Lidérces szenvedéllyel vonult fölöttem át a nyár-éjféli zápor. Elégiákkal megrakott vonatok csattognak úgy, ahogy a tonnás mennydörgések gördültek tova. Kiálltam a fülledt teraszra bőrig ázni s olyan volt ez a félnomád-félvad álom, mint a szerelem veled. Testem egész hosszában éreztem a testedet az égből lezuhogni. Egy-egy hátraforduló villám tán alvajárónak látott.
Szülei közül az apját szerette jobban, egyetlen gyereke volt, járt a nyomában, mint egy kutya. Folyton ki akarta mutatni, mennyire rajong érte, egyszer egy nyáron, egy egész nyáron át, amikor külföldön nyaralt egy rokonnal, a tengerparton kavicsot szedett neki, csodálatosnál csodálatosabb kavicsokat. A kavicsok drágakövek voltak, a piros rubin, a fehér gyémánt, a sárga topáz. Ez olyan nyilvánvaló volt, hogy mikor hazavitte, szükségtelennek érezte magyarázni. Ahogy kirakodott, és apja íróasztalára lopta a kavicsos dobozt, annyira tele volt a szíve érzéssel és az ajándékozás örömével, hogy nem bírta végigvárni, míg megtalálják, elbújt a köszönet elől, szégyenkezett. Ebédnél az apja azt mondta az anyjának, ki nem állhatja, ha a szobáját gyerekszobának nézik, egy doboz ronda követ talált az íróasztalán, kivágta tüstént; legyen szíves ügyelni rá, hogy ilyesmi elő ne forduljon többé. Ő az abroszt nézte, győzködött a nagy, nem gyermeknek való evőeszközzel.
Mindenben és mindenkor keresed lelked feloldó magányát. Ki érti meg a kínodat? Kit érdekel a Másik? Van ember, ki számontartja szenvedésedet? Tomboló, vég nélküli szenvedélyed veted papírra, és megjelenik előtted egy meggyötört vigasz, hogy kisírtad lelked minden nyomorúságát. Ki érti meg árvaságodat, ha magad sem érted, élsz-e még? Amikor legyűr a fájdalom, és nem jön az enyhülés, nem nyújt békét lelkednek a szó. Amikor sok szenvedő lélek egymáshoz menekül és egyetlen egészben tornyosul a fájdalom. Amikor a másikban keressük önmagunk és önmagunkban a másikat találjuk, ki érti meg, hogy becsapjuk a pillanatot? Ki érti meg, amikor szíved vad dobbanásokkal ébreszti érzékeidet, és a csend elnyeli sikolyod? Börtönbe zárva éled testtelen magányod és kínjaidnak színtere lesz minden gondolat. Ki érti a színes képeket, mit álmaidban festesz? Ha sötét rengetegben járva a hold fénye világítja meg létedet, ki érti meg, hogy miért járja át ismeretlen boldogság a szíved? Ki érti meg a tegnapod? S ki érti meg azt, hogy a holnap is, csak a mának folytatása lesz?