az vagyok, aminek gondolsz

Az imagológusoknak van igazuk. Az ember nem más, mint önmaga képe. Hiába mondják nekem a filozófusok, hogy mindegy, mit gondol rólam a világ, hogy csak az számít, ami vagyok. A filozófusok semmit se tudnak. Amíg emberekkel élek együtt, csak az vagyok, aminek az emberek tartanak. Akinek fontos, hoy mások milyennek látják, és arra törekszik, hogy a róla alkotott kép a legrokonszenvesebb legyen, arról azt mondják, hogy alakoskodik vagy hamis játékot ûz. Dehát elképzelhetõ-e valamiféle közvetlen kapcsolat az énem és mások énje között a szem közvetítése nélkül? Elképzelhetõ-e a szerelem anélkül, hogy aggodalmasan figyeljük képünket a szeretett lény lelkében? Amint nem érdekel bennünket, milyennek lát az, akit szeretünk, biztosak lehetünk benne, hogy nem szeretjük.
...
Gyerekes önáltatás azt hinni, hogy képünk csak látszat, mely mögött ott rejtekezik énünk, mint a világ szemétõl független, egyetlen valódi lényeg. Az imagológusok a maguk cinikus kíméletlenségével bebizonyították, hogy pont fordítva van: énünk csak puszta látszat, megfoghatatlan, körülírhatatlan és ködös, míg ellenben az egyetlen valóság, a már-már túl könnyen megragadható és körülírható valóság a mások szemében tükrözõdõ képünk. És a legrosszabb az, hogy az ember nem ura a képének. Elõször megpróbálja maga megfesteni, aztán igyekszik legalább befolyásolni és ellenõrizni, de hiába: elég egy rosszindulatú mondat, és örökre siralmasan egyszerû karikatúrává változik.