ennek ellenére

Tompa tőrként, kíméletesen
hasít belém a felismerés:
Én nem veled, hanem miattad
jártam meg a poklok poklát.



mégsem haragszom.

The Brightwings: All I Need

I don't need money
I don't need time
I don't need whiskey
to ease my mind

I don't need doctors
I don't need sleep
I don't need any of these

you are all i need, all i need
all i need tonight
you've been waiting, but i never get nothing right
you are all i need, all i need
all i need tonight, yeah

I would bring you six parades
steal you seven holidays
build a plane and write your name
in the new york city sky



just like...
tango needed cash
axl needed slash
rocky needed to fight
hall needed oates
columbus needed boats
but we don't need to say goodbye
you're all i need, all i need
all i need tonight

emberi jogokról

Az emberi jogok fogalma kétszáz éve született, de a legnagyobb népszerűséget századunk hetvenes éveinek második felében érte el. Akkoriban űzték el hazájából Alekszandr Szolzsenyicint, és az ő szakállal és bilinccsel ékes nem mindennapi alakja
valósággal delejezte a nyugati értelmiséget, mely betege volt a nagy sorsot áhító, mindaddig teljesületlen vágynak. Ez az értelmiség csak Szolzsenyicinnek köszönhetően hitte el ötven éves késéssel, hogy a kommunista Oroszországban koncentrációs táborok vannak; sőt a haladó gondolkozásúak egyszeriben még azt is hajlandók voltak elismerni, hogy börtönbe zárni valakit a gondolataiért nem igazságos dolog. És új állásfoglalásukhoz káprázatos indoklást fabrikáltak: az orosz kommunisták megsértették az emberi jogokat, annak ellenére, hogy e jogokat ünnepélyesen maga a francia forradalom hirdette ki!
Így aztán hála Szolzsenyicinnek az emberi jogok ismét helyet kaptak korunk szótárában; nem ismerek olyan politikust, aki naponta tízszer ne beszélne a "harcról az emberi jogokért", vagy "az emberi jogok megsértéséről". A nyugati embert azonban nem fenyegeti koncentrációs tábor, és arról ír vagy beszél, amiről akar, így aztán minél népszerűbb lett az emberi jogokért vívott harc, annál többet veszített tényleges tartalmából, míg végül valamiféle általános, mindenkit minden ellen fordító magatartássá vált, valamiféle energiává, amely minden emberi akarást joggá változtat. Az ember jogkörébe vonta a világot, és mindenből jogot csinált: a szerelmi vágyból jogot a szerelemre, a pihenést követelő vágyból jogot a pihenésre, a barátságot szorgalmazó vágyból jogot a barátságra, a tiltott sebességgel való száguldás vágyából jogot a tiltott sebességgel való száguldáshoz, a boldogság vágyából jogot a boldogsághoz, a könyvkiadás vágyából jogot a könyvkiadáshoz, a vágyból, hogy valaki éjjel a téren üvöltözzön, jogot a téren való üvöltéshez. A foglalkozásnélkülinek joga van megszállni a drága élelmiszerüzletet, a bundás hölgynek joga van kaviárt venni, Brigitának joga van a járdán parkolni, és mindannyian- a munkanélküli, a bundás hölgy és Brigita- az emberi jogokért harcolók egyazon hadseregébe tartoznak.

A magyarok Istene dala (Lánchíd)

Nézz le a Lánchídról a vén Dunára,
nézd meg a vén folyót, megvan- e még,
hisz ma az ember azt is csudálja,
hogy el nem vették már rég mindenét,
nézz csak utána apádnak, anyádnak,
asszonyod vizsgáld, hogy asszony- e még,
másodpercenként kell ellenőrizd,
hogy a tiéd- e még, ami tiéd.

Gondosan leltározz éjt nappá téve,
zsebedbe nyúlj, hogy a pénz ott van- e,
elvették múltadat és a jövődet,
míg félrenéztél vagy három hete,
és emlékezz volt még egy óvatlan perced,
engedted magadnak, hogy félrenézz,
s már arra ébredtél, hogy nem vagy férfi,
ember, hogy lehettél ilyen merész?
Volt még egy Istened, egész jó Isten,
s könnyelmű percedben feledted őt,
s felnéztél, láttad, ő is másé,
vicceket mesél a gondviselőd.
Nézz le a Lánchídról a vén Dunára,
nézd csak a vén folyót, hogy viszi szét
apádat, hazádat hogyan dobálja,
s maga sem tudja, hogy megvan- e még.

Vagy tudod mit, ne is nézz le a Dunára,
szemedet féltsed, hátha kisül,
így maradj inkább már, így félrenézve,
anyátlan, Dunátlan, nemtelenül,

csakis a, csakis a szemedet őrizd,
ne is nézz már oda, hátha kisül,
vigyék csak kapkodják, nézz te csak félre,
s várj másik istenre, aki becsül.

Beethoven: Egmont- nyitány

"Az első "emlékező" Molnár Imre történész volt, aki nagyon sokáig nem értette, hogy miért lesz mindig könnyes a szeme Beethoven Egmont-nyitányának hallatán. Egyszer aztán az édesanyja mesélte el neki, aki az októberi események alatt már a kilencedik hónapban volt a visszaemlékező fiával, hogy otthon falun, ahol laktak, mindig hozzájuk gyűltek össze az emberek a rádiót hallgatni azokban a sorsfordító napokban. És amikor elhallgatott a rádió, ami azt jelentette, hogy lőnek, Budapesten harcok folynak és emberek halnak meg, akkor a Kossuth Rádióban mindig az Egmont-nyitány hangjai csendültek fel. S ilyenkor a házukban összegyűlt emberek letérdeltek, és sírva imádkoztak a hazájuk szabadságáért harcoló és azért életüket is adó testvéreikért. "

A célról

Mit bánom én, hogy érdemes,
vagy céltalan a dolgom?
Patak vagyok: kérdjem-e, hogy
habomat hova hordom?



Harcolok: nem tudom, kiért
és nem tudom, ki ellen.
Nem kell ismernem célomat,
mert célom ismer engem.

Haiku-rondó

az én poklomban
számolnak és mértékkel
szeretnek; órát
lesve időznek; folyton
véleményük van;
csak idő van, semmi tér.
Azt mondják: PERSZE.
Semmi tér, csak idő van;
mindenki siet,
birtokol, nyilatkozik,
temet, nemz és szűl
- semmi nincs, csak történik
az én poklomban

Der Weg

Ich kann nicht mehr sehn,
trau nicht mehr meinen Augen.
Kann kaum noch glauben,
Gefühle haben sich gedreht.
Ich bin viel zu träge um aufzugeben.
Es wäre auch zu früh,
weil immer was geht.

Wir waren verschworen,
Wären füreinander gestorben.
Haben den Regen gebogen,
uns Vertrauen geliehen.
Wir haben versucht,
auf der Schussfahrt zu wenden.
Nichts war zu spät,
Aber vieles zu früh.

Wir haben uns geschoben,
durch alle Gezeiten.
Wir haben uns verzettelt,
uns verzweifelt geliebt.
Wir haben die Wahrheit so gut es ging verlogen.
Es war ein Stück vom Himmel,
daß es dich gibt.

Du hast jeden Raum mit Sonne geflutet.
Hast jeden Verdruss ins Gegenteil verkehrt.
Nordisch nobel deine sanftmütige Güte.
Dein unbändiger Stolz,
das Leben ist nicht fair...

Den Film getanzt in einem silbernen Raum.
Vom goldnen Balkon die Unendlichkeit bestaunt.
Heillos versunken, trunken,
weil, alles war erlaubt.
Zusammen im Zeitraffer,
Mittsommernachts-Traum.

Du hast jeden Raum mit Sonne geflutet.
Hast jeden Verdruss ins Gegenteil verkehrt.
Nordisch nobel deine sanftmütige Güte.
Dein unbändiger Stolz,
das Leben ist nicht fair...

Dein sicherer Gang,
Deine wahren Gedichte.
Deine heitere Würde,
Dein unerschütterliches Geschick.
Du hast der Fügung deine Stirn geboten.
Hast ihn nie verraten,
deinen Plan vom Glück,
deinen Plan vom Glück.

Ich geh hier nicht weg,
Hab meine Frist verlängert.
Neue Zeitreise, offene Welt.
Habe dich sicher in meiner Seele.
Ich trag dich bei mir bis der Vorhang fällt.
Ich trag dich bei mir bis der Vorhang fällt...

Under My Skin

Én téged tudlak

Nem rejtőzhetsz el már előlem,
nem menekülhetsz. Fogva tartalak.
Rab vagy. S megalvadt bánatomban
már csak rabságod vigasztalhat.

S hogy még gonosznak sem kell lennem:
ha futni vágysz, én futni hagylak.
S milyen könnyű szívvel! hisz tudom már:
emlékeimtől visszakaplak.

Egy mozdulat, egy szó, tekintet...
bennem, köröttem rezgő részek.
De ha úgy akarom, belőlük.
felépíthetem az Egészet.

Téged. S köréd a szobát, házat,
az utcát is a béna fákkal.
S a napszakot... Így kaplak vissza
tested köré varázsolt tájjal.

Mit rejthetnél el már előlem? -
Megtanulta szemem az ívet,
amit karod hasít a légben,
ha magadra húzod az inget.

S a guruló víz-gyöngyök útját
has és comb közt, a test árkában,
amikor nyújtózkodva, lassan
felállsz fürdés után, a kádban.

Kifosztottalak, lásd be végre,
elloptam, íme, minden titkod.
Tudom félő, lágy harapásod
s bőröd alatt az eret, izmot.

S mikor szeretsz: leheletednek
gőzét. Síró, kis lihegésed.
Megtanultalak én örökre,
nem rólad tudok már, de téged.

Én téged tudlak és úgy tudlak,
mint az isten, aki teremtett.
Rezgésből, árnyból és színekből
ujból és ujból megteremtlek.

friend

Barát az, akire figyelsz, mert fontos számodra a sorsa. És figyel rád, mert fontos számára a te sorsod. Barát az, aki megért - s akit mélységesen megértesz. Nem tudtok egymásnak hazudni. Túl közel van. Mintha magaddal beszélnél.

Elfáradt dal (részlet)

Elfáradt álmaim, elfáradt szárnyaim,
Messzebbre már nem jutok.
Elfáradt álmaim, elfáradt szárnyaim,
Szálldosni már nem tudok.

Társasélet

fölkereslek, hogy

ne kelljen rádöbbenned:

magamrahagytál

Egy hangszer voltam...

Egy hangszer voltam az Isten kezében,
Ki játszott rajtam néhány dallamot,
Ábrándjait a boldog szenvedésnek,
Azután összetört és elhagyott.
Most az enyészet kezében vagyok.
De fölöttem égnek a csillagok.

Miféle földalatti harc

Napokra elfeledtelek,
döbbentem rá egy este,
üres zsebemben álmosan
cigarettát keresve.
Talán mohó idegzetem
falánk bozótja nyelt el?
Lehet, hogy megfojtottalak
a puszta két kezemmel.

Különben olyan egyremegy,
a gyilkos nem latolgat,
akárhogy is történhetett,
te mindenkép halott vagy,
heversz, akár a föld alatt,
elárvult szürke hajjal,
kihamvadt sejtjeim között
az alvadó iszapban.

Így hittem akkor, ostobán
tünődve, míg ma éjjel
gyanútlan melléd nem sodort
egy hirtelen jött kényszer,
az oldaladra fektetett,
eggyévetett az álom,
mint összebújt szegényeket
a szűkös szalmazsákon.

Mint légtornász, az űr fölött
ha megzavarja párja,
együtt merűltem el veled
alá az alvilágba,
vesztemre is követtelek,
remegve önfeledten
mit elrabolt az öntudat
most újra visszavettem!

Mint végső éjjelén a rab
magához rántja társát,
siratva benne önmaga
hasonló sorsu mását,
zokogva átöleltelek
és szomjazón, ahogycsak
szeretni merészelhetünk
egy élőt és halottat!

Véletlen volt, vagy csapda tán,
hogy egymást újra láttuk?
Azóta nem találhatom
helyem se itt, se másutt!
Megkérdem százszor is magam,
halottan is tovább élsz?
Kihúnytál vagy csak bujdokolsz,
mint fojtott pincetűzvész?

Miféle földalatti harc,
s vajjon miféle vér ez,
mitől szememnek szöglete
ma hajnal óta véres?
A zűrzavar csak egyre nő.
A szenvedély kegyetlen.
Hittem, hogy eltemettelek,
s talán te ölsz meg engem?

Én félek, nem tudom mi lesz,
ha álmom újra fölvet?
Kivánlak, mégis kapkodón
hányom föléd a földet.
A számban érzem mocskait
egy leskelő pokolnak:
mit rejt előlem, istenem,
mit őriz még a holnap?

A zenéről

Tolsztojnak igaza volt, a zene a legnagyobb kerítő, a legveszedelmesebb csábító. Az
értelem szűkölni kezd, mikor zenét hall. A zene értelemellenes. Nem megérteni akar,
mint az értelem, hanem szétáradni, feldúlni, lefegyverezni, elcsábítani, megérinti
bennünk a titkosat és fájdalmasat, feltárja azt, amit oly gondosan rejtettünk magunk
elől, minden eszközzel fegyelmeztünk – olyan, mint a tavaszi vadvíz, feldúlja az értelem
által aggályosan parcellázott, megművelt és megmunkált, szabályozott és fegyelmezett
területeket. Ahová a zene kiárad, ott az értelem törvényei nem érvényesek
többé. A gyönyörűségben, melyet a zene ad, a halálvágy kéjes megsemmisülésének
beteg érzései hullámoznak. A zene támadás. Az ember, aki életét a megismerésre, a
fegyelemre és a valóságra tette föl, védekezzen a zene ellen, fogja be fülét. Zene nélkül
sokkal szegényebb az élet. De emberibb, keményebb, szomorúbb és értelmesebb.