Téli tájkép

Hideg, hideg.
Legalább hazafelé
egyenesen megyek.

Havak, havak,
pólyálói sebeknek,
gyógyítják nyomaimat.

Tiszta, tiszta:
nincs bennem előre,
nincs előttem vissza.

Hitünk titkairól (részlet)

Ádvent: a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy „meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk”.

Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra – ami biztosan megjött. Télen: az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg: nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni – beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és „jogosabb” birtoklás se, mint szeretnünk azt, akit szeretünk és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi „meglepetés”, lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul hazatalálnunk.

Minden egyéb kaland, minden egyéb megismerés és minden egyéb várakozás véges és kérdéses. Így értem azt, hogy a karácsony a szeretet, és ádvent a várakozás megszentelése.

Az a gyerek, aki az első hóesésre vár – jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé – szabad, és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.

Legyen úgy...

Ugye tudtad, így nem érthet véget?
csak hosszú volt ez az ősz!
Ugye nem veszíthetlek el téged
és holnap majd visszajössz?
csak egy percig tart a sötét
csak egy árnyék lépett közénk
de mögötte már látjuk a fényt!

Ami megtörtént ezen az őszön
azt nem felejthetjük el,
minden percét a szívemben őrzöm
és titkolom, hogyha kell
míg az arcod láthatom én
míg a kezed nyújtod felém
ez a hosszú ősz még az enyém!

Legyen úgy, legyen úgy, ahogy eltalált a sorsunk,
soha már, soha már, ahogy akkor együtt voltunk,
hát legyen úgy, legyen úgy, ha máshogy nem, legyen úgy!

Ugye tudtad, így nem érthet véget
csak hosszú volt ez az ősz?
ugye nem veszíthetlek el téged
és holnap majd visszajössz?
Csak egy percig tart a sötét,
csak egy árnyék lépett közénk,
de mögötte már látjuk a fényt!

Lesz talán igazán még egy fényes könnyű élet
úgy lesz bizony, fogadom, ahogy annyiszor remélted
majd lesz talán igazán még egy fényes könnyű élet
úgy lesz bizony, fogadom, ahogy annyiszor reméltem
lesz őszre tél, szenvedély, és a rosszat elfelejtjük
és tavasz, nyár megtalál, minden reggel újra kezdjük...

Ágtól a levél

Dehogy szeretlek! Nem szeretlek.
Fénybe sem, árnyba sem követlek,
meg sem kövezlek, meg sem látlak,
látni sem, tudni sem kívánlak,
szavad is szólhat bárki másnak,
lényedből eltűnt a varázslat,
tán nem is volt, csak képzelődtem,
köd vagy! Maradj is köd a ködben,
Adtál-e? Rossz napok cipóját.
Üres korsót, elsüllyedt bólyát.

Dehogy szeretlek! Tévedés volt.
Csak elkápráztatott az égbolt,
csak félrevezetett a csillag.
Lassú világok forgásában
elszédültem a szél karjában,
elnémult szívemben a szó is.
Van ok haragra, tudom, volt is…
Elfáradni a haragvásban,
megszűnni rontó varázslásban,
varázslástól, elmúlni, hullni,
végső vizekkel tuvafutni.

Dehogy, dehogy, dehogy szeretlek.
Csak megszokásból emlegetlek.
Csak otthonos, ha gondolok rád.
(S hiába minden Istenhozzád.)

Egy szép napon

Mindíg az elhányt bádogkanalat,
a nyomorúság lim-lom tájait kerestem,
remélve, hogy egy szép napon
elönt a sírás, visszafogad szeliden
a régi udvar, otthonunk
borostyán csöndje, susogása.

Mindíg,
mindíg is hazavágytam.

Van még egy dal

Oly nagyra nőtt a tegnapunk,
és félve kérdem én, lesz-e még holnapunk,
lesz-e még dal, mely szívemből fakad.
Szorítsd meg kezem, ha az éj rám szakad.

Hogy mondjam el, mit soha nem tudok,
hogy sírjam el, hisz sírni sem tudok.
Van még egy dal a szívemben valahol,
rejtőzve ott lapul és neked őrzöm én,
azt neked őrzöm én.

És a szívem is elhagyott engem

"Mert bajok vettek engem körül, amelyeknek
számuk sincsen, - utolértek bűneim,
amelyeket végig sem nézhetek, - számosabbak
a fejem hajszálainál, - és a
szívem is elhagyott engem."
Zsoltárok könyve 40. 13


Ez a legnagyobb bűn.
Ez a legszörnyűbb büntetés.
S a legnagyobb nyomorúság is ez:
Elhagyott engem az én szívem is.

Ülök a puszta-homok közepén,
Csügged nehéz fejem.
Ülök, akár a kő,
Lomha, kietlen kő-mozdulatokkal
Tapogatom magam.
Vad-idegenül kutat a kezem
A hely körül,
Hol a szívemnek lenni kellene.

Nincs, nincs.
Elszállt, elillant az évek során.
Őszökkel, tavaszokkal,
Bűnökkel, bajokkal,
Vándormadarakkal.
Nem tudom, kivel, nem tudom, mivel,
Nem tudom, hogyan,
Micsoda percekkel, órákkal, tolvajokkal
Illant el, szökött el, tűnt el, párolgott el,
Hagyott el engem az én szívem is.

Még néha énekelnék.
Egyszercsak a dal torkomon akad,
Elfagy, kihűl,
Nem érzem szívemet a dal alatt.
Szólnék néha egy símogató szót,
Egyszerűt, tisztát, édest, meleget,
Vigasztalót.
Kimondom: koppan,
Érctelenül, csináltan, hidegen:
Nem szűrhettem által a szívemen.

Magamhoz vonnék néha valakit
Közel, közel,
Közel hozzám a félelmes magányba.
De szegett szárnyként visszahull a két kar,
És visszahull a nagy ölelés vágya,
A kitárt karok félszeg ritmusát
Nem a szív dirigálja.

Indul a kezem irgalomra is,
De nem dobban a mozdulatban semmi,
Csak pénz csillan: koldus kezébe tenni.
Zeng a köszönet: "Ezerannyit adjon..." -
Nem, csak szívet, csak egy kis szívet adjon!

És imára is kulcsolom kezem,
Úgy esedezem szívetlenül - szívért,
Szárazon adom Istennek magam,
Hátha reám bocsátja harmatát,
És kinyílik a kőből egy virág.

Mert bajok vettek engemet körül,
És a bajoknak szere-száma nincsen,
És utolértek az én bűneim,
És bűneim beláthatatlanok,
Hajszálaimmal el nem hullanak,
S elhagyott engem az én szívem is.

Nincs, nincs.
Elszállt, elillant az évek során.
Ó, bűnök, bajok, őszök, tavaszok,
Gyilkos órák, rabló pillanatok,
Suhanó szárnyú nagy sors-madarak,
Hová vittétek az én szívemet?
Hozzátok vissza az én szívemet, -
Szeretni akarok.

Áldott, aki előre néz

Agg szót beszélek, megtanuld:
Ha még oly szép is volt a múlt,
S az emlék édes, mint a méz,
Vissza ne nézz!


Ha még úgy el is kérgedett
Az eke szarván két kezed,
Ki hátrafordul, rég tudod,
Az átkozott.


Áldott, aki előre néz.
Szellő szemedbe fütyörész,
Forró a föld, piros a menny:
Előre menj!


Míg a jövendőnek birod
Szögezni márvány homlokod,
Nincs addig darvadozni mért,
Mi jön, ne kérdd.


Régi bölcsesség: ami vár,
Réges-régen megírva már
Szíved piros redőiben, –
De nem pihen.


A rejtelmes redők alatt
Izzik az Élő Gondolat,
Amely öröktől örökig
Munkálkodik.


Eredj és tárt szívvel fogadd,
Amit diktál a pillanat.
Cselekedd, ami rajtad áll.
Nincsen halál.

Bár színem fekete

Végűl mindíg Isten útját követtem,
bár színem fekete.
Ezért, ha egyszer elfogadtatom,
úgy leszek az üdvözültek sorában,
mint leeresztett sötét zászló,
becsavart lobogó,
szótlanúl és jelentés nélkűl,
és mindeneknél boldogabban.

Útban a Mennyország felé

Egy énekbe zárom szívemet,
egy dallamba öntöm lelkemet,
énekben dalban szállok, szárnyalok,
míg végül hozzád eljutok.

Folyókon hegyeken átkelek,
bárhol leszel, hozzádmegyek,
ha kell jégen-tűzön át,
a lélek titkos útjain hozzád!

Bízz bennem, várj reám,
ne nézd sok bűnöm, száz hibám!
Mennyország ajtaján ha kopogok, nyiss ajtót,
nézd itt vagyok!

Ments meg Uram

A virágtalan, gyümölcstelen ágtól
a meddőségtől, lanyhaságtól
a naptalan és esőtlen égtől:
ments meg Uram a szürkeségtől!
Édes az ifjak mentás koszorúja
fehér öregek aranyos borúja
virága van tavasznak, télnek:
ne engedj Uram koravénnek!
Csak attól ments meg, keresők Barátja,
hogy ne nézzek se előre, se hátra.
Tartsd rajtam szent nyugtalan ujjad
ne tűrd Uram, hogy bezáruljak!
Ne hagyj Uram megülepednem
sem eszmében, sem kényelemben.
Ne tűrj megállni az ostoba van-nál
s nem vágyni többre ki mai magamnál.
Ha jönni talál olyan óra,
hogy megzökkenne vágyam mutatója
kezem kezedben ha kezdene hűlni
más örömén ha nem tudnék örülni
ha elapadna könnyem a más bűnén
a minden mozgást érezni ha szűnném
az a nap Uram legyen a végső:
szabadíts meg a szürkeségtől!

Harc az ünnepért

Magányom szétnéz, szól és szava büntet:

– Ahová én belépek, legyen ünnep,
térdeljen porba, ki hozzám beszél,
jó szavam: koldusnak vetett aranypénz,
örüljön, ki ellenségem lehet,
szivemben vad gőg a szeretet is,
örvénybe lépek józan, dacos ésszel,
nem fáj, ha tűzön éget a gonosz,
lesem felebarátom feleségét,
esti szeretőm délre feledem,
vagyok magamban s másban hontalan,
mindent tudok, aranyat s gyöngyöket
old fel boromban a gazdag jövő
és mindig győztes, mindig sérthetetlen,
megmaradok magamnak, érthetetlen
magasság, melynek némasága ünnep.

Ahová lépek, mégis minden büntet:

letérdelek a köszönők elé,
aranypénzként őrzöm más jó szavát,
ellenségemet fölfegyverezem,
büszkeségem gyámoltalan bilincs,
koldusok közé viszem ágyamat,
menekülök a szúnyogok elől
és mindenkit magamban hurcolok,
semmit se tudok, fuldokolva szívom
a levegő képzelt pénz-tőgyeit,
elhúzódom a mulatók közűl
s némán esengek vissza a világba
és magamnak is mindig érthetetlen,
sohse leszek már többé sérthetetlen,
mert a vezeklés kívánt kínja büntet.

És így lett mégis, így lesz minden ünnep:

vak voltam már és dermedt zűrzavar,
s falba léptem, – s ajtót nyitott a fal!
S láttam, történnek néha jó csodák,
amikért élni érdemes, tovább
botladozni máson s magamon át,
egyszerre sírva s egyszerre kacagva,
emberi sorsom hálásan fogadva,
mint égi kedvest, aki ha kiválaszt,
akkor szeret igazán, ha kifáraszt.
Vak voltam már, hitetlen zűrzavar,
s falba léptem s ajtót nyitott a fal,
nyilt az ajtó és nyiltak jó csodák
s én boldogan botladozom tovább
idegen romokon s magamon át
s nem félek már, hogy újból elveszítsen:
két kezével egyszerre tart az isten
s ha azt hiszem, hogy rosszabb keze büntet,

jobbja emel, és fölragyog az ünnep.

Az omnipotens

Műremekeltem.
Szétszedtem mindent,
ami összerakható.
Feltúrtam a földet,
gejzírt fakasztottam,
zsebrevágtam a hegyeket,
felszippantottam a tengereket.
Tornyot tornyoztam,
felkúsztam rá,
a felhők tetején tetőztem.
Magamra borítottam az eget,
lementem naplementébe,
feljöttem holdtöltekor,
megnéztem,
hol bolyong a Föld.
Nem találtam.
Elnyelte valaki.
Lehet, hogy én.

Hogyan vártalak?

Azt kérdezed tőlem,
hogyan vártalak?

Mint az éjszakára
fölvirrad a nap,
mint a délutánra
jő az alkonyat,
mint ha szellő jelzi
a förgeteget –
ezer pici jelből
tudtam jöttödet.



Mint tavaszi reggel
a nap sugarát,
fagyos téli este
jégcsap csillagát,
mint az alma ízét,
tejet, kenyeret –
pedig nem is láttalak még,
úgy ismertelek.



Mint a fény az árnyat,
záport a virág,
mint patak a medrét,
madarat az ág,
mint sóhajos nyári éjjel
a fák az eget –
mindenkinél jobban téged
így szerettelek.

Titok

Irigyen néztem, napról napra
irigyebben az ősz
fantáziás pusztító kedvét,
ős, erős
tehetségét, mely sose mímel
annyi színnel,
oly élethíven
festi az elmúlást,
annyi pompával gazdagon,
hogy nincs rá szavam,
nincs hasonlatom.
Főképpen játszi könnyedségét,
nagyvonalú
megoldásait irigyeltem,
azt ahogyan a bú
művében lassan,
valami őrök katharzissal
deres derűvé szelídül:
azt ahogyan a szépség
benne végképp,
s másíthatatlanul
teljessé alakul.

Hogyan csinálja
mindezt olyan könnyűszerrel
a mester,
az ősz,
aki nekem már harminc
hosszú ősz óta ismerős?

Hogyan csinálja?
Lázított
a titok,
a megismerés hiánya
nyugtalanított.

Suta sorokkal,
ormótlan gondolatokkal
vesződve,
napról napra,
éjről éjre
irigyebb lettem az őszre.

Míg egyszer, egy késő éjszakán,
amint reménytelenül s törten
a nyitott ablaknál
levegőztem,
s néztem,
hogy nyargalnak a felhők az égen
s a szél az utcán,
s hallgattam hogy nyög, gyötrődik,
igen, hallottam tisztán,
akár egy ember
gyötrődött, kínlódott
a mester.

És reggel,
amikor szűkre húzott szemmel,
tárgyilagosan,
végignéztem a tájon –
művét mustráltam –
deres szálak csillogtak hajában.

Igen, ez a titok,
ez a szépség ára! –
Iszonyatosan szép volt
a pusztítása,
de pusztítás volt,
bármilyen remek. –
Teremtő-szépet formálni
ennyit ne érne meg?!

Gyerekdal

Gyertya gyulladt, tűzhelyünkben pattogott a láng
És bezúzott ablakunkra papírt tett apánk.
Gyertyafényben vígan ültünk, míg a krumpli főtt
S hahotázva elfeküdtünk, ha egy tank belőtt.

Sose halunk, úgy éreztük, ha egy tank belőtt.
Kijárásitilalom volt és a krumpli főtt.
Hogy túlélünk mindent mindig, úgy éreztük ott.
Kár, hogy sorsom íly' szép estét többet nem adott.

Élveztük gyerekmódra,
Milyen véres ez a móka.
Hogy lőnek miránk!
Az oroszok kivonultak,
Visszajöttek és belőttek.
Gyerekként kinevettünk a nagy halált!

Elhittük gyerekmódra,
Hogy egy angyal vírradóra
Tesz majd egy csodát.
Ha-ho-hó, majd ENSZ-csapattal,
Kék sisakkal jön egy angyal
Hoz édes tejkonzervet és megáld.

Ránevettem mély törökben; ablakon bejött,
Nem ismertem a halálom, élveztem hát őt.
Krumplit ettünk s földre dőltünk, ha egy tank belőtt.
Halhatatlan korszakomban nem ismertem őt.

Halhatatlan módra ránevettem a konyhakőröl én.
Hisz' kék sisakban megvéd egy angyal, itt ülök ölén.
Mert én a halálom olyannak várom; szebb legyen és nem ilyen.
Hozza azt karddal majd egy ENSZ-angyal, mert kijár ez nekem.

Nem lehet ilyen durva,
Az ablakon bezúdulva;
Kérek más halált!
Szebbet, mely mint egy angyal
ENSZ-küldöttként kék sisakkal
Hoz édes tejkonzervet és megáld.

Hogy túlélek mindent mindig, úgy éreztem ott.
Kár, hogy sorsom íly' szép estét többet nem adott.
Más esték járnak és a halálnak azóta más arca lett.
Sem orosz tankkal, sem ENSZ sisakkal; egészen másképp íjeszt.

Sem orosz tankkal, sem ENSZ sisakkal; egészen másképp íjeszt...

***

akárhogy,
akár-
mikor: aki nem boldog
éppen:
hálátlan.

előreillériillérielőre

Mit késlekedsz? Teljesítsd kötelességed. Csak egy ember vagy. De hát mi több, mint egy ember? Se két ember, se ezer ember nem több nála. Lépj előre egy lépést - így -, és most még egy lépést. Rajtad a sor.

Keresetlenül

most ilyen korszak van ez már a harctér
nincs nyegle smúzolás nincs antik arcél
most már kisírom semmi nem riaszt el
hogy én: szeretlek légy te bárhogy ezzel
a Föld is lakható hely lett miattad
épp csak nem veled – te aztán megadtad
ez van s hogy mennyi tartást várhatsz tôlem
nem tudom: erőm szivárog belőlem
de oly rég tartom ezt a mérlegformát
kezemmel egybeforrt az égő korlát
így te csak nyugodtan értékeld másképp
nem estem még le s nem húzódtam hátrébb
bár mint az öngyilkos cseléd a gangról
hozzád ki mernék lépni önmagamból

Végigmentem, végigmentem

1. Végigmentem, végigmentem
A lónyai, a lónyai temetõn
Elvesztettem, elvesztettem
Piros vászon zsebkendõm.

2. Piros vászon zsebkendõmet
Nem annyira, nem annyira, sajnálom
Csak hogy eddig, csak hogy eddig
Szerettelek azt bánom.

3. Végigmentem, végigmentem
A lónyai, a lónyai nagy utcán
Elvesztettem, elvesztettem
A szivarom s a szipkám.

4. A szivarom s a szipkámat
Nem annyira, nem annyira, sajnálom
Csak a régi, csak a régi
Szeretõmet azt bánom.

Egy titok margójára

Takard le jól, mit elkövettél,
és élj utána szabadon, akár
egy sikeres merénylő. Tetted
kendő alatt, nélküled is megél,
majd túlnő rajtad, meghalad,
alig először, később azután
gyereksirásként, mint a végitélet,
mikor a bárány elkiáltja magát.

Fizetek, főúr

Csillogó szép csodás világ,
Búcsú nélkül megyek tovább,
Sohasem jó a búcsúszó,
S, mire való a könnyes vád?
Halkan csendben megyek el én,
Mennyi színes csodás remény
Suhan velem, s a szerelem
Üzen nekem, hogy nincs már fény

Fizetek főúr, volt egy feketém
És egy életem, amit elrontottam én
Sietek főúr nincs már sok időm
Tán ma éjszaka, akit várok, értem jön.
Holnap talán,
Már egy másik főúr jön majd énfelém
És az égi kávéház teraszán így dalolok én
Fizetek főúr, volt egy feketém,
És egy életem, amit elrontottam én.

nehéz nyarunk volt, itt az ősz s jönnek a téli gondok

És én boldog volnék, és belesimulnék

Látod megszelidült, amit küld az a nézés, ez nem babonáz meg már,
Persze tetszik meg minden, de ami jönni fog innen, azért tulajdonképpen kár,

Be is van rúgva, szégyelli-tudja és reméli, hogy én is nagyon,
Én meg jelzem persze, hogy maradjon kedve csinálni, én meg hagyom

nem menekül(het)ünk a végzetünk elől

Mert az emberrel nemcsak történnek a dolgok. [...] Az ember csinálja is azt, ami történik vele. Csinálja, hívja magához, nem engedi el azt, aminek meg kell történni. Ilyen az ember. Akkor is megteszi, ha rögtön, első pillanattól érzi és tudja, hogy amit tesz, végzetes. Tartják egymást, az ember és sorsa, idézik és alkotják egymást. Nem igaz, hogy a végzet vakon lép életünkbe, nem. A végzet az ajtón át lép be, melyet mi tártunk fel, s magunk előtt tessékeltük a végzetet. Nincs ember, aki elég erős és okos ahhoz, hogy elhárítsa szóval vagy cselekedettel azt a balsorsot, amely vastörvénnyel következik lényéből, jelleméből.

Haza

Kijönni a távolságból.
Látom, ott van,
és ő is lát.
Kijönni és feladni
a védelmet.
Itt vagyok,
fegyver, ha kell,
de a kéz is elég.

Kijönni a távolságból,
és nem elveszni,
elfogadni, hogy
vagyok és vagy,
és immáron nem
csak lehetőség.

Kijönni a távolságból,
s nem látszani többé
messzi pontnak,
csillagnak,
kozmikus kosznak,
isteni bajnoknak
égi hősnek.
csak, mint mindenki
olyannak:
egy hétköznapi szeretőnek.

"Miért kérdezel? Tudod, hogy így van."

A másik kérdés, hogy nem ez volt-e életünk igazi tartalma, ez a kínos vonzás egy nőhöz, aki meghalt? Tudom, nehéz kérdés. Én nem tudok reá felelni. Mindent megéltem, mindent láttam, s erre a kérdésre nem tudok felelni. Láttam békét és láttam háborút, láttam nyomorúságot és nagyszerűséget, láttalak téged gyávának és magamat gőgösnek, láttam harcot és egyezkedést. De az élet alján minden cselekedetünk értelme talán mégis ez a kötés volt, mely valakihez fűzött - kötés vagy szenvedély, nevezd, ahogy akarod. Ez a kérdés? Igen, ez a kérdés.Szeretném, ha megmondanád [...], mi a véleményed erről? Te is azt hiszed, hogy az élet értelme nem más, csak a szenvedély, mely egy napon áthatja szívünket, lelkünket és testünket, s aztán örökké ég, a halálig? Akármi történik is közben? S ha ezt megéltük, talán nem is éltünk hiába? Ilyen mély, ilyen gonosz, ilyen nagyszerű, ilyen embertelen a szenvedély? ... S talán nem is szól személynek, csak a vágynak?... Ez a kérdés. Vagy mégis személynek szól, örökké és mindig csak annak az egy és titokzatos személynek, aki lehet jó, lehet rossz, de cselekedetein és tulajdonságain nem múlik a szenvedély bensősége, mely hozzákötöz?

A kétféleségről

Nem értem ezt a szót, nem tudom még, mi ez a másféleség?... Sok idő és sok magános óra tanít meg reá, hogy örökké erről van szó, férfi és nő, barátok, világi kapcsolatok, minden ezen múlik: ezen a másfélesgégen, mely két pártra szakítja az emberiséget. Néha már azt hiszem, csak ez a két párt van a világon, s mindenféle változata ennek a másféleségnek, az osztálykülünbségek, a világnézeti, hatalmi árnyalatok, minden csak a másféleségből következik. S mint ahogy csak egyféle vércsoporthoz tartozó emberek tudnak egymásnak a veszély pillanatában segíteni, mikor vérüket adják embertársuknak, kinek rokon a vérképlete, úgy a lélek is akkor tud csak segíteni egy másik léleknek, ha nem "másféle", ha szemlélete, meggyőződésnél is titkosabb valósága is hasonló... [...] Az élet legnagyobb titka és ajándéka, ha két "egyféle" ember találkozik. Oly ritka ez, mintha a természet erővel és fortéllyal akadályozná meg ezt az összhangot - talán, mert a világ teremtéséhez, az élet megújulásához szüksége van a feszültségre, mely örökké egymást kereső, ellentétes szándékú és ütemű emberek között keletkezik. Váltóáram, tudod... ahová nézel, ez a pozitív és negatív erőcsere. Mennyi kétségbeesés és vak reménykedés van e kétféleség mögött!

A kegyelmi időről

Igen, volt bennem valami - múlt időben beszélek, s oly messze van mindaz, amiről beszélek, ahogy halottról vagy idegenről beszél az ember -, volt bennem egyfajta könnyűség és elfogulatlanság, ami lefegyverezte az embereket. Volt egy idő az életemben, az ifjúság évtizede, mikor a világ engedelmesen tűrte jelenlétemet, igényeimet. Ez a kegyelmi idő. Ilyenkor mindenki eléd siet, mintha te volnál a hódító, akit ünnepelni kell borral, lányokkal és virágfüzérrel. S csakugyan, [...] egy pillanatra sem hagyott el a biztonság tudata, az érzés, hogy titkos, láthatatlan szerencsegyűrűt húztak ujjamra az istenek, nem történhet komoly bajom, szeretet és bizalom vesz körül. Ez a legtöbb, amit ember az élettől kaphat. [...] Ez a legnagyobb kegyelem. Aki elbízza ilyenkor magát, nyegle vagy pökhendi lesz, aki nem tudja alázattal elviselni a sors kényeztetését, aki nem tudja, hogy ez a kegyelmi állapot addig tart, amíg nem váltjuk fel az istenek ajándékát aprópénzre, elbukik. A világ csak azoknak bocsát meg ideig-óráig, akik szívükben szerények és alázatosak.

Az elfogadásról és belenyugvásról

De lelked mélyén görcsös indulat szorongott - vágy, másnak lenni, mint amilyen vagy. Ez a legnagyobb csapás, mellyel a végzet ember sújthat. Vágy másnak lenni, mint aki és ami vagyunk: ennél fájdalmasabb vágy nem éghet emberi színben. Mert az életet nem lehet másként elviselni, csak azzal a tudattal, hogy belenyugszunk mindabba, amit magunknak és a világnak jelentünk. Bele kell nyugodni, hogy ilyenek vagy olyanok vagyunk, s tudni, mikor ebbe belenyugszunk, hogy nem kapunk e bölcsességért az élettől dicséretet, nem tűznek mellünkre érdemrendet, mikor tudjuk és elviseljük, hogy hiúk vagy önzők, vagy kopaszok és hasasok vagyunk - nem, tudni kell, hogy semmiért nem kapunk jutalmat, sem dicséretet. El kell viselni, ennyi a titok. El kell viselni jellemünket, alaptermészetünket, melynek hibáin, önzésén, mohóságán tapasztalás és belátás nem változtatnak. El kell viselnünk, hogy vágyainknak nincs teljes visszhangja a világban. El kell viselnünk, hogy akiket szeretünk, nem szeretnek bennünket, vagy nem úgy szeretnek, ahogy mi reméljük. El kell viselni az árulást és a hűtlenséget, s ami a legnehezebb minden emberi feladat között, el kell viselni egy másik ember jellemi vagy észbeli kiválóságát.

Szeptember elején

A hoszú, néma, mozdulatlan ősz
aranyköpenybe fekszik nyári, dús
játékai közt, megvert Dárius,
és nem reméli már, hogy újra győz.

Köröskörül bíbor gyümölcse ég,
s nem várja, hogy a kedvét töltse még,
a csönd, a szél, a fázó-zöldes ég,
fülébe súg, elég volt már, elég,
s ő bólogat, mert tudja-tudja rég,
hogy ez az élet, a kezdet s a vég.

Nekem se fáj, hogy mindent, ami szép,
el kell veszítenem. A bölcsesség
nehéz aranymezébe öltözöm,
s minden szavam mosolygás és közöny.

arról, hogy minden a szándék

Mert van az adatszerű igazság. Ez és ez történt. Így és így történt. Ekkor és ekkor történt. Ezt nem nehéz megtudni. A tények beszélnek, mint mondani szokták, az élet vége felé az összes tények árulkodnak és ordítoznak, hangosabban, mint a kínpadon a vádlottak. A végén minden megtörtént, s ezt nem lehet félreérteni. De a tények néha csak szánalmas következmények. Az ember nem azzal vétkezik, amit csinál, hanem a szándékkal, amellyel elköveti ezt vagy azt. Minden a szándék. A nagy, a régi, vallásos jogrendszerek, melyeket tanulmányoztam, tudják ezt és hirdetik. Egy ember elkövethet hűtlenséget, aljasságot, igen, a legrosszabbat is, gyilkolhat, s belülről tiszta marad. A cselekedet még nem az igazság. Mindig csak következmény, s ha az ember egy napon bíró és ítélni akar, nem érheti be a rendőri jelentés tényeivel, meg kell tudnia azt, amit a jogászok indítóoknak neveznek.

Mocskos idők

Elállom az utad és megszerezlek!
Hihetetlen, hogy nem szeretlek!

Nem szeretlek, nem szeretlek,
de hogyha eltűnsz, megkereslek!

üres

Amint múltak a napok, megfásult, elzsibbadt benne valami. Szinte elfelejtett mindent, ami volt. De azért szenvedett. Mert ha nem is gondolt arra, ami volt, érezte, hogy az, ami volt, már nincsen, mint az állat, mely múlton és jövőn kívül az örök jelenben él, mint az a kutya, mely nem kap enni, s nem tudja, hogy mi bántja, és mégis folyton odavánszorog az üres ételes táljához, körülszaglássza, s miután látja, hogy semmit se lát, csüggedten a vacka felé kullog, vissza-visszasandítva.

Kezdetben volt...

... a te, volt az ott, volt az akkor, volt a kék égbolt, volt a napsütés, volt a tavasz, volt a meleg, volt a rét, volt a virág, volt a fa, volt a fű, volt a madár, volt az erdő, volt a bátorság, volt a határozottság, volt a könnyedség, volt a bizalom, volt az odaadás, volt a gazdagság, volt az öröm, volt a derű, volt a nevetés, volt az ének, volt a beszéd, volt az imádság, volt a dicséret, volt a tisztelet, volt az egyetértés, volt az édesség, volt a tisztaság, volt a szépség, volt az igenlés, volt a hit, volt a remény, volt a szeretet, volt a jövő, aztán a teből ő, az ottból itt, az akkorból most, a kék égboltból fekete füst, a napsütésből eső, a tavaszból tél, a melegből hideg, a rétből mocsár, a virágból kóró, a fából hamu, a fűből avar, a madárból préda, az erőből gyengeség, a bátorságból gyávaság, a határozottságból bizonytalanság, a könnyedségből nehézkesség, a bizalomból gyanakvás, az odaadásból önzés, a gazdagságból szegénység, az örömből bánat, a derűből ború, a nevetésből sírás, az énekből kornyikálás, a beszédből dadogás, az imádságból káromlás, a dicséretből átok, a tiszteletből megvetés, az egyetértésből viszály, az édességből keserűség, a tisztaságból szenny, a szépségből varangy, az igenlésből tagadás, a hitből kétkedés, a reményből kétségbeesés, a szeretetből gyűlölet, a jövőből múlt lett, és kezdődött elölről az egész.

Emlékszel? Mire?

A perc után, a lobbanás után,
a fényszárnyak, a robbanás után,
melyben agyamtól a láb-ujjadig
a mindenség végső határait
bejárta bennünk isten gyönyöre,
a csúcs után, s zuhanva már: ugye,
te is érezted, mint én, azt a jó
lankadást, a visszazsugorodó
életet, az emberit, amit én?
Még ájult voltam, s bőröm felszinén
valami nyugodt, ismerős meleg
ömlött el: az újra-nyíló erek
hálót szőttek, varázsköpenyt, reánk,
s az zsongatott és altatott: a szánk
félrecsúszott: még éreztem, milyen
édes voltál, és hogy a szerelem...
Aztán semmi... Most meg, ébredve - Te,
mondd csak, emlékszel? Emlékszel? Mire?!

Mire megtanultam

mire megtanultam a leckét
már új lecke van
mire elmentem a holdra
már megjöttek onnan
mire találtam egy álmot
már kirakatban állt
mire divatba jöttem volna
nekem már derogált


semmire nem vagyok jó
semmire nem vagyok képes
néha egy kicsi szex
de attól mindenki mérges
már elmúltam 20
még nem vagyok 40
tudom, hogy kell győztesnek lenni
de nincsen hozzá kedvem

mire elmúlt a náthám
már halott voltam
mire megjött az orvos
már meggyógyultam
mire volt végre egy csillag
már lehozta más
mire kiértem a hídra
már mindenki beugrált


mire eljött az érzés
már gondolkodtam
azon hogy milyen lesz
és elment nyomban
mire kinyögtem végre
már rádióba' szólt
mire megcsináltam a cselt
már berúgták a gólt

A jobbik részem

Én már úgy vagyok jó, ahogy így vagyok
Én már nem leszek másik
Matatni szeretek, álmodok
Egész kipusztulásig

Szeretők

a világ egyik
fele róluk szól, a má-
sik róluk hallgat

Tilos csillagon

Én tiltott csillagon születtem,
a partra űzve ballagok,
az égi semmi habja elkap,
játszik velem és visszadob.

Nem is tudom, miért vezeklek?
Itt minden szisszenő talány,
ne fusson el, ki lenn a parton,
e süppedt parton rámtalál.

S ne félj te sem, ne fuss előlem,
inkább csittítsd a szenvedést,
csukott szemmel szoríts magadhoz,
szoríts merészen, mint a kést.

Légy vakmerő, itélj tiédnek,
mint holtak lenn az éjszakát,
vállad segítse gyenge vállam,
magam már nem birom tovább!

Én nem kivántam megszületni,
a semmi szült és szoptatott,
szeress sötéten és kegyetlen,
mint halottját az itthagyott.

üresen boldogan

Nincsenek már régi receptek,
az ember szerelemre termett,
hiába nincsen semmi sem, élvezem az életem.

A megbocsátásról

Néha szavak nélkül kell megbocsátani.
Érteni a szavakban ki nem fejezett bánat és a jóvátételre igyekvő szándék apró
jeleit,s jelekkel felelni a jelekre.
Felejteni ott,ahol a felejtésre van szükség,megróni máskor azt,akinek szüksége
van a megrovásra.
Az igazi megbocsátás,mint a szeretet általában, intelligens és leleményes.
És alázatos is,legfőképpen talán alázatos.

realitás

Hitem szerint azonban épp e végérvényesen beállott csönd jelenti ma a legfőbb realitást közöttünk.

SZERELMI CIKLUS 1927-28-BÓL

11.
Nem szeretlek már,
megindult a föld és csillag hull az égrõl,
de nem azért mert csillaghullás hava van,
hanem mert lehullott homlokodról is egy
annyi magányos éjjelen szőtt glória:
a szerelmem,
ne csodálkozz, látod nem szeretlek többé
és az ég is könnyezik,
ugy-e megijedtél most is, hogy ráhullott
ijedt szőkeséged közt egy esőcsepp
az arcodra, pedig csak az eső esik
és hidd el hogy vége;
és ezt a szerelmet siratja az ég is.
Ne félj,
csak egy levél hullott a lábam elé, mint
ahogy most már szerelmed is lehull...
Nézd már, beborult és hogy esik az esõ.

feltéve, ha

Most nálad az idő
S mint patak felett a pára
Szállnál szerte széjjel
Ha egy szellő kapna vállra

Ne sírj kislány

Még nem is éltem, amikor Pesten akadt egy híres dal,
Mit minden este,együtt daloltak százszor a prímással,
Egyedül sírták, nagybőgőn húzták, gyöngéden a dallamát,
Más lett azóta, de ez a nóta miköztünk él tovább.

Refr.:
Ne sírj kislány minden május tovaszáll.
Ami elmúlt nem jön vissza soha már.
Hogyha halkan jön az alkony,
Ne várj rám a Duna parton,
Kicsi lány, csacsi kislány.

Ne sírj kislány, felejtsd el a nevemet,
Nézd, az öreg Citadella kinevet
Lesz majd más, ki szeret téged,
Hidd el kislány ez az élet,
Rohanó, suhanó szó.

Más lett a módi és a valódi búcsú is másmilyen,
Fogytán a líra az utcán sírva nem jár már senki sem,
De azért néha van olyan téma, amely a lelkünkbe tép,
És ez a dallam besurran halkan szívünkbe néha még.

Nyár-éjféli zápor

Lidérces szenvedéllyel vonult
fölöttem át a nyár-éjféli zápor.
Elégiákkal megrakott vonatok
csattognak úgy, ahogy
a tonnás mennydörgések gördültek tova.
Kiálltam a fülledt teraszra bőrig ázni
s olyan volt ez a félnomád-félvad álom,
mint a szerelem veled.
Testem egész hosszában éreztem
a testedet az égből lezuhogni.
Egy-egy hátraforduló villám
tán alvajárónak látott.

minthogy

Annál többet most semmi sem mond el,
minthogy nem találok versemre.

Így most beszéljen helyettem a Csönd.

A nagybetűs.

I am your Man

Rely on me to supply
Your needs from now on
Shelter you and be
A pillow to lean on

For in your eyes, I see
What I was born to ne

And now, now my life can begin
For I am your man
Oh, yes, I am, yes, I am
I'm your man

Listen, darling

There's no sacrifice great or small
I wouldn't do
My ambition is
Bringing happiness to you

And if troubles comes our way

I'm gonna promise to stay
Right by your side
'Cause that's where I wanna stay

For I am your man
Oh, yes, I am, little darling
Little darling, I'm your man

My childish days are through
I wanna be someone you can look up to
Someone who can protect, oh
Someone who you can respect

I'm just trying to make myself worthy
Of the precious, precious love
I know you've been giving me

I want nothing more for myself
Your love is greatest wealth
And when you take my hand
And when you take my hand
You will proudly say

Oh, this is my man
Oh, yes, I am, little darling
Little darling, I'm your man

Oh, ooh, ooh, baby, baby
Yeah, hoo, I'm your man
Whoa, oh, oh, oh
Whoa, oh, oh, oh
Ooh, baby, baby

Csak az álom

Ma sem csengettél be hozzám.
Nem léptél be olyan megismételhetetlenül,
szikrázó mosollyal ragyogva be az arcomat.

Az asztalon csak egy teríték lesz.
Az ágyon egy párna, egy takaró.
Ma is máshol alszol el,
hogy mással, képzelni sem merem...

... és nem merek nevet adni a hiányodnak,
mert valósággá színezik a szavak.

Nekem csak az álom
csonka pillanatai maradnak,
s hogy képzeletben csókoltalak.

De képzeletben csókoltalak!

Mózes egy, huszonkettő (részlet)

Szülei közül az apját szerette jobban, egyetlen gyereke volt, járt a nyomában, mint egy kutya. Folyton ki akarta mutatni, mennyire rajong érte, egyszer egy nyáron, egy egész nyáron át, amikor külföldön nyaralt egy rokonnal, a tengerparton kavicsot szedett neki, csodálatosnál csodálatosabb kavicsokat. A kavicsok drágakövek voltak, a piros rubin, a fehér gyémánt, a sárga topáz. Ez olyan nyilvánvaló volt, hogy mikor hazavitte, szükségtelennek érezte magyarázni. Ahogy kirakodott, és apja íróasztalára lopta a kavicsos dobozt, annyira tele volt a szíve érzéssel és az ajándékozás örömével, hogy nem bírta végigvárni, míg megtalálják, elbújt a köszönet elől, szégyenkezett. Ebédnél az apja azt mondta az anyjának, ki nem állhatja, ha a szobáját gyerekszobának nézik, egy doboz ronda követ talált az íróasztalán, kivágta tüstént; legyen szíves ügyelni rá, hogy ilyesmi elő ne forduljon többé. Ő az abroszt nézte, győzködött a nagy, nem gyermeknek való evőeszközzel.

Néma sikoly

Mindenben és mindenkor keresed lelked feloldó magányát.
Ki érti meg a kínodat? Kit érdekel a Másik? Van ember, ki számontartja szenvedésedet?
Tomboló, vég nélküli szenvedélyed veted papírra, és megjelenik előtted egy meggyötört vigasz, hogy kisírtad lelked minden nyomorúságát.
Ki érti meg árvaságodat, ha magad sem érted, élsz-e még?
Amikor legyűr a fájdalom, és nem jön az enyhülés, nem nyújt békét lelkednek a szó.
Amikor sok szenvedő lélek egymáshoz menekül és egyetlen egészben tornyosul a fájdalom.
Amikor a másikban keressük önmagunk és önmagunkban a másikat találjuk, ki érti meg, hogy becsapjuk a pillanatot?
Ki érti meg, amikor szíved vad dobbanásokkal ébreszti érzékeidet, és a csend elnyeli sikolyod?
Börtönbe zárva éled testtelen magányod és kínjaidnak színtere lesz minden gondolat.
Ki érti a színes képeket, mit álmaidban festesz?
Ha sötét rengetegben járva a hold fénye világítja meg létedet, ki érti meg, hogy miért járja át ismeretlen boldogság a szíved?
Ki érti meg a tegnapod? S ki érti meg azt, hogy a holnap is, csak a mának folytatása lesz?

A tükör előtt (Egy kamasz monológja)

Pocsék vagyok, fantasztikusan pocsék. Hiába bámulom magam a tükörben, ez napról napra csak rosszabb lesz. A legfantasztikusabb az, hogy észre sem vettem, mikor lettem ilyen pocsék. Mert tavaly még egész normális srác voltam, az tuti, arra még emlékszem. Nem is néztem én akkor sose tükörbe, csak ha véletlenül nekimentem.

De most muszáj, most folyton bámulnom kell magam, merthogy ilyen fantasztikusan pocsék lettem. Kész látványosság

Mással azért arénáznak otthon, hogy borotválkozzon rendesen, velem meg azért muriznak az öregek, hogy miért nem mosdok. Mintha azt a piszkot le lehetne mosni! De nem értik, egyszerűen nem értik, hogy nekem az a piszok a szakállam, és az nem jön le.

Tavaly is piszkos voltam, emlékszem rá, hogy piszkos voltam, de az legalább normális piszok volt, az lejött, ha megmosdottam.

És tavaly a fejem is akkora volt, amekkorának egy normális fejnek lenni kell egy normális nyakon. Az idén a nyakam megnyúlt, a fejem meg összement. Fantasztikus. Csak tudnám mitől van ez? Ha legalább a hajam göndör volna, de semmilyen. Ezt a vackot se növeszteni nem érdemes, se levágatni, mert ez nem haj, ez pókháló, ez ökörnyál. Más pontosan tudja, hogyan fésülködjön, de ezt fésülni se lehet.

Ha előrefésülöm – ronda, ha hátrafésülöm – ronda, ha elválasztom – akkor még rondább. Fantasztikus.

És a szemem! Nem arról van szó, hogy nem szép, az nem érdekel. De az, hogy még nézni sem tudok vele normálisan, az mégiscsak sok. Nem mintha rosszul látnék, prímán látok, azzal nincs baj. Hanem a nézésemmel, mert az mindenkinek az idegeire megy. Mert ha figyelek valakire, és érdekel is, amit mond, akkor az én szememben nem az érdeklődés csillog, tuti, hogy nem, mert biztos, hogy rám szólnak: Mit bámulsz olyan hülyén? Ezért aztán nem is szívesen nézek arra, aki beszél hozzám. Akkor persze az van, hogy: Hozzád beszélek, fiam, nem a falnak, ne vágj olyan unatkozó képet!

És a számmal ugyanez az ábra. Én azt se tudnám, hogy van, ha nem figyelmeztetnének rá: Most mért húzod el a szádat? Már semmi nem tetszik? Pedig én semmit nem csinálok vele. Egyszerűen olyan. Ferde. Tavaly még teljesen normális volt. Hát nem fantasztikus? És amikor már végre elfelejteném az egész ronda képemet, és végre nevetek, mert jó kedvem van, akkor tuti, hogy bejön a megjegyzés: Pont úgy röhögsz, mint a fakutya! Ettől persze mindjárt elmegy a kedvem, akkor meg az a baj. Hogy te milyen fancsali pofákat tudsz vágni!

Hát ilyen vagyok. Jobb rá se gondolni, de muszáj, mert más, ha más a feje ilyen pocsék, legalább különben normális.

De én sovány vagyok. Belőlem soha nem lesz izompók, soha életemben, pedig egészen normális kissrácnak indultam. Tavaly még volt rajtam izom, a karomon, a lábamon, volt vállam, meg minden. Sose néztem tükörbe, mert nem érdekelt az ügy, de tudom, tavaly volt rajtam izom, normális formám volt. Az idén meg: mint akin átment az úthenger, piszokul megnyúltam, vékony a karom, vékony a lábam, eltűnt a vállam. Hiába veszek fel két pulcsit, hogy mutassak valamit, mintha vállfán lógna.

Más, ha más ilyen piszokul sovány, legalább tud lezseren mozogni. Lezseren, mintha direkt volna ilyen sovány. De én hiába himbálom magam, hiába járok zsebre dugott kézzel, görnyedt háttal, hiába dobálom a lábam, hiába csoszogok, nincs benne semmi elegancia. Próbálhatok én akármit, rajtam már semmi sem segít.

Pocsék vagyok, fantasztikusan pocsék, nem csoda, ha a Kati rám se néz.

Válasz

Én nem tudom, hogyan kell.
Bármit. A "dolgokat".
Csak van, hogy sikerül (nem is kevésszer)
- de, hogy is mondjam? n e m: nekem.
Hangszer ne legyen büszke a zenére.

Sóhaj

Jó volna végre
lenni vagy nem lenni: már
sok a kevésből.

Menj tovább!

Álmodtál, ébredtél,
Vártál rá, hogy felnőtt légy.
Felnőttél, más lettél,
Minden álmod elmúlt rég

Menj az úton menj tovább
Ne nézz, ne nézz vissza már
Menj az úton menj tovább
Ne nézz, ne nézz vissza már

Rossz voltál, jó lettél,
Megbántad, ha vétkeztél.
Múltad múlt régesrég,
Volt mi volt, továbbmentél

Menj az úton menj tovább
Ne nézz, ne nézz vissza már
Menj az úton menj tovább
Ne nézz, ne nézz vissza már

A válságos tízpercekről

Minden életkornak, minden életszakasznak, igen, minden napnak vannak válságos
tízpercei, mikor mindaz, amit addig tűrhetően elviseltél: munkád, környezeted, hiányérzeteid,
vágyaid, természeted – egyszerre, átmenet nélkül elviselhetetlennek tetszik.
Ez a válság erős, mint egy robbanás. Munkád fölé hajolsz, s egyszerre érzed az
eddig elvégzett feladat tökéletlenségét, a reád várakozó feladatok méreteinek és igényeinek
tűrhetetlen reménytelenségét. Életed fölé hajolsz, s mint a vízbe fúló, látod
mindazt, összesűrítve, egyetlen pillanat örvényében, amihez gyáva, lusta, hazug vagy
önző voltál, s ami most áradással és fulladással fenyeget.
Ez a válság, ezek a tízpercek, ezek az élet- és munkaveszélyes pillanatok a múló
idővel mind hevesebben térnek vissza. Megesik, hogy naponta. Ilyenkor tudjad, a
válságok időhöz kötözöttek; figyeld szíved és órád mutatóját. Mint akit roham kínoz,
s tudja: a rohamoknak ütemük és kimért idejük van. Hagyj föl rövid időre munkáddal,
lazíts napjaid rendjén, iparkodj hanyag és alázatos lenni. A tízperc elmúlik. A
munka és az élet, amíg közük van egymáshoz, megmaradnak.

Impromptu

Tegnapi terveidet töröld.
A legszebbeket is. Azokat először.
- Mire megépítenéd: ezért, azért már úgyse laknád
s onnan-ide törmelékek halmát mért cipelnéd?
Temess derűsen. Ami élt: mindig föltámad; ami nem: sosem.
Ragyogó szemmel, ne tört szívvel bámulj
a Leáldozott, Gyönyörű Nap után.
Állhass tisztán
a Kelő elébe.

Gyógyüdülő

Józan ész,
Mikor kimész, én becsukom az ajtót
Ne jöhessél többet újra
Nem akarom megbeszélni
Ez milyen pokol melyik bugyra

Annyi kocsmába’ vannak
Bölcsészek, majd azokkal
Megbeszéled úgyis, meg ha
Csajozni akarsz, a csajokkal is
Szia, köszi, szervusz, hello, picsába el veled!
Szia, köszi, szervusz, hello, picsába el veled!

Téboly, te hosszú álom
A megsértettek álma
Egy végleg lesérült atléta,
Akit a kertbe visznek ki sétára
Nagy levegő, napfény, víz, lombok, ennyi, csönd van, csönd
Ó, nagy levegő, napfény, víz, lombok, ennyi, csönd van, csönd

Jó, persze, ezek is szálak, és össze-vissza elvezetnek
Egy könnyebb úthoz, és a végén délibábos célkeresztek
Egy percig sem fogod élvezni, és a semmiért majdnem meghalsz
És később tényleg, de úgy, hogy magadban feldöntöd az összes asztalt
Mert ott munkál az iszonyú kétség, hogy nem voltál a helyes úton
Soha egyetlen percig sem, és most itt az idő, hogy múljon
Minden mindenestől úszít, ez irgalmatlan bénaság
Nagy levegő, napfény, víz, csönd és összecsukható fák

Józan ész,
Mikor kimész, én becsukom az ajtót
Ne jöhessél többet újra
Nem akarom megbeszélni
Ez milyen pokol melyik bugyra

Fényszárnyú szó

A tűnődés, mely fájt, vagy jólesett,
s mert segítette az emlékezet,
kezdte szavakká alakítani
a világomat. Mihelyt valami
rajz őrizte, kép, megfogalmazás,
rabom maradt az illanó varázs,
és arany lett a nap boldogtalan
bánata, boldog, teltfényű arany.
Ezért szerettem meg a verseket,
ezért aggattam tele csüggeteg
lelkemet mások örömeivel:
s hogy én is írtam, így vesztette el
különbségét jó és rossz: gyönyörű
lehet a kín, s nem én vagyok - a mű,
a vers a fontos! És ez, ez nevelt
félre: lassankint jobban érdekelt
az életnél a róla mondható,
a fényes Napnál a fényszárnyu szó.

Axióma

A szeretésen
kívül minden emberi
tett: romépítés.