Hosszú

Ez nagyon hosszú nyár volt, édesem.
Most álmainkat csomagoljuk őszre,
a nyári cuccot mind pakoljuk össze.

A magnó megy. Hát táncolj még velem.

És semmi más, csak még ez a keringő,
egy újrakitalált gesztus csupán.
S míg arcunkra az árnyék újra ránő,
egy keringő legyen.
A kék Dunán.

Mehetünk aztán. A ház, az itt marad:
a konyha és a teljes szobabútor,
és széles ágyunk, hol meztelen hasad
alatt e nyárba visszacsúsznék újból.

Egy hosszú ősz jön, hosszú tél utána
– még itt vagyunk a vénlányok nyarán.
Egyetlen álmot se hagyjunk hiába.
Egy könyvet se. S egy évet sem talán.

Éjszakáink’ ne hagyjuk martalékul;
egy estét sem, ha Kronosz érte jön.
Ha átértünk, még előszedjük ott túl:
a tengerszint alatti mélykörön.

(És így tovább. A költő, nyilván, túloz.
A kék Duna. Árnyék az arc falán…)

Virágcserépben öntözött magány,
ez marad itt.
No, készüljünk az úthoz:
találkozunk a dél- s a mélyköröknél.

S egyszer, mielőtt végleg elzörögnél,
ha van rá nyelv, hát elmondhatnád végre,
hogy hosszú évszakok elől mivégre
indultak álmaink s meddig értek el.

Ha van rá nyelv.
Két kezed az asztalon.
Hosszú történet lenne, mondod, nagyon
hosszú. És különben is.
Kit érdekel.