Kikötő

Most minden festék, látszat, porladó,

szívemre porzó csendes hó, halál,

csak egy való van, síró, görbe szám

és ködbe néző két ködös szemem.

Hajóra szálltál: voltál, nem leszel,

az ellenséges tengeren lebeg

ma már az arcod, most meleg

szavad merült a víz alá le épp.

Szemeddel eltűnt minden drága kék,

kecses fejeddel minden szép vonal,

s most nincs a test, mely felhőn túl loval

a napba szállni szédült szárnyakon.

Most minden festék, látszat, porladó,

szívemre porzó tiszta hó, halál,

csak egy való van, síró, görbe szám

és ködbe néző két ködös szemem.

Most nem alkalmas

Ahogy a nyár elmúlt, nem mondta senkinek.
Feküdt a nyár a kukoricásban, mormolta nyári imáját.
Hogy is volt? Strand, napfény, éjek, maradás.
Miért ember az évszak? Vagy az Isten?
Egyedül vagyunk, nincs még egy időnk.
Gépek zörögnek őszi utakon. Lassú járművek.
Esteledik folyton. Ágyat keresünk, takarót.
Elrakjuk a cipőket. Maradunk.
Minden az útról szól.
Sürgetjük a megérkezést.
Halakat láttam álmomban. Nyári vizekben.
Hűvös kellett, most itt van.
Mit hozzon még az emberi Isten?
November, december. Mindenhol ott vagyunk.
A többiekre igen, rám nincs szükség.
Ágyat, meleget keresek. Nyarat.
Elmúltat, jövőt.
Csak most nem alkalmas.