Nyári hajnal

Becsuktam a könyvedet, nincs tovább.
Az álom múlik, ébredek:
mint elhagyott tájak a hazatért
utas körül, úgy ködlenek,
úgy úsznak még köröttem
a verseid:
új verseidet olvastam, barátom,
este tíztől hajnali háromig.

Most ébredek. S már hallom újra, látom,
amit nem láttam az előbb:
ágyam fejénél vigyázni a villanyt,
kis órámban a ketyegő időt:
a valóság magánya visszahódít
és ami egy volt a fél éjen át,
most ketté válik és mint két kísértet,
nézi egymásban két élet magát.

És fáj, nagyon fáj, hogy egykor mi történt,
hogy elvesztettél s elvesztettelek.
Csak magamat tudtam méltónak hozzád
és hozzám méltónak csak tégedet.
Ha lelkünk vissza sohse forrni tört szét,
mondd, mért őrizzük frissnek sebét?
Ami akkor, rég történt, tévedés volt,
ami azóta, kín és büszkeség.

Ami akkor, rég és azóta történt,
dac és gőg nélkül most csak fájni tud:
a fájdalom közelhoz, s a melegség,
a régi melegség szívemre fut:
most úgy érezlek, ahogy magam érzem,
s a valóságot nem, nem, nem hiszem,
és eljátszom, folyton életünket,
úgy, ahogy kellett volna legyen:

a tizenöt év mi volt, nem tudom már,
csak ez a perc él, mely visszahozott:
Itt vagy! belépsz! S hallom, hogy felkiáltok,
hallom, hogy felelsz: - Te vagy? - Én vagyok!-
Itt vagy...Kiáltok...de nem is kiáltok...
Itt vagy...Nem történt közben semmi...Itt vagy
és csak a tegnap folytatása ez.

Itt vagy?...dehogy vagy! Fáradt vagyok. Álom
ez az egész...Csak vers!...De az se bánt...
Pillám lehúnyva kérdezlek s a választ
magam mondom, mintha te mondanád...
Itt vagy? Lehet...Már alszom... Jön a hajnal...
Fel kéne kelni...S amit álmodok,
úgy kezdődik, hogy plédbe burkolózva
kint az erkélyen várjuk a napot.