Egyszer séta közben anyuka a messzeségbe nézett, és megszólalt: - Hogy hívják azt a szép fehér falut? - Nem falu volt, hanem kilométerkövek. Karelt elfogta a részvét anyuka iránt, hogy ennyire megromlott a szeme.
De ez a látási zavar mintha valami lényegesebbet fejezett volna ki: amit ők nagynak láttak, anyuka kicsinek, amit ők kilométerköveknek, anyuka házaknak.
    Az igazsághoz híven meg kell mondanom, hogy anyukának ez a vonása nem volt egészen új. Csakhogy régebben felháborította őket. Így például egy éjszaka a szomszéd ország tankjai elfoglalták hazájukat. Ez olyan sokk volt, olyan szörnyűség, hogy hosszú ideig senki se tudott másra gondolni. Az invázió augusztusban történt, amikor kertükben érett a körte. Anyuka már egy héttel azelőtt meghívta a gyógyszerész urat, hogy jöjjön el és szedjen magának belőle. De a gyógyszerész úr nem jött, és nem is mentette ki magát. Anyuka ezt nem tudta megbocsátani neki, ami a beszámíthatatlanságig ingerelte Karelt és Markétát. Mindenki a tankokra gondol, neked meg a körte jár a fejedben, vetették anyuka szemére. Nem sokkal ezután elköltöztek, anyuka kicsinyességével a tudatukban.
Csakhogy: valóban fontosabbak a tankok a körténél? Az idő múlásával Karel egyre inkább tudatára ébredt, hogy a válasz erre a kérdésre nem olyan magától értetődő, mint ahogy mindig hitte, és titokban rokonszenvezni kezdett anyuka perspektívájával, amelyben elől egy nagy körte áll, valahol messze mögötte egy tank, kicsi, mint a katicabogár, amely perceken belül fölrepül és eltűnik a láthatáron. Ah, igen, hiszen anyukának voltaképpen igaza van: a tank halandó, a körte örök.