Tamina kávét és calvadost szolgál föl a vendégeknek (nincsenek sokan, az eszpresszó rendszerint félig üres), aztán visszamegy a bárpult mögé. A pult előtti magas széken csaknem mindig ül valaki, aki beszélgetni akar vele. Mindenki szereti. Tamina ugyanis meg tudja hallgatni, amit az emberek mesélnek neki.
De vajon igazán hallgatja őket, vagy csak figyelmesen és szótlanul néz rájuk? Nem tudom, és nem is olyan fontos. A fontos az, hogy nem szakítja félbe őket. Hiszen önök tudják, hogy van az, amikor ketten beszélgetnek. Az egyik mond valamit, és a másik a szavába vág: Ez pontosan olyan, mint amikor én, én... és addig mesél magáról, amíg az elsőnek nem sikerül azt mondania, hogy: Ez pontosan olyan, mint amikor én, én...
Az a mondatrész, hogy ez pontosan olyan, mint amikor én, én... a beszélgetőpartner gondolatmenetébe való helyeslő bekapcsolódásnak, a gondolat folytatásának teszik, de ez csak a látszat: a közbeszólás valójában brutális lázadás a brutális erőszak ellen, a közbeszóló célja kiszabadítani rabságából a saját fülét, és rohammal bevenni ellenfelét. Mert az ember egész élete az emberek között nem egyéb, mint harc a másik füléért. Tamina közkedveltségének egyetlen titka az, hogy nem akar mindenáron önmagáról beszélni. Ellenkezés nélkül fogadja füle megszállóit , és sohase mondja: Ez pontosan olyan, mint amikor én, én...