Szeretők

a világ egyik
fele róluk szól, a má-
sik róluk hallgat

Tilos csillagon

Én tiltott csillagon születtem,
a partra űzve ballagok,
az égi semmi habja elkap,
játszik velem és visszadob.

Nem is tudom, miért vezeklek?
Itt minden szisszenő talány,
ne fusson el, ki lenn a parton,
e süppedt parton rámtalál.

S ne félj te sem, ne fuss előlem,
inkább csittítsd a szenvedést,
csukott szemmel szoríts magadhoz,
szoríts merészen, mint a kést.

Légy vakmerő, itélj tiédnek,
mint holtak lenn az éjszakát,
vállad segítse gyenge vállam,
magam már nem birom tovább!

Én nem kivántam megszületni,
a semmi szült és szoptatott,
szeress sötéten és kegyetlen,
mint halottját az itthagyott.

üresen boldogan

Nincsenek már régi receptek,
az ember szerelemre termett,
hiába nincsen semmi sem, élvezem az életem.

A megbocsátásról

Néha szavak nélkül kell megbocsátani.
Érteni a szavakban ki nem fejezett bánat és a jóvátételre igyekvő szándék apró
jeleit,s jelekkel felelni a jelekre.
Felejteni ott,ahol a felejtésre van szükség,megróni máskor azt,akinek szüksége
van a megrovásra.
Az igazi megbocsátás,mint a szeretet általában, intelligens és leleményes.
És alázatos is,legfőképpen talán alázatos.

realitás

Hitem szerint azonban épp e végérvényesen beállott csönd jelenti ma a legfőbb realitást közöttünk.

SZERELMI CIKLUS 1927-28-BÓL

11.
Nem szeretlek már,
megindult a föld és csillag hull az égrõl,
de nem azért mert csillaghullás hava van,
hanem mert lehullott homlokodról is egy
annyi magányos éjjelen szőtt glória:
a szerelmem,
ne csodálkozz, látod nem szeretlek többé
és az ég is könnyezik,
ugy-e megijedtél most is, hogy ráhullott
ijedt szőkeséged közt egy esőcsepp
az arcodra, pedig csak az eső esik
és hidd el hogy vége;
és ezt a szerelmet siratja az ég is.
Ne félj,
csak egy levél hullott a lábam elé, mint
ahogy most már szerelmed is lehull...
Nézd már, beborult és hogy esik az esõ.

feltéve, ha

Most nálad az idő
S mint patak felett a pára
Szállnál szerte széjjel
Ha egy szellő kapna vállra

Ne sírj kislány

Még nem is éltem, amikor Pesten akadt egy híres dal,
Mit minden este,együtt daloltak százszor a prímással,
Egyedül sírták, nagybőgőn húzták, gyöngéden a dallamát,
Más lett azóta, de ez a nóta miköztünk él tovább.

Refr.:
Ne sírj kislány minden május tovaszáll.
Ami elmúlt nem jön vissza soha már.
Hogyha halkan jön az alkony,
Ne várj rám a Duna parton,
Kicsi lány, csacsi kislány.

Ne sírj kislány, felejtsd el a nevemet,
Nézd, az öreg Citadella kinevet
Lesz majd más, ki szeret téged,
Hidd el kislány ez az élet,
Rohanó, suhanó szó.

Más lett a módi és a valódi búcsú is másmilyen,
Fogytán a líra az utcán sírva nem jár már senki sem,
De azért néha van olyan téma, amely a lelkünkbe tép,
És ez a dallam besurran halkan szívünkbe néha még.