Őszi dal

Elmentek már a madarak, a fecskék

Csak mi maradtunk itt: én és az ősz.

Szép álmomat a lelkemből kilesték

Csapongó vágyaim, hogy visszajössz.


De elmentél, veled a nyár, az álmok.

Csak szél süvölt, és halál bolyong a berken.

A hervadásban elmerülve állok,

És fáj az ősz, a bánatom, a lelkem.


Neked nagyon hideg volt itt az élet,

Nem jött bíborral már az alkonyat.

S megsemmisült sok délibáb-reményed

Csillagtalan nagy éjszakák alatt.



De érzem már: te vagy lelkemnek minden,

S nem kérek tőled semmi, semmi mást,

Csak jer vissza, s én rózsákkal behintem

Körülötted az őszi hervadást.

Egyéb nem

Minthogy belőle egyéb nem maradt
szeretem, ami körülötte volt
a kis párnát, melyre feje hajolt
karperecét, elárvult tárgyakat
a kulcsot, mely hozzá vitt
távolabb erdőket, városokat
úti port, amit együtt vertünk fel
a mosolyt, mely szívéből
a szemébe szaladt
mikor festették: - nem pótolja
de az egész világ tele van vele
s most tudom csak igazán, mennyire;
ég s föld, s minden őhozzá kapcsolat:
szeretnem kell gondolataimat
minthogy belőle egyéb nem maradt.

Bolond tükör

Folyton új dolgok történnek, s te most már

kívül vagy rajtuk. Borotválkozom,

s eszembe jutsz: könny csordul arcomon

és megállok: céljaim fele voltál

és fele szabad tetteimnek, óh, bár

több lettél volna! Élek, folytatom

a munkás napot, s minden utamon

együtt kísér a dús emlék s a sóvár

hiány... De minden könnyem és utam

mit ér? mit, édes társam, társtalan?

A valóság, a jelen, oda van!

Csak tükröd őriz, tükröd, én, a lélek,

tükör, melyből kirepültek a képek,

bolond tükör, mely azt hiszi, hogy éltet!

Maradék élet

Így beszélgetünk, s egy-egy percre oly jó,
hogy gondolatban veled lehetek...
Be felezném érted életemet,
ami még van, csak érezném a forró
gyönyört (amelyhez nem volt s nincs hasonló),
mit jelenléted adott: képzelet
fűtötte bár, én tőled és veled
kaptam, csak tőled! És most a koporsó
s a sír, a farkasréti... De minek
folytassam, édes? Nincs tenélküled,
nincs valóság, s minden öröm beteg:
szó vagy csak, szó a vágy és a hit és a
sok emlék, mit felgyújt még, néha-néha,
az öncsalás, az élet maradéka.