Elmaradt ölelés miatt

Ugy vártalak, mint a vacsorát este,
ha feküdtem s anyám még odajárt.
Ugy reméltelek, mint kétségbeesve,
hülyén, (még ifjan) hívtam a halált -
nem jött, hálisten… Látod, ilyen boldog
vagyok, ha most meggondolom a dolgot.
De az még ostobább,
hogy nem jöttél, bár jönni fogsz tovább!

Makacs elmulás tolja a világot
maga előtt, mint bányász a szenet,
melyet kifejtett, darabokra vágott.
De mélyben, egyben él, aki szeret.
Milyen tüzvész, miféle kivont kardok
káprázata volt, ami visszatartott,
hogy míg a hold haladt,
nem fogózhattam beléd azalatt?

Hogy a holt csillagvilággal, esengve,
csak szálltam tehetlen, mint a kövek -
s nem is uszhattam a sodorral szembe
kedves öledben!… Hol volt az öled?…
Mig itt hadart s hazudozott az óra,
te fölbámészkodtál egy dobogóra
s a szétterült ütem
hálójában remegtél nélkülem.

Ugye sopánkodsz, milyen kellemetlen,
harisnyádon ha egy szem leszalad!
Most szerelmünkből kivált s kellemedben
egy ölelés örökre szétszakadt.
Az a müvész pörölt az elmulással -
tanuskodj néki! De velem, ne mással.
Tudd meg már, mi a gond.
Hogy mit csinálsz. Én nem vagyok bolond.

Egy Pilinszky-dallam

Mikor már csaknem elveszek:
hiányod megfogalmaz.
Két gyengeség beleremeg,
kettejük mily hatalmas!

Lehetetlenségünk ragyog!
Nincs szem, mely belenézhet.
Taglalhatatlan állapot
- nem része az egésznek.

Nincs időnk. Nincs történetünk.
S mi nincs, az múlhatatlan.
Nem ismerünk erényt, se bűnt
az Örök Pillanatban.

Nyári hajnal

Becsuktam a könyvedet, nincs tovább.
Az álom múlik, ébredek:
mint elhagyott tájak a hazatért
utas körül, úgy ködlenek,
úgy úsznak még köröttem
a verseid:
új verseidet olvastam, barátom,
este tíztől hajnali háromig.

Most ébredek. S már hallom újra, látom,
amit nem láttam az előbb:
ágyam fejénél vigyázni a villanyt,
kis órámban a ketyegő időt:
a valóság magánya visszahódít
és ami egy volt a fél éjen át,
most ketté válik és mint két kísértet,
nézi egymásban két élet magát.

És fáj, nagyon fáj, hogy egykor mi történt,
hogy elvesztettél s elvesztettelek.
Csak magamat tudtam méltónak hozzád
és hozzám méltónak csak tégedet.
Ha lelkünk vissza sohse forrni tört szét,
mondd, mért őrizzük frissnek sebét?
Ami akkor, rég történt, tévedés volt,
ami azóta, kín és büszkeség.

Ami akkor, rég és azóta történt,
dac és gőg nélkül most csak fájni tud:
a fájdalom közelhoz, s a melegség,
a régi melegség szívemre fut:
most úgy érezlek, ahogy magam érzem,
s a valóságot nem, nem, nem hiszem,
és eljátszom, folyton életünket,
úgy, ahogy kellett volna legyen:

a tizenöt év mi volt, nem tudom már,
csak ez a perc él, mely visszahozott:
Itt vagy! belépsz! S hallom, hogy felkiáltok,
hallom, hogy felelsz: - Te vagy? - Én vagyok!-
Itt vagy...Kiáltok...de nem is kiáltok...
Itt vagy...Nem történt közben semmi...Itt vagy
és csak a tegnap folytatása ez.

Itt vagy?...dehogy vagy! Fáradt vagyok. Álom
ez az egész...Csak vers!...De az se bánt...
Pillám lehúnyva kérdezlek s a választ
magam mondom, mintha te mondanád...
Itt vagy? Lehet...Már alszom... Jön a hajnal...
Fel kéne kelni...S amit álmodok,
úgy kezdődik, hogy plédbe burkolózva
kint az erkélyen várjuk a napot.

Ugye, ott leszel

Ugye adsz majd, mikor kérni kell
S ugye kérsz majd, mikor neked kell
Ugye vállalod, ha varázsolni kell
S aztán elhúzol majd macskaléptekkel-

Ugye adsz majd, mikor inni kell
S ugye fogsz majd, mikor esni kell
Ugye írsz majd nekem, szép kicsi verseket
Mind arról szól, hogy milyen jó neked.

Ugye eljössz, mikor vágyom rád
Nem lesz rajtad, csak a nagykabát
Aztán nálam hagyod a szerelmed illatát
Majd jelentkezem, ha újra vágyom rád.

És majd nézlek, ahogy mellém ülsz
S aztán mégis, újra összegyűrsz
ugye szép lesz a fényképem veled
Majd találsz nekünk egy frekventált helyet - a faladon

S ugye úgy lesz, ahogy ígérted
Ha meg máshogy, ugye megérted
És ha elvennék a maradék jókedvem
Te ott termesz és visszalopod nekem

Ugye sírsz majd, mikor elmegyek
Pedig látod, hogy csak viccelek
Ugye rám hajolsz, ha vígasztalni kell
És elszáguldunk 190-nel

Akarsz-e játszani

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

Akarsz-e játszani?

Mert túlságosan akarlak

Ki ott állott az útban,
Ellökni mindig tudtam
S ha az útfélre verlek,
Szép arcodat emeld föl,
Nézz reám, ríjj és nevess:
Túlságosan kedvellek.

Ha megszidlak levélben
Vagy pimasz fütyölésben;
Vagy ha másnak kinállak,
Hozd szívemhez a szíved
És sirass, mert hazudok:
Túlságosan kivánlak.

Ha hallod durva átkom,
Halld ki, hogy szánva bánom
Mindet, mi ért, a bántást
S mégis máglyára vetlek:
Szégyenlem, hogy sorsommal
Csipőd ringása bánik:
Túlságosan szeretlek.

S a napok mulnak-mulnak
S beteg szivembe fúlnak
Vágyaim szent Te-érted.
Jönnek a téli varjak
Feketén a hómezőn:
Most már búcsuzok Tőled:
Túlságosan akarlak.

Sometimes You Can't Make It On Your Own

Tough, you think you've got the stuff
You're telling me and anyone
You're hard enough

You don't have to put up a fight
You don't have to always be right
Let me take some of the punches
For you tonight

Listen to me now
I need to let you know
You don't have to go it alone

And it's you when I look in the mirror
And it's you when I don't pick up the phone
Sometimes you can't make it on your own

We fight all the time
You and I... that's alright
We're the same soul
I don't need... I don't need to hear you say
That if we weren't so alike
You'd like me a whole lot more

Listen to me now
I need to let you know
You don't have to go it alone

And it's you when I look in the mirror
And it's you when I don't pick up the phone
Sometimes you can't make it on your own

I know that we don't talk
I'm sick of it all
Can you hear me when I Sing,
you're the reason I sing
You're the reason why the opera is in me

Where are we now?
I've got to let you know
A house still doesn't make a home
Don't leave me here alone

And it's you when I look in the mirror
And it's you that makes it hard to let go
Sometimes you can't make it on your own
Sometimes you can't make it
The best you can do is to fake it
Sometimes you can't make it on your own

Mosoly, könny, oszlopok

A fátyol és a napernyő elég,
mint cigarettapapiros.
De elégnek a csontok is,
a sziklák és a tengerek vize.

Csupán a mosoly halhatatlan,
a könny s az oszlopok.
Bár ők se élik át a pusztulást,
csak túlragyogják.

Uram

Nagy bánatomnak égő csipkebokrán
ó én Uram, hogy megjelentél nékem,
tán már nem is bús fájdalmam lobog,
te tündökölsz e fonnyadt büszkeségen.

Átlátsz, tudom a bűnök cifra gyolcsán,
erény rongyán, bátorság mentebőrén,
mégis mindent levetkeztem, Uram,
s elődbe küldöm lelkem szűzi pőrén.

Dús életemnek ifjú vára omlott
mohos magánnyá szépült és ma benne
csak csipkebokrok nőnek, ó pedig
egy lánynak csókja mind liliom lenne.

Uram, ki küldtél büszke vár urának,
engedd, már lelkem, riadót ne fújjon,
szelíd remeteként az öregek
szűk szíve odvas odújába bújjon.

Miért nem próbálod meg velem

Ha néha még elhiszed,
hogy nem csak ágy és párnák,
Ha hiszed még, hogy nem csak pohár víz,
ha szomjazol;
ha ott van még a kék füzet
az emlékeid polcán,
mit összefirkált néhány kusza év,
hova az van írva még: szeretni szép...
Miért nem próbálod meg velem?
Miért nem...
Én még ki merem mondani: szerelem.
Miért nem próbálod meg velem?
Miért nem próbálod meg velem?
Én még ki merem mondani: szerelem.
Miért nem próbálod meg velem?

Ima

az a sírás várjon. Várnia kell.
Sokáig, akármeddig, nem tudom.
Az isten verje meg lépteid
nyomát. Lábaidra,
lábaidra vigyázzon.

fentről nézve

persze megértem jó leszek persze
nem akarok gondot okozni senkinek
elnézést ha mégis vagy ha mégse
megfordítanám ha még meglehet
tudom a tökéletességet még vágyni is hiba
de mivel saját képmására teremtett...
belátom: ez az út visz a pokol bugyraiba
s hogy el kell s el is fogadom a rendet
úgy van: gyakran nem gondolkodom logikusan
vak vagyok és öntelt sokat unatkozom
nem látnám a dolgokat ilyen tragikusan
ha erőt vennék végre egyszer magamon
mert annyi kincsem van miket nem becsülök
és hajlamos vagyok elfeledni a jót
a pocsolyákat nem kerülöm: beléjük csücsülök
s gyakran a magam hasznára forgatom a szót
illetlen vagyok és határokat nem tisztelek
nem bírok hétköznapi lenni ha kéne
nevetséges hogy még mindig ugyanaz a kisgyerek
vagyok mint tizenkilenc éve
szabálytalanságaimnak semmi hasznuk
nehéz elviselni azt a sok apró hibát
érdekesek persze néha de ha kimondjuk
végre az igazat: fárasztóak egy életen át
tudom: oda kellene figyelnem magamra
hogy ne csak magamra figyeljek folyton
persze-persze és oda egy-két szavamra
nem árthat meg az a kis önkonktroll
tulajdonképpen mit képzelek én magamról:
isten vagyok zseni vagy próféta talán?
én is csak szénből, aminosavakból...
és én sem tudhatom holnap rám mi vár
tudd meg (tudom): nem vagy a magadé
jatszhatsz magaddal de a kütyüt el ne rontsad
az élet – vedd úgy – haladék
s ha bármi vagy is, bármi jó, fentről nézve roncs vagy

Átváltozás

Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.
Csúf, de te gyönyörűnek találtál.
Végig hallgattad mindig, amit mondtam.
Halandóból így lettem halhatatlan.

Régi magyar áldás

Áldott legyen a szív, mely hordozott,
És áldott legyen a kéz, mely felnevelt
Legyen áldott eddigi utad,
És áldott legyen egész életed.

Legyen áldott Benned a Fény,
Hogy másoknak is fénye lehess.
Legyen áldott a Nap sugara,
És melegítse fel szívedet,

Hogy lehess meleget adó forrás
A szeretetedre szomjasoknak,
És legyen áldott támasz karod
A segítségre szorulóknak.

Legyen áldott gyógyír szavad,
Minden hozzád fordulónak
Legyen áldást hozó kezed
Azoknak, kik érte nyúlnak.

Áldott legyen a mosolyod,
Légy vigasz a szenvedőknek.
Légy te áldott találkozás
Minden téged keresőnek.

Legyen áldott immár
Minden hibád, bűnöd, vétked.
Hiszen aki megbocsátja,
Végtelenül szeret téged.

Őrizzen hát ez az áldás
fájdalomban, szenvedésben.
Örömödben, bánatodban,
bűnök közti kísértésben.

Őrizze meg tisztaságod,
Őrizze meg kedvességed.
Őrizzen meg Önmagadnak,
és a Téged szeretőknek.

Itt és most

A gyepet nézem, talán a gyepet.
Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán
vagy egyszerüen az, hogy létezel
mozdítja meg itt és most a világot.

Szavakon túl

Leírom,mert leírhatatlan
Beszélek róla, mert elmondhatatlan
Róla, mit meg nem foghatok
Az egyetlenről, mit magamnak tarthatok

Mikor megláttalak, nem üdvözöltelek
Csak örültem, hogy ismét Veled élhetek
Veled, kit mindenkinél régebbről ismerek
Időnk előtti kortalan korból
Hová nem vezet vissza ismeret

Ismeret nem, csak annak tudása
Hogy volt valaha, valahol a fehérnek sávja
Létforma, mely nem e földi
Honnan a tér kitér
S az időtlen idejét tölti

Ott voltunk egyek, majd ketté szakadtunk
Sokszor külön, néha egy úton haladtunk
Egymást mégis el nem veszthettük
Mert egyek voltunk
Csupán ismét eggyé lehettünk.

Mikor e földön először találkoztunk
Csak néztünk egymás szemébe
S szavak nélkül hullottunk az éjtelen fénybe
Majd kötést kulcsoltunk egymás kezével
Hogy ne választhasson többé még a lét se széjjel


Így indultunk el csak folytatva utunk
Oda, hol már rég vár ránk a múltunk
Ahol az ÉN-t nem érheti holnap
S a lét végre a nem-létébe olvad

hálás

Egyszer még minden rendbe jön, legalább nem ölöd ki belőlem a reményt, és hidd el, én hálás vagyok igyekezetedért, és kellőképpen méltányolom, amit értem teszel, mert tudom, nem könnyű szeretni, ha szeretnek, miként nekem sem volt könnyű, mikor még szerettél és én még nem szerettelek.

Ha szeretlek...

Ha szeretlek, akkor hazugság
amit igaznak hittem én.
Hazugság a sírás, a bánat
s az összetörtnek hitt remény.
Hazugság akkor minden,
minden egy átálmodott kárhozat,
amely még szebbé fogja tenni
az eljövendő álmokat.

Ha szeretlek, akkor vergődve
a halált nem hívom soha,
eltűröm még a szenvedést is
nem lesz az élet Golgotha.
Mikor álmomból fölébredtem
a percet meg nem átkozom
a lelkedhez kapcsolom lelkem
s mint régen, ismét álmodom.

Ha szeretlek... ne adja Isten,
hogy hazug legyen ez a hit!
De mért?... Legyen hitvány hazugság
elég, hogy engem boldogít.
Ha úgy érzem, hogy most szeretlek
haljak meg most, ez üdv alatt.
Többet ér egy hosszu életnél
egy álmot nyujtó pillanat!

Kinn állok a ház előtt

Tízparancsolat (részlet)

I.
Én vagyok a Te távoli
társad és örökös barátod,
kinek kezét sose fogod meg
s igazi arcát sose látod.
Én is, mint te, egyazon úton
járok szüntelen körbe-körbe
s éjszakánként ugyanúgy nézek
önmagamba, e furcsa, görbe,
törött és fátyolos tükörbe.
De nem szabad velem törődnöd,
legfeljebb ints egy lenge búcsút
felém, ha más tájakra visz
ez a vidám és néha bús út,
mely annyi felé kanyarog,
mert szánalmasan gyönge, gyatra
vadász, ki másra is figyel,
mint az üldözött drága vadra:
célod, hogy rálelj önmagadra.

Az én ajándékom

A szívem hoztam el. Csinálj vele
Amit akarsz. Én nem tudok mást tenni
És nem fáj nekem semmi, semmi, semmi,
Csak a karom, mert nem öleltelek.

Oly fényes az még, mint uj lakkcipő
És lábod biggyedt vonalára szabták,
De ruganyos, mint fürge gummi-lapdák
És mint a spongya, mely tengerbe' nő.

Két fájó karral nyujtom mostan néked
És fáradt barna szóval arra kérlek:
Ha eltiporsz is füvet, harmatost,

Ha elkopott a lakktopánka egyszer
S ki megfoltozza, nem terem oly mester,
Az uccasárba akkor se taposd.

Óh szív, nyugodj!

Fegyverben réved fönn a téli ég,
kemény a menny és vándor a vidék,
halkul a hó, megáll az elmenõ,
lehellete a lobbant keszkenõ.

Hol is vagyok? Egy szalmaszál nagyon
helyezkedik a csontozott uton;
kis, száraz nemzet; izgágán szuszog,
zuzódik, zizzen, izzad és buzog.

De fönn a hegyen ágyat bont a köd,
mint egykor melléd: mellé leülök.
Bajos szél jaját csendben hallgatom,
csak hulló hajam repes vállamon.

Óh szív! nyugodj! Vad boróka hegyén
szerelem szólal, incseleg felém,
pirkadó madár, karcsu, koronás,
de áttetszõ, mint minden látomás.

Az ember itt

Az ember itt kevés a szeretetre.
Elég, ha hálás legbelűl
ezért-azért; egyszóval mindenért.

Valójában két szó, mit ismerek,
bűn és imádság két szavát.
Az egyik hozzámtartozik.
A másik elhelyezhetetlen.

Gyermekké tettél

Gyermekké tettél. Hiába növesztett
harminc csikorgó télen át a kín.
Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.
Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.
Számban tartalak, mint kutya a kölykét
s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.
Az éveket, mik sorsom összetörték,
reám zudítja minden pillanat.

Etess, nézd - éhezem. Takarj be - fázom.
Ostoba vagyok - foglalkozz velem.
Hiányod átjár, mint huzat a házon.
Mondd, - távozzon tőlem a félelem.

Reám néztél s én mindent felejtettem.
Meghallgattál és elakadt szavam.
Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;
hogy tudjak élni, halni egymagam!

Anyám kivert - a küszöbön feküdtem -
magamba bujtam volna, nem lehet -
alattam kő és üresség fölöttem.
Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.

Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
kinek szeméből mégis könny ered.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.