, én is rázom a seggem
A repüléstől meg térkép a táj.

refrén:
A többiektől szép az élet
Másoktól meg kurva ronda
A sötétben azt látom szépnek
Amit megjegyeztem a világosba'

A szél mindig szállítja a lelket
Lengeti, mint a fehér lepedőt
Isten kertész, itt vett rajtunk telket
Hogy mi hozzunk majd termést legelőbb.

2009. szeptember 22., kedd

A négyszögletű kerek erdő (részlet)


Én nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a Szomorúság. Mondjuk, havonta egyszer. Vagy inkább félévenként. Elüldögélhetne itt. Még be is sötétítenék a kedvéért. Összehúznám magam. És sajogna, sajogna a szívem.

De hogy mindennap eljön! Na nem, azt már mégsem! Hogy felidézze minden: egy ferde tekintet, egy régi tárgy, egy poros fénykép, a szélfújta levelek, az eső, az eldübörgő vonatok zaja. Na nem! Alig merek már kinézni az ablakon. Ott szokott előbukkanni a Szomorúság, a faluvégi dombhát mögül. Hű, komor ám, sötétbarna! Lép egyet, s már a Ráday-kastély tetején van, még egyet, s már itt áll a vasúti kocsma udvarán; s mi neki onnan az én ablakom! Semmi. Már kopog. „Dehogy eresztlek – gondolom –, dehogy!” Törődik is vele! Átszivárog az ablaküvegen, betelepszik a szobámba. A fekete feketébb lesz tőle, a barna barnább, a pirosok kialusznak, elszürkülnek a sárgák, megvakulnak a kékek, a zöldek, mint a hamu. Reménykedem mindig, hogy nem hozzám jön. Annyian laknak errefelé… És már kopog is, kopp… kopp.

2009. szeptember 20., vasárnap

Lóci óriás lesz


Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
- Lóci, ne kalapáld a bútort!
Lóci, hová mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázresóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobtad
az erkélyről a mozsarat!

Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám;
lépcsőnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta,
és felboncolta a babát.
Most nagyobb vagyok, mint te! - mondta
s az asztal tetejére állt.

Nem birtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(Mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)

És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek köröttem,
és minden láb volt, csupa láb,
és megnőtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén.

És ijesztő volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erősek,
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
- föl! föl! - mint az első hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.

És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök;
feszengtem, mint kis, észre sem vett
bomba a nagy falak között;
tenni akartam, bosszut állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra - és már gyülöltem
mindenkit, aki elnyomott.

Gyülöltem, óh hogy meggyülöltem!...
És akkor, zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam: Te kölyök! - Aztán:
No, ne félj, - mondtam csendesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.

2009. szeptember 18., péntek

Tétel a feladatlapon


E z t i s fogadd el:
van, aki rajongóid
miatt nem szeret.

2009. szeptember 17., csütörtök

Berzsián és Dideki (részlet)


Nagyon forrt a harag Sróf mesterben is. De ahogy lenni szokott, nem arra támadt, akire haragudott - jelesül Berzsiánra -, hanem Vinkóci Lőrénc korcsmárosra.

- Vinkóci Lőrénc! Te vinkó és lőremérő! Te vizezed a bort!

Vinkóci Lőréncet azonban nem olyan fából faragták, hogy szíre-szóra berezeljen. Azért is volt korcsmáros. Felöltötte legszebbik mosolyát, odasétált Srófék asztalához, csípőre tette a kezét.

- Éppen fordítva, kedves Sróf mester - mondta gunyorosan.

Mert ilyen esetben nem árt, ha gunyoros az ember.

- Mit fordítva? - üvöltött Sróf mester. Majd kiugrott a bőréből, olyan mérges volt.

- Nem a bort vizezem - mondta fölényesen Vinkóci Lőrénc -, hanem a vizet borozom.

Ámulva bámulta Vinkóci Lőréncet a Hörpentő közönsége.

- Azt akarod mondani - suttogta Violin -, hogy nélküled ihatnánk a színtiszta vizet, de te jószívűen csurrantasz-cseppentesz bele egy kis borocskát?

- Ahogy mondod - fennhéjázott Vinkóci Lőrénc. - Hálával tartoztok nekem.

Olyan magabiztosan mondta, hogy egy pillanatra az egész Hörpentő elhitte, tényleg hálával tartozik neki. Egyes-egyedül a Zsebenciék locska-fecske leánya, Klopédia villantott rá sündisznó-tekintetet.

- Te még sokra viszed, Vinkóci Lőrénc - mondta. - A te logikád az sokra vivő logika.

2009. szeptember 15., kedd

Négyszögletű kerek erdő (részlet)

Na, erre megint összesereglett Ló Szerafin, Nagy Zoárd, Aromo, Bruckner Szigfrid, Szörnyeteg Lajos és Dömdödöm.

– Mit képzelsz – mondta Ló Szerafin –, hónapokig nem törődtél vele, és most azt hiszed, két nap alatt virulni fog?!

– Zöldelleni!

– Sárgállani!

– Lilállani!

– ékelleni!

– Dömdödöm!

– Úgy határoztunk – mondta Bruckner Szigfrid –, hogy elvesszük tőled a virágot.

– Jaj ne! – esett kétségbe Vacskamati.

– De igenis elvesszük!

– Dömdödöm – mondta ekkor Dömdödöm.

Csodálkozva néztek rá.

– Azt mondod, hogy kérdezzük meg a virágot is?

– Döm.

Megkérdezték hát a virágot.

– Akarsz Vacskamatinál maradni?

A virágnak szép virághangja volt.

– Igen – mondta.

– De hiszen nem öntözött!

– Tudom – mondta a virág.

– De hiszen nem kapálgatott!

– Tudom – mondta a virág.

– De hiszen rád se nézett!

– Tudom – mondta a virág.

– Aztán meg agyonöntözött.

– Tudom – mondta a virág.

– Agyonkapált.

– Tudom – mondta a virág.

– Sápadt lettél.

– Tudom – mondta a virág.

– Csenevész lettél.

– Tudom – mondta a virág.

– Akkor még miért maradnál nála!? – mordult rá Bruckner Szigfrid.

– Azért, mert szeretem – mondta a virág.

– Miért szereted? – háborgott Aromo.

– Csak – mondta a virág.

Vacskamati táncra perdült, ugrált a virágja körül, alig látott az örömtől.

– Meglátod, rendesen öntözlek, kapállak, törődöm veled ezután – mondta a virágnak.

A virág meg azt mondta:

– Hiszi a piszi.

És olyan boldog volt, amilyen még soha.

2009. szeptember 14., hétfő

Négyszögletű kerek erdő (részlet)

Aromo úgy meséli, hogy Dömdödöm egyszer nagyon megszeretett valakit. Igen megörült, te is tudod, mennyire megörül az ember annak, ha megszeret valakit. El is indult Dömdödöm, hogy majd odaáll az elé a valaki elé, és azt mondja: szeretlek. Igen ám, de útközben látott két asszonyt. Éppen azt mondta az egyik a másiknak: „Én igazán szeretem magukat, de ha még egyszer átjön a tyúkjuk a kertembe!…” Mi az hogy „de ha még egyszer” – gondolkozott Dömdödöm –, akkor már nem fogja szeretni? Aztán jobban odanézett, s akkor ismerte meg a két asszonyt. Világéletükben gyűlölték egymást. „Ejha!” – mondta Dömdödöm, és odaért a templomtérre. Ott éppen egy zsinóros zekés poroszló püfölt egy rongyos gyereket. „Én szeretem az embereket – ordította a poroszló, és zitty! a somfa pálcával –, de azt nem tűrhetem…!” – óbégatta a poroszló, és zutty! a somfa pálcával. „Már megint ez a szó, már megint ez a szeretni szó!” – mormogott Dömdödöm, és elgáncsolta a poroszlót, s amíg őkelme feltápászkodott, ő is meg a rongyos gyerek is kereket oldott. S úgy futás közben fülébe jut egy beszélgetésfoszlány. Egy fiú éppen azt mondja a másiknak: „Én a világon a legjobban a pirított tökmagot szeretem.” Erre igazán elkeseredett Dömdödöm, de ez nem volt elég, mert akkor meghallotta, ahogy a ligetben egy lány azt mondja egy fiúnak: „Én igazán szeretlek.” Mi az hogy igazán, háborgott magában Dömdödöm. – Akkor talán olyan is van, hogy nem igazán? Ha nem igazán, akkor az már nem is szeretet. S ha szereti, akkor miért kell hozzá az az igazán? Vagy szeret valakit az ember, vagy sem. S akkor elgondolkozott ezen a szeretni szón. Mit is jelent igazából? Mit jelentett annak az asszonynak a szájából? Mit a poroszlóéból? Mit a tökmagevő fiúéból, és mit a ligetbeli lányéból? Mit? De már akkor oda is ért ahhoz, akit megszeretett. Megállt előtte, rápillantott, és azt mondta: „Dömdödöm.” Azóta se hajlandó mást mondani, csak ennyit, hogy dömdödöm.

2009. szeptember 10., csütörtök

Eszembe jutott


Most az jutott eszembe, hogy a télen
még mondani akartam valamit.
Talán csak azt, hogy ne félj
egy napon, meglásd
mégiscsak kitavaszodik.
S még az jutott eszembe most
szivem, hogy egymásnak
mi tán sosem hazudtunk
csupán egyikünk sem tudott soha
bár egyetlenegy olyan igazságot
ami az lett volna a másiknak is.

Most pedig az jutott eszembe, drágám,
hogy egy verset készültem írni néked
— mióta már! — de valamiképp mindíg elmaradt.
Igen, verset készültem írni arról,
hogy — bármi történt is — tudod a végén
tudod a dolgok végén egy napon
(majd ott a fontoskodó gyászmenetben)
mégis csupán ketten leszünk
akik pontosan fogjuk tudni, hogy ki is,
hogy tulajdonképp ki is volt a másik?

S még az: ha van úgy,
hogy nem te vagy az eszembe
olyankor én már semmire sem gondolok.

2009. szeptember 9., szerda

Az igazi (részlet)


Mit tudott? Csak azt, hogy az érzelem dolgaiban nincs tanács. Ezt én is sejtettem, homályosan. S mikor ott ültem szemközt vele, rosszkedvűen éreztem, hogy ez az út hiábavaló volt. Egyáltalán nincs "tanács" az életben. Minden megtörténik, ennyi az egész.

2009. szeptember 8., kedd

Új tavaszért






Még szívemben itt él a nyár,

és a szél szárnyán fölzeng egy dal.

De nézd a fák lombja közt az ősz reánk vár.

Ölelj át két karoddal.




Még szívemben itt ég a láng,

és égbe száll ez a dal.

De nézd az út ködbe visz, az éj hűvös már.

Ölelj át két karoddal.




Új tavaszért, új évekért, új életért

Áldott legyél!

2009. szeptember 7., hétfő

Csillag vagy fecske


Nem jöttél túl korán
De időm az volt,
Nagy komám lett
És ültünk büfékben,
Várva reád

Egymás hátát ütve,
Italokat küldve
Múltját sem sejtő,
Kékruhás nőknek

Maradj otthon, nézzél TV-t
Töksötét vonatokat mutat minden csatorna
Mennek utas nincs egy se
Csak a büfékocsiban állnak (részegen)
Ketten, amelyik rosszul van az vagyok én
Kár, hogy most mutatnak az elébb még
Istent dicsértem én

Nem kezdtünk nagyon bele
Semmibe, jössz úgyis te
És minek is bármit is
E kis időre

És aztán nem jötté'
Átgyúrtuk életté
Idő komámmal
Ez üldögélést

Maradj otthon, nézzél TV-t
Töksötét vonatokat mutat minden csatorna
Mennek utas nincs egy se
Csak a büfékocsiban állnak (részegen)
Ketten, amelyik rosszul van az vagyok én
Kár, hogy most mutatnak az elébb még
Istent dicsértem én

Végül is mindegy is
Tudtam, hogy nem is jössz
Este csillag voltál
Nappal meg fecske

Minden föld bevetve
Minden nő rendbe
Na, ezt hagyom itt neked
Te csillag vagy fecske!

Maradj otthon, nézzél TV-t
Töksötét vonatokat mutat minden csatorna
Mennek utas nincs egy se
Csak a büfékocsiban állnak (részegen)
Ketten, amelyik rosszul van az vagyok én
Kár, hogy most mutatnak az elébb még
Istent dicsértem én (részegen...)

2009. szeptember 6., vasárnap

Arról, hogy a dolgokat meg kell várni



Megvárni, egy angyal és egy szent türelmével, amíg a dolgok - emberek, eszmék, helyzetek -, melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket. Mert bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan útban vannak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok. Megismerések, igazságok. Ez mind feléd tart, lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon. De te ne kapkodj, ne siettesd útjukat és közeledésüket. Ha nagyon sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos és személyesen a tiéd. Várj, nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és életeddel.

2009. szeptember 3., csütörtök

A szelíd tanítvány


Szebbek a szép tavaszi napoknál is, de szavaid, barátom,
hidegek, mint a vas, és még az éjszakánál is ijesztőbbek.

Minden este megáldalak álmaimban, te nem is tudsz róla.
Nem is tudod, mennyire szeretem okos szemeidet.

Azt szeretem benned, amit nem akarsz nekem adni,
a magányodat szeretem és lelked kételyeit,

mert örök szomorúság borzong benned,
mikor a Megismerhetetlen ajtait nyitogatod előttem.

Régóta enyém vagy. A Hegyen is te beszéltél velem?

Sokáig elvesztettelek, azért csábított a kentaurok
és pogány nők hívása.

Itt maradok veled. Hallak. Rád figyelek, de még
szégyenkezve és kissé tartózkodóan,
mint a virág, mely a februári nap simogatására nem mer
egészen kinyílni.

2009. szeptember 2., szerda

Tóték elé

Ha egy kígyó ( ami ritkaság ) fölfalja önmagát, marad-e utána egy kígyónyi űr? És olyan erőhatalom van-e, mely egy emberrel az utolsó morzsáig megetethetné ember voltát? Van? Nincs? Van? Fogas kérdés!

2009. szeptember 1., kedd

A tamariszkusz alatt


Egy kicsit leültem ide, a tamariszkusz alá, hogy a frissen szedett sárga, mézes fügét az árnyékban illő nyugalommal költsem el. Dél felé járt és az öbölben nem volt senki. Inkább metafizika volt, mint evés. Néha szabad így enni, mintha az ember imádkozna. S amikor a partra mentem, hogy az érett gyümölcs ragadós cukrát kezemről lemossam, vissza kellett térnem, az ünnepet egy cigarettával megszentelni.

Epiphoitészisz, gondoltam. Görög szó. Dionüsziosz Aeropagitának Isten neveiről írott könyvében találtam, és annyit jelent: gyermeki viszony Isten iránt, aki az ember szívében megpihent és jóságosan az emberre mosolyog. Ha lenne valaki, emberi Mester, aki meg tud tanítani arra, hogy a szívében lakó isteni jóság arcát meglássam, a világ végére mennék hozzá gyalog. Aki megtanítana rá, hogy utazom, fürdöm, játszom, fügét eszem, cigarettára gyújtok, s mindez nem szükségképpen léha időfecsérlés. Céltalan, bár kellemes, de felelőtlen és hiú játék lehet, de lehet istengyermekség is.

Most nincs szó arról, hogy van szenvedés, betegség, zátony, bűn, halál. Mert van. Nincs szó a vergődő vezeklésről, amely évekig, mialatt egyetlen világos percet sem talál, kínokban ég. Az epiphoitészisz nem az, hogy az ember összetörve nyög és vacog a foga az iszonyattól, mert ezt a sorsot végig kell csinálnia. Kivételes pillanat ez, amikor olyan észbontóan boldog vagyok, hogy a határtalan isteni jóság felragyogó nagyságába beleremegek, és megértem, ha Ő ilyen közvetlenül megnyilatkozik, nem tehetek mást, mint megrendült örömmel szótlanul felfohászkodom: köszönöm.

A vallás nehéz, sötét, szenvedő, aszketikus, önmegtagadó útját minden ember ismeri. De van úgy, pillanatokra, hogy a nap is felragyog. Religion is not our burden, but our privilege - a vallás nem teher, hanem kiváltság. S ez a kiváltság ilyen percekben, a legnagyobb vallásos időkben: Isten gyermekének lenni. Néhány misztikus beszél róla, és volt valaki, aki ebben az epiphoitésziszben élt, Isten egyik legkedvesebb gyermeke: Szent Ferenc. Ő értette, hogy enni, aludni, fürödni, virágban gyönyörködni, szép lányra mosolyogni, sétálni, játszani lehet ima, és tényleg ima, ha az ember igazán Isten gyermeke, s megbékült szívében az isteni jóság az emberre néz.

Kedvesem, aki ezt olvasod, és azt hiszed, hogy káromlom őt, hidd el nekem, életemben egyetlen lényeges, komoly, döntő, egész sorsomat megrázó élmény az volt, amikor azt mondtam: Uram, nem tudok keresztény lenni, mert nem tudom gyűlölni a világot. Erre a következő választ kaptam: Nem a világot kell gyűlölni, hanem Istent szeretni, s aki Istent szereti, az nem gyűlölhet semmit.

Hidd el, kedvesem, húsz évnél hosszabb ideig a föld minden sarkát felforgattam, hogy Istent megtaláljam. Tu ne me chercherais pas, si tu ne me possedais, mondja Pascal: nem keresnél engem, ha nem lennék benned. Létemnek egyedüli értelme volt, megtalálni őt. Kerestem filozófiában, bölcsességben, művészetben, mitológiában, kerestem szerelemben, természetben, aszkézisben és nem vettem észre, hogy itt van a szívemben. Ő. Istenek sokan vannak, Isten csak egy. Miért volt fontos nekem mindig a vallás? Miért nem volt fontosabb Ő? S ha már megtaláltam, nem mindegy nekem, hogy milyen szavakkal beszélek hozzá, ha Neki mindegy? Mert Ő nem a szavakat hallja, hanem a szíveket.

Már hosszú ideje őriztem a titkot magamban, hogy megérkeztem a hitbe, amelyben születtem: Tief ist die Trauer, der mich umdüstert, eintrete ich wieder Herr, in dein Haus - mélységes bánat sötétlik körülöttem, belépek a házadba, Uram, megint. Házába visszatértem, de nem mertem bevallani senkinek. Szégyelltem magam. Azt fogják mondani rólam, amit én másról: megtört. Őszintén szólva, akkor éppen olyan kevéssé voltam megtörve, mint most. Sőt. Biztosan tudom, hogy akkor kisebb voltam, s azóta nőttem. Féltem, hogy rám olvassák azt, amit aposztata koromban én olvastam rájuk. Borzasztó dolgok voltak azok. Irtózat fog el, ha rágondolok. Nem tehetem jóvá többé soha? S az egyetlen lehetőség a következmények alól szabadulni, ha vállalom értük a felelősséget még most is, amikor pedig abból, amit akkor mondtam, nem hiszek semmit. Azt hiszem egyébként, hogy a dolog nem a valláson múlik. Ami velem történt, nem a vallás dolga, hanem Istené. Amíg az egyedül igaz hitet kerestem, tévelyegtem. Egyedül igaz hit nincs. Minden ezen múlik: Istent megtalálni és megszeretni. Vagy: megszeretni és megtalálni. A többi csak teológia.

Ez a pillanat itt a tamariszkusz alatt erőt ad arra, hogy ne titkoljak tovább semmit. Még azok előtt sem, akiket a hűtlenségbe én taszítottam. Az egyetlen, amit még tehetek, az epiphoitésziszről beszélek nekik, s arról, hogy az ő türelme és jósága végtelen. A visszatért fiú már beszélhet a még kint kalandozó tékozlóknak: gyertek, mert ő szereti a megtérteket. S aki megtér, az részese lehet az istengyermekségnek. Nem haragszik meg, ha megeszem a friss fügét, ha megiszom a bort, ó, a bort nagyon szeretem, különösen ezt a vöröset, ami itt terem! Haragszol érte Uram? Ugye nem teszed? Ha te itt élnél, innád, s hálát adnál, amiért van ilyen fenséges ital. Milyen jó gyermeknek lenni, fürödni, gyönyörködni, gúnyolódni az ostobákon, szabad szájúnak lenni, ajándéknak érezni azt, amit kaptam: bort, örömet, virágot éppen úgy, mint játékot, kacér, kihívó, hamiskás jókedvet és édes derűt.

Ismét azt hiszed, hogy káromlást követek el? Azt hiszed, hogy a felelőtlen életre, amit a ragyogó tengeren itt élek, rafinált igazolást keresek, s az epiphoitészisz nem egyéb, mint a frivol élvező fokozhatatlan hazugsága? Elfelejted kedvesem, hogy a vallás nem morál. A morál beszélhet jóról, rosszról, bűnről, erényről, hazugságról, igazságról. A vallás nem beszélhet másról, csak Róla. S ha ő, kivételesen, most, ebben az órában, szívemben megnyilatkozott, felmentett a morál alól, mert gyermekének fogadott, és most nekem, mint a gyermeknek, mindent szabad. Mert most csak egyetlen fontos dolog van, hogy én szeretem őt, és ő szeret engem. S ez a szeretet megszenteli, hogy hetyke, gúnyos, csúfolkodó, egy kicsit falánk, torkos, jókedvű vagyok, aki szeretnék megsimogatni minden puha göndör hajat, karcsú női lábat, aki fecsegő, szószátyár, csintalan vagyok. Ajándékok ezek. Az emberek többsége szenvedését még komolyan tudja venni, de örömét már nem.

Most, az istengyermekség e szent perceiben tudom, hogy a tiszta szívnek minden morál értelmetlenség. Isten veled örül, mert ő van a tenger méltóságában és a ragyogó égben, az illatos cigarettában és a cukros fügében. De csak gyermekei tudják ezt, azok a gyermekei, akik megilletődnek, amikor a tengerbe lépnek és felhevült bőrükön a hűs víz megpezsdül. Ó, nevetve imádkozni, s a tündöklő nyárba kiáltani: Milyen jó a Te gyermekednek lenni, - drága jó Atyám, hogy szeretnék a nyakadba ugrani, hogy szeretném, ha magadhoz szorítanál, és azt mondanád: Ha szíved túlárad és eléri a tisztaság perceit, nevess és örülj, s aztán eredj és beszélj a világnak erről az örömről.

2009. augusztus 30., vasárnap

Viharon túl, szélcsenden innen


Mikor letértem az útról, pontosan tudtam,
hogy ahova lépek, ott nem nô virág.
Néztem jobbra, balra, és a lidércfény kicsalta
szemembôl a lámpavilág-romantikát.

Tök sötét lett minden.
Szakadt ingem gallérját felhajtom,
megrázom magam, megyek tovább
senki sincsen
viharon túl, szélcsenden innen

Aztán nekiláttam újra, pokoli zsákmánnyal a zsebemben
átgondoltam, hogy lesz a folytatás
A koboldok dögkútja és a szentlélek koszorúja között
van itt egy szimpatikus nyúlcsapás.

Így hát elindulok rajta,
nem nézek se jobbra se balra,
csak hazafelé, egyenesen,
kaland a karma,
Kicsi kincsem
viharon túl, szélcsenden innen.

Na szóval szeretlek én Élet,
mert te olyan jó vagy hozzám.
Ha néha el is vettél,
késôbb mindent bepótoltál,
Lenn a sliccem
viharon túl, szélcsenden innen

2009. augusztus 27., csütörtök

Lassan eltelik

eltelik a nagy készülődésekkel
lassan eltelik előbb a fele
aztán a másik fele is csak
készülődünk az időközben idő-
szerűtlenné vált nagy mire is
végül a sebtiben sütögetett kis
pecsenyék csömörével a szánkban
mentegetőzve tárjuk szét már csak
arra jó karjainkat sajnos élni
is kellett közben sajnos így igaz

2009. augusztus 24., hétfő

Én nem tudtam

Én úgy hallgattam mindig, mint mesét
a bűnről szóló tanitást. Utána
nevettem is - mily ostoba beszéd!
Bűnről fecseg, ki cselekedni gyáva!
Én nem tudtam, hogy annyi szörnyüség
barlangja szivem. Azt hittem, mamája
ringatja úgy elalvó gyermekét,
ahogy dobogva álmait kinálja.

Most már tudom. E rebbentő igazság
nagy fényében az eredendő gazság
szivemben, mint ravatal, feketül.

S ha én nem szólnék, kinyögné a szájam:
bár lennétek ily bűnösök mindnyájan,
hogy ne maradjak egész egyedül.

2009. augusztus 17., hétfő

A kis herceg (részlet)

Így aztán a kis herceg megszelídítette a rókát. S amikor közeledett a búcsú órája:

- Ó! - mondta a róka. - Sírnom kell majd.

- Te vagy a hibás - mondta a kis herceg. - Én igazán nem akartam neked semmi rosszat. Te erősködtél, hogy szelídítselek meg.

- Igaz, igaz - mondta a róka.

- Mégis sírni fogsz! - mondta a kis herceg.

- Igaz, igaz - mondta a róka.

- Akkor semmit sem nyertél az egésszel.

- De nyertem - mondta a róka. - A búza színe miatt. - Majd hozzáfűzte: - Nézd meg újra a rózsákat. Meg fogod érteni, hogy a tiéd az egyetlen a világon. Aztán gyere vissza elbúcsúzni, s akkor majd ajándékul elárulok neked egy titkot.

A kis herceg elment, hogy újra megnézze a rózsákat.

- Egyáltalán nem vagytok hasonlók a rózsámhoz - mondta nekik. - Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám volt. Ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz- meg százezer. De én a barátommá tettem, és most már egyetlen az egész világon.

A rózsák csak feszengtek, ő pedig folytatta:

- Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám.

Azzal visszament a rókához.

- Isten veled - mondta.

- Isten veled - mondta a róka. - Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.

- Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

- Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.

- Az idő, amit a rózsámra vesztegettem... - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

- Az emberek elfelejtették ezt az igazságot - mondta a róka. - Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért...

- Felelős vagyok a rózsámért - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

2009. augusztus 14., péntek

Joe Cocker Live at Woodstock 1969

Mindegy

Ha ezt a szót, e kurta szót
Ki tudnám egyszer ejteni
Egyszerűn, hangsúlytalanul,
Ahogy ágról a zuzmara pereg,
Ahogy az esőcsepp a mélybe hull...
Ha tudnám egyszer ezt kiejteni
Vigaszt nem várón, visszhangtalanul.
Ha tudnám egyszer ezt úgy ejteni,
Hogy nem kellene mögé rejteni
Fájó lemondást, keserű dacot,

Titkolt reményt, elfojtott haragot.
Ha úgy ejthetném, hangsúlytalanul,
Ahogy ágról a zuzmara pereg,
Ahogy az esőcsepp a mélybe hull.

Akkor én derült volnék, mint az ég,
És nyugodt, mint a halottaknak arca
Az ünnepi, ravatalos szobában,
És rendületlen, mint az Alpesek,
S erős, mint az Isten a magasságban.

2009. augusztus 12., szerda

A két szemed


A két szemed szeretett legtovább.
Be furcsa szerelem.
A szád már néma volt, de a szemed,
az még beszélt velem.

A kezed már hideg volt, jéghideg,
nem is adtál kezet,
de a szemed még megsimogatott,
nálam feledkezett.

És lándzsákat tűztél magad köré
hideg testőrökül,
de a szemed még rám leselkedett
a zord lándzsák mögül.

és ellebegtél és csak a hegyes
lándzsák maradtak ott,
de a szemed mégegyszer visszanézett
és mindent megadott.

A két szemed szeretett legtovább,
még mostan is szeret.
Még éjszakánkint zöldes csillaga
kigyúl ágyam felett.

2009. augusztus 11., kedd

József Attila


A sínen egy vonat jön,
én állok ablakaiban,
és én fekszem az útjába,
egy ember, ki többfele van,
ki mindenhol tanítható már
óvodától egyetemig.

Megleltem, íme hazámat
s nevemet hibátlanul.
Hogy hány hét is a világ,
a jó pap holtig tanul,
és mindenhol tanítható már
óvodától egyetemig.

Ahhoz elég sokat próbáltam,
hogy szakaszolható legyek,
résztvettem mozgalomban,
kiváltam, elvegyültem s egyebek.
Egy mindenhol taníthatónak
kiosztva most már mindene,
és nem tudja megkérdezni,
hogy önnönmaga lehet-e.
Mert minden vonatnak mindegyik,
mindegyik ablakában ő,
csak ő áll, s hogy mindennek háttal,
azt nem tudja a tanított integető.

Kívülről...
Kívülről tudják már,
kívülről tudják már,
kívülről tudják már,
kívülről tudják már,
az összes versem...

A sínen egy vonat jön,
én állok ablakaiban,
és én fekszem az útjába,
egy ember, ki többfele van,
ki mindenhol tanítható már
óvodától egyetemig.

Megleltem íme hazámat
s nevemet hibátlanul.
Hogy hány hét is a világ,
a jó pap holtig tanul,
és mindenhol tanítható már
óvodától egyetemig.

2009. augusztus 9., vasárnap

Csönded vagyok


Most elmondom, mid vagyok, mid nem neked.
Vártál ha magadról szép éneket,
dicsérő éneked én nem leszek,
mi más is lehetnék: csak csönd neked.

E szó jó: csönd vagyok, csönded vagyok.
Ha rám így kedved van maradhatok,
ülhetsz csak tűrve, hogy dal nem dicsér,
se jel, se láng csak csönd, mely égig ér.

S folytatom mid vagyok, mid nem neked,
ha vártál lángot, az nem lehetek,
fölébem hajolj, lásd hamu vagyok,
belőlem csak jövőd jósolhatod.

Most elmondtam mid vagyok, mid nem neked.
Vártál ha magadról szép éneket,
dicsérő éneked én nem leszek,
mi más is lehetnék: csak csönd neked.

2009. augusztus 7., péntek

A szépségről

Van, ki gyönyörû.
Van, kin észre kell venni.
S van, ki attól szép,
hogy hasonlít egy csúfra,
akit szeretek.