2010. július 9., péntek

Mózes egy, huszonkettő (részlet)


Szülei közül az apját szerette jobban, egyetlen gyereke volt, járt a nyomában, mint egy kutya. Folyton ki akarta mutatni, mennyire rajong érte, egyszer egy nyáron, egy egész nyáron át, amikor külföldön nyaralt egy rokonnal, a tengerparton kavicsot szedett neki, csodálatosnál csodálatosabb kavicsokat. A kavicsok drágakövek voltak, a piros rubin, a fehér gyémánt, a sárga topáz. Ez olyan nyilvánvaló volt, hogy mikor hazavitte, szükségtelennek érezte magyarázni. Ahogy kirakodott, és apja íróasztalára lopta a kavicsos dobozt, annyira tele volt a szíve érzéssel és az ajándékozás örömével, hogy nem bírta végigvárni, míg megtalálják, elbújt a köszönet elől, szégyenkezett. Ebédnél az apja azt mondta az anyjának, ki nem állhatja, ha a szobáját gyerekszobának nézik, egy doboz ronda követ talált az íróasztalán, kivágta tüstént; legyen szíves ügyelni rá, hogy ilyesmi elő ne forduljon többé. Ő az abroszt nézte, győzködött a nagy, nem gyermeknek való evőeszközzel.

3 megjegyzés: