Szavakon túl

Leírom,mert leírhatatlan
Beszélek róla, mert elmondhatatlan
Róla, mit meg nem foghatok
Az egyetlenről, mit magamnak tarthatok

Mikor megláttalak, nem üdvözöltelek
Csak örültem, hogy ismét Veled élhetek
Veled, kit mindenkinél régebbről ismerek
Időnk előtti kortalan korból
Hová nem vezet vissza ismeret

Ismeret nem, csak annak tudása
Hogy volt valaha, valahol a fehérnek sávja
Létforma, mely nem e földi
Honnan a tér kitér
S az időtlen idejét tölti

Ott voltunk egyek, majd ketté szakadtunk
Sokszor külön, néha egy úton haladtunk
Egymást mégis el nem veszthettük
Mert egyek voltunk
Csupán ismét eggyé lehettünk.

Mikor e földön először találkoztunk
Csak néztünk egymás szemébe
S szavak nélkül hullottunk az éjtelen fénybe
Majd kötést kulcsoltunk egymás kezével
Hogy ne választhasson többé még a lét se széjjel


Így indultunk el csak folytatva utunk
Oda, hol már rég vár ránk a múltunk
Ahol az ÉN-t nem érheti holnap
S a lét végre a nem-létébe olvad