Félhomályban

I.

Ott ültünk némán, édes félhomályban,
Te elmerengve s égõ vágyban én.
Álmod hová szállt s kié volt a vágyam,
Titok maradt az, szívünk rejtekén.
Talán a mult viharzott át elõtted
S elõttem halkan tûnt fel a jelen...
...Neked talán már bántó, kínos álom
S nekem már kínos vágy a szerelem...

Hidd el, mi csupán csaljuk a világot,
Arcunkon is hazug az ifjuság,
Én nem török le illatos virágot
S neked sem kell már soha mirtusz-ág.
Én az álmod szeretném visszahozni,
Te tán szivembe vágyat oltanál --
Küzdünk egymásért hasztalan, hiába:
Köztünk a multnak tiltó romja áll!...

II.

A szívedbõl egy-egy sóhaj
Átnyilallik a szivembe...
Egyedüli kincs tetõled:
-- Amit adhatsz még nekem --
A szivedbõl egy-egy sóhaj...

A szívembõl egy-egy sóhaj
Átnyilallik a szívedbe...
Oly kevés maradt a multból...
Amit néked adhatok:
A szívembõl egy-egy sóhaj...

III.

Ne vádoljunk senkit a multért,
A vád már úgyis hasztalan.
Talán másképp lehetett volna, --
Most már... mindennek vége van!...
Úgy szeretnék zokogni, sírni
A sírra ébredt vágy felett, --
De ránézek fehér arcodra
S elfojtom, némán, könnyemet.

Várunk a csendes félhomályban
Valami csodás balzsamot,
Mely elfeledtet mindent, mindent
S meggyógyit minden bánatot...
Leolvasom sáppadt arcodról
A rád erõszakolt hitet
És megdöbbenve sejtem, látom,
Hogy nem hiszel már senkinek!...

IV.

Nekünk is volt még fiatalos lelkünk,
Mi is tudtunk még hinni valaha.
Ami hevünk volt, mind elfecséreltük
S ami hajnal volt, az most éjszaka.
Te ott a deszkán ki nem oltott vággyal
Hamvadsz el lassan, némán, egyedül,
Én meg, szakítva emberrel, világgal,
Bolyongok árván, temetetlenül.

Nekünk is volt még fiatalos lelkünk,
Magasba vont és így -- a porba vitt.
Megnyugvás útját epedve se leltük,
Szivünkbõl végképp elszállott a hit...
...Olyan a színpad, mint a lant világa,
Kifosztja lelkünk s lelket mégsem ad --
A boldogságért küzdtünk, mindhiába:
Boldognak lenni nekünk nem szabad!.

V.

Nem jó kép itt az >>õszi napsugár<<,
Mit mi érzünk, nem késõ szerelem.
A szerelem nem szánalomra vár
S te szánalomból érzel csak velem.
Én reszketek egyedül elkárhozni,
Magammal vinném beteg lelkedet...
De végzetünkkel mindhiába küzdünk:
Nekünk e g y ü t t még halni sem lehet!...