Őszi sanzon

Régi képeit mutatja nekem ez az

egyenes jellemű képmutató

mutatós özvegyi gyászruhában ez a

minden pénzemet elmulató

ártatlanul is romlott, szűzen is

várandós, szelíd, szép szajha

ki csak nézi, hogyan fut el a

Mirabeau-híd alatt a Szajna

ahol életvidám öngyilkosok

integetnek a katonáknak

míg konyakot isznak a tisztek a

parton, s levelet írnak a csupasz

fáknak

s, hogy ne csodálkozzanak

kopaszságukon fülükbe cseng egy

meg nem írt sanzon

melyben Edit Piaf se bán meg

semmit, hát vidáman mennek a

parkban a tankok.

Barackszínű ruhában alszik a félig

sem felnőtt barackfa alatt

mit én ültettem titkon az éjjel,

hogy élvezze ha reggelig marad

ezt a különös új harmóniát,

amikor kinn a fűben ébred

s, azt hiszi, hogy Párizsban van, de

meglát engem és rájön, hogy téved.

És pancsolunk mint mikor gyerekek

voltunk, a régi szép békeidőkben

és azt kéri, hogy feledjek mindent,

s ne higgyek többé a tegnapi nőkben

a háborúnak úgyis vége,

hát szeressem ahogy csak tudom

s fussak vele a kert aljáig a fényben

fürdő nyárvégi úton

és együtt maradunk mindörökre,

s meglátom, minden

mennyire más lesz

s nem szóltam semmit,

csak bólogattam, mert minden

kérdésemre tudtam a választ,

hogy bármit csinál, bárhova kerül,

bármit tesz ellene, akkor is marad

Ő az-az egykor volt csodás szépség,

ki titokban mindig engem választ.

Barackszínű ruhában alszik a félig

sem felnőtt barackfa alatt

mit én ültettem titkon az éjjel,

hogy élvezze ha reggelig marad

ezt a különös új harmóniát,

amikor kinn a fűben ébred

s, azt hiszi, hogy Párizsban van, de

meglát engem és rájön, hogy téved.

S azt mondta nem kellenek a versek,

hiszen a költészet ő maga

nem kell már senkiről semmit se

írni, hiszen tőle mindenkinek elakad

a szava

s nem is mondott nagy hülyeséget,

csak nem látott előre néhány évre

nem látta magát egy koszos bárban,

amint a takarító tolja félre

s ő nem szól semmit, csak mordul

egyet, borzas fejjel hanyatlik a

pultra

és így az egykor volt csodás szépség

csak annyiban emlékeztet a múltra,

hogy motyog magában, ha részeg, s

a csapos csendben marad, hogy hallja

amint a gyönyörű lepusztult angyal

önmagának halkan bevallja,

hogy velem kellett volna élni…

Pilátus

A pörnek vége. Elvégeztetett...
Véres a kereszt tövében a fű.
A helytartóban forr a néma düh
S egy gondolat tépi a másikat.

„Rongy csőcselék, én unlak titeket,
Unom a vágyatok, a hitetek,
A papjaitok ragyogó ruháját,
A mellükverő messiásokat,
A nap hevét ez átkos ég alatt,
A zagyva szókat, buja színeket,
És magamat és uramat a császárt,
Ki bíróvá tett ilyen nép felett.

’Feszítsd meg!’ - üvöltötték a fülembe,
Amíg unottan odalöktem nékik.

Szegény bolond! Pedig csak álmodott,
Csak álmodott egy létráról az égig.
Csak álmodott, de ezeknél tán szebben.
Már szürkül fenn a Koponyák hegye -
Vajon álmodik-e még a kereszten?
Valamit szólt nékem az igazságról,
Aztán némán vérzett, ragyogott.
Gúnnyal kérdém: az igazság micsoda?
Felelé: ’én vagyok’.

Eh, hát kicsoda nékem ez az ember?!
A csőcselék morajlott mint a tenger,
Én untam, untam amazokat, ezt is,
Egy messiással több vagy kevesebb,
Pilátus lelke nem lesz nehezebb,
És könnyebb tán ez istenverte föld,
Untam a dolgot. Odalöktem. Vége.

’De jaj! vajon kire szállott a vére?!’”

Az alkony megy, az est, az éj leszáll,
De a helytartó nyugtot nem talál.

„’Feszítsd meg!’ üvöltötték a fülembe
És nekem nem volt elég fegyverem,
Nem volt elég lándzsásom odakünn,
Vagy - vagy üres volt talán a szívem?
Eh mit bánom én, a bölcs szív üres,
Bús madarak, el a szívemből, hess!

’Feszítsd meg!’ üvöltötték a fülembe,
Mi közöm hozzá? feszítsétek hát,
Te véreskezű szennyes csőcselék,
Feszítsd, feszítsd meg hát a Messiást!
Él-e, meghal-e, egy marad az átok,
Isten se váltja meg ezt a világot.
Mi közöm hozzá? Feszítsétek hát!
Vigyétek! - Vitték. A kereszten holt.
Ki tudja, talán mégis király volt!”

Csend most. De hallga! Most az éj kopog.
Pilátus udvarában a papok.
„Uram, mi véled egyet így nem értünk,
Ahogyan írtad, botránkozás nékünk.
Rexnek, Uram, csak ő mondta magát.
Nem készítetted jól a Golgothát!”
Ni, milyen furcsa rőt láng a szemén!
Ím, kővé vált a nádszál: oly kemény.
(Odafenn csendbe hallgat a kereszt.)
Pilátus nő, ahogy beszélni kezd:
„A Messiástok megmenteni késtem,
De négy betűt a keresztjébe véstem,
E négy betű az én becsületem,
Hajótöröttségem utolsó roncsa,
Hitetlen hitem, büszke makacsságom,
Egy akarat az akaratlanságon.

E négy betű az én becsületem.
Hadesre! ez a négy betű marad!
Ha alá kéne temetnem e várost,
Rómát, az Imperatort, magamat:
E négy betű az én becsületem!!
Papok, zsidók, hozzátok szólok nyíltan,
Halljátok: amit megírtam, megírtam.”

Benn csönd, de künn az éj zsoltárba kezd
S áll a zsoltáros éjben a kereszt.

Kráter

Találkoztunk. Találkozunk.
Egy trafikban. Egy árverésen.
Keresgéltél valamit. Elmozdítasz
valamit. Menekülnék. Maradok.
Cigarettára gyújtok. Távozol.

Leszállsz és fölszállsz.
Fölszállok és leszállok.
Cigaretta. Lépkedel. Lépkedek.
Egyhelyben járunk; mint a gyilkos
a járásodban gázolok.

Madárcsicsergés ahogyan
szememre veted születésem.
Azt, hogy itt állunk. Majd egy útszakasz
holtágában a motyogásom
gurulni kezd, legördűl óriás
tagjaidról és ama diadalmas
és vakító valamiről,
ami már nem te vagy.

Úgy érint elutasításod,
ez a parázna, kőbeírott suhintás,
hogy tekintetem – két kavics -
azóta is csak gurul és gurul
egy hófehér kráterben. Két szemem,
két szem pattog: az üdvösségem.