Ó, Sally, egyetlen elvesztett Sallym, hadd mondjam meg, most, mielőtt még elfelednénk, amíg a szikra még ott csillog a vízesésen, hogy szerettelek, hogy szégyellt a szemem látni téged. Olyan terület voltál, ahova lábujjhegyen lopództam be, hogy ellopjam a varázstükröt. Te voltál a királykisasszony, akit elragadott a mesebeli szörny. Én lovagként szerettem volna találkozni veled, szerettelek volna megmenteni, de sárkány lett belőlem, és elraboltalak. Te azt hitted, drágakövet érek, én nem kínálhattam neked mást, csak hamut. Emlékszel, az első szobánkban, a második éjszaka, mikor megfürdettelek, megmostam az arcodat, kezedet, hosszú karjaidat, ugyanazzal a módszeres alapossággal, mint a gyerekeimét? Ezzel mondani szerettem volna valamit. Apa voltam. A gyerekek iránti szeretetben benne van, hogy el fogjuk veszíteni őket. Micsoda lusta, gyönyörű gyerek voltál, a szeretőm és pillanatnyi feleségem; lebocsátottad a a szempilláidat, arcod a fürdővíz gőzölgő lepedőjén nyugodott. Hát elfelejthetem, elfelejthetem, ha a mennyekben élek is az örökkévalóságig, diadalszekerek közt, amelyek kereke csupa Istent dicsőítő szem, milyennek láttalak, mikor a kádból kiléptél, s a tested egyszerre vízeséssé vált? Férfi módra törülközőt terítettél asszonyi derekad köré, s mondtad, most lépjek én a vízbe, amit tested áttetsző ezüstté varázsolt. S akkor én lettem a te gyereked. Még a fülem üregét is kitörölted a vizes ruhával, te, az anyám, rabszolgám, szétolvasztottál gyöngéd simogatással. Feledtem, süllyedtem. Aztán megtörülgettük egymás vízgyöngyös hátát, s lefeküdtünk, mintha nyomban aludni készülnénk, ahogy két engedelmes gyermek alszik az alacsony sátorban, amelynek vásznán tt dobol a kirekesztett eső.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése