nehéz nyarunk volt, itt az ősz s jönnek a téli gondok

És én boldog volnék, és belesimulnék

Látod megszelidült, amit küld az a nézés, ez nem babonáz meg már,
Persze tetszik meg minden, de ami jönni fog innen, azért tulajdonképpen kár,

Be is van rúgva, szégyelli-tudja és reméli, hogy én is nagyon,
Én meg jelzem persze, hogy maradjon kedve csinálni, én meg hagyom

nem menekül(het)ünk a végzetünk elől

Mert az emberrel nemcsak történnek a dolgok. [...] Az ember csinálja is azt, ami történik vele. Csinálja, hívja magához, nem engedi el azt, aminek meg kell történni. Ilyen az ember. Akkor is megteszi, ha rögtön, első pillanattól érzi és tudja, hogy amit tesz, végzetes. Tartják egymást, az ember és sorsa, idézik és alkotják egymást. Nem igaz, hogy a végzet vakon lép életünkbe, nem. A végzet az ajtón át lép be, melyet mi tártunk fel, s magunk előtt tessékeltük a végzetet. Nincs ember, aki elég erős és okos ahhoz, hogy elhárítsa szóval vagy cselekedettel azt a balsorsot, amely vastörvénnyel következik lényéből, jelleméből.

Haza

Kijönni a távolságból.
Látom, ott van,
és ő is lát.
Kijönni és feladni
a védelmet.
Itt vagyok,
fegyver, ha kell,
de a kéz is elég.

Kijönni a távolságból,
és nem elveszni,
elfogadni, hogy
vagyok és vagy,
és immáron nem
csak lehetőség.

Kijönni a távolságból,
s nem látszani többé
messzi pontnak,
csillagnak,
kozmikus kosznak,
isteni bajnoknak
égi hősnek.
csak, mint mindenki
olyannak:
egy hétköznapi szeretőnek.

"Miért kérdezel? Tudod, hogy így van."

A másik kérdés, hogy nem ez volt-e életünk igazi tartalma, ez a kínos vonzás egy nőhöz, aki meghalt? Tudom, nehéz kérdés. Én nem tudok reá felelni. Mindent megéltem, mindent láttam, s erre a kérdésre nem tudok felelni. Láttam békét és láttam háborút, láttam nyomorúságot és nagyszerűséget, láttalak téged gyávának és magamat gőgösnek, láttam harcot és egyezkedést. De az élet alján minden cselekedetünk értelme talán mégis ez a kötés volt, mely valakihez fűzött - kötés vagy szenvedély, nevezd, ahogy akarod. Ez a kérdés? Igen, ez a kérdés.Szeretném, ha megmondanád [...], mi a véleményed erről? Te is azt hiszed, hogy az élet értelme nem más, csak a szenvedély, mely egy napon áthatja szívünket, lelkünket és testünket, s aztán örökké ég, a halálig? Akármi történik is közben? S ha ezt megéltük, talán nem is éltünk hiába? Ilyen mély, ilyen gonosz, ilyen nagyszerű, ilyen embertelen a szenvedély? ... S talán nem is szól személynek, csak a vágynak?... Ez a kérdés. Vagy mégis személynek szól, örökké és mindig csak annak az egy és titokzatos személynek, aki lehet jó, lehet rossz, de cselekedetein és tulajdonságain nem múlik a szenvedély bensősége, mely hozzákötöz?

A kétféleségről

Nem értem ezt a szót, nem tudom még, mi ez a másféleség?... Sok idő és sok magános óra tanít meg reá, hogy örökké erről van szó, férfi és nő, barátok, világi kapcsolatok, minden ezen múlik: ezen a másfélesgégen, mely két pártra szakítja az emberiséget. Néha már azt hiszem, csak ez a két párt van a világon, s mindenféle változata ennek a másféleségnek, az osztálykülünbségek, a világnézeti, hatalmi árnyalatok, minden csak a másféleségből következik. S mint ahogy csak egyféle vércsoporthoz tartozó emberek tudnak egymásnak a veszély pillanatában segíteni, mikor vérüket adják embertársuknak, kinek rokon a vérképlete, úgy a lélek is akkor tud csak segíteni egy másik léleknek, ha nem "másféle", ha szemlélete, meggyőződésnél is titkosabb valósága is hasonló... [...] Az élet legnagyobb titka és ajándéka, ha két "egyféle" ember találkozik. Oly ritka ez, mintha a természet erővel és fortéllyal akadályozná meg ezt az összhangot - talán, mert a világ teremtéséhez, az élet megújulásához szüksége van a feszültségre, mely örökké egymást kereső, ellentétes szándékú és ütemű emberek között keletkezik. Váltóáram, tudod... ahová nézel, ez a pozitív és negatív erőcsere. Mennyi kétségbeesés és vak reménykedés van e kétféleség mögött!

A kegyelmi időről

Igen, volt bennem valami - múlt időben beszélek, s oly messze van mindaz, amiről beszélek, ahogy halottról vagy idegenről beszél az ember -, volt bennem egyfajta könnyűség és elfogulatlanság, ami lefegyverezte az embereket. Volt egy idő az életemben, az ifjúság évtizede, mikor a világ engedelmesen tűrte jelenlétemet, igényeimet. Ez a kegyelmi idő. Ilyenkor mindenki eléd siet, mintha te volnál a hódító, akit ünnepelni kell borral, lányokkal és virágfüzérrel. S csakugyan, [...] egy pillanatra sem hagyott el a biztonság tudata, az érzés, hogy titkos, láthatatlan szerencsegyűrűt húztak ujjamra az istenek, nem történhet komoly bajom, szeretet és bizalom vesz körül. Ez a legtöbb, amit ember az élettől kaphat. [...] Ez a legnagyobb kegyelem. Aki elbízza ilyenkor magát, nyegle vagy pökhendi lesz, aki nem tudja alázattal elviselni a sors kényeztetését, aki nem tudja, hogy ez a kegyelmi állapot addig tart, amíg nem váltjuk fel az istenek ajándékát aprópénzre, elbukik. A világ csak azoknak bocsát meg ideig-óráig, akik szívükben szerények és alázatosak.

Az elfogadásról és belenyugvásról

De lelked mélyén görcsös indulat szorongott - vágy, másnak lenni, mint amilyen vagy. Ez a legnagyobb csapás, mellyel a végzet ember sújthat. Vágy másnak lenni, mint aki és ami vagyunk: ennél fájdalmasabb vágy nem éghet emberi színben. Mert az életet nem lehet másként elviselni, csak azzal a tudattal, hogy belenyugszunk mindabba, amit magunknak és a világnak jelentünk. Bele kell nyugodni, hogy ilyenek vagy olyanok vagyunk, s tudni, mikor ebbe belenyugszunk, hogy nem kapunk e bölcsességért az élettől dicséretet, nem tűznek mellünkre érdemrendet, mikor tudjuk és elviseljük, hogy hiúk vagy önzők, vagy kopaszok és hasasok vagyunk - nem, tudni kell, hogy semmiért nem kapunk jutalmat, sem dicséretet. El kell viselni, ennyi a titok. El kell viselni jellemünket, alaptermészetünket, melynek hibáin, önzésén, mohóságán tapasztalás és belátás nem változtatnak. El kell viselnünk, hogy vágyainknak nincs teljes visszhangja a világban. El kell viselnünk, hogy akiket szeretünk, nem szeretnek bennünket, vagy nem úgy szeretnek, ahogy mi reméljük. El kell viselni az árulást és a hűtlenséget, s ami a legnehezebb minden emberi feladat között, el kell viselni egy másik ember jellemi vagy észbeli kiválóságát.

Szeptember elején

A hoszú, néma, mozdulatlan ősz
aranyköpenybe fekszik nyári, dús
játékai közt, megvert Dárius,
és nem reméli már, hogy újra győz.

Köröskörül bíbor gyümölcse ég,
s nem várja, hogy a kedvét töltse még,
a csönd, a szél, a fázó-zöldes ég,
fülébe súg, elég volt már, elég,
s ő bólogat, mert tudja-tudja rég,
hogy ez az élet, a kezdet s a vég.

Nekem se fáj, hogy mindent, ami szép,
el kell veszítenem. A bölcsesség
nehéz aranymezébe öltözöm,
s minden szavam mosolygás és közöny.

arról, hogy minden a szándék

Mert van az adatszerű igazság. Ez és ez történt. Így és így történt. Ekkor és ekkor történt. Ezt nem nehéz megtudni. A tények beszélnek, mint mondani szokták, az élet vége felé az összes tények árulkodnak és ordítoznak, hangosabban, mint a kínpadon a vádlottak. A végén minden megtörtént, s ezt nem lehet félreérteni. De a tények néha csak szánalmas következmények. Az ember nem azzal vétkezik, amit csinál, hanem a szándékkal, amellyel elköveti ezt vagy azt. Minden a szándék. A nagy, a régi, vallásos jogrendszerek, melyeket tanulmányoztam, tudják ezt és hirdetik. Egy ember elkövethet hűtlenséget, aljasságot, igen, a legrosszabbat is, gyilkolhat, s belülről tiszta marad. A cselekedet még nem az igazság. Mindig csak következmény, s ha az ember egy napon bíró és ítélni akar, nem érheti be a rendőri jelentés tényeivel, meg kell tudnia azt, amit a jogászok indítóoknak neveznek.

Mocskos idők

Elállom az utad és megszerezlek!
Hihetetlen, hogy nem szeretlek!

Nem szeretlek, nem szeretlek,
de hogyha eltűnsz, megkereslek!

üres

Amint múltak a napok, megfásult, elzsibbadt benne valami. Szinte elfelejtett mindent, ami volt. De azért szenvedett. Mert ha nem is gondolt arra, ami volt, érezte, hogy az, ami volt, már nincsen, mint az állat, mely múlton és jövőn kívül az örök jelenben él, mint az a kutya, mely nem kap enni, s nem tudja, hogy mi bántja, és mégis folyton odavánszorog az üres ételes táljához, körülszaglássza, s miután látja, hogy semmit se lát, csüggedten a vacka felé kullog, vissza-visszasandítva.

Kezdetben volt...

... a te, volt az ott, volt az akkor, volt a kék égbolt, volt a napsütés, volt a tavasz, volt a meleg, volt a rét, volt a virág, volt a fa, volt a fű, volt a madár, volt az erdő, volt a bátorság, volt a határozottság, volt a könnyedség, volt a bizalom, volt az odaadás, volt a gazdagság, volt az öröm, volt a derű, volt a nevetés, volt az ének, volt a beszéd, volt az imádság, volt a dicséret, volt a tisztelet, volt az egyetértés, volt az édesség, volt a tisztaság, volt a szépség, volt az igenlés, volt a hit, volt a remény, volt a szeretet, volt a jövő, aztán a teből ő, az ottból itt, az akkorból most, a kék égboltból fekete füst, a napsütésből eső, a tavaszból tél, a melegből hideg, a rétből mocsár, a virágból kóró, a fából hamu, a fűből avar, a madárból préda, az erőből gyengeség, a bátorságból gyávaság, a határozottságból bizonytalanság, a könnyedségből nehézkesség, a bizalomból gyanakvás, az odaadásból önzés, a gazdagságból szegénység, az örömből bánat, a derűből ború, a nevetésből sírás, az énekből kornyikálás, a beszédből dadogás, az imádságból káromlás, a dicséretből átok, a tiszteletből megvetés, az egyetértésből viszály, az édességből keserűség, a tisztaságból szenny, a szépségből varangy, az igenlésből tagadás, a hitből kétkedés, a reményből kétségbeesés, a szeretetből gyűlölet, a jövőből múlt lett, és kezdődött elölről az egész.

Emlékszel? Mire?

A perc után, a lobbanás után,
a fényszárnyak, a robbanás után,
melyben agyamtól a láb-ujjadig
a mindenség végső határait
bejárta bennünk isten gyönyöre,
a csúcs után, s zuhanva már: ugye,
te is érezted, mint én, azt a jó
lankadást, a visszazsugorodó
életet, az emberit, amit én?
Még ájult voltam, s bőröm felszinén
valami nyugodt, ismerős meleg
ömlött el: az újra-nyíló erek
hálót szőttek, varázsköpenyt, reánk,
s az zsongatott és altatott: a szánk
félrecsúszott: még éreztem, milyen
édes voltál, és hogy a szerelem...
Aztán semmi... Most meg, ébredve - Te,
mondd csak, emlékszel? Emlékszel? Mire?!

Mire megtanultam

mire megtanultam a leckét
már új lecke van
mire elmentem a holdra
már megjöttek onnan
mire találtam egy álmot
már kirakatban állt
mire divatba jöttem volna
nekem már derogált


semmire nem vagyok jó
semmire nem vagyok képes
néha egy kicsi szex
de attól mindenki mérges
már elmúltam 20
még nem vagyok 40
tudom, hogy kell győztesnek lenni
de nincsen hozzá kedvem

mire elmúlt a náthám
már halott voltam
mire megjött az orvos
már meggyógyultam
mire volt végre egy csillag
már lehozta más
mire kiértem a hídra
már mindenki beugrált


mire eljött az érzés
már gondolkodtam
azon hogy milyen lesz
és elment nyomban
mire kinyögtem végre
már rádióba' szólt
mire megcsináltam a cselt
már berúgták a gólt

A jobbik részem

Én már úgy vagyok jó, ahogy így vagyok
Én már nem leszek másik
Matatni szeretek, álmodok
Egész kipusztulásig

Szeretők

a világ egyik
fele róluk szól, a má-
sik róluk hallgat

Tilos csillagon

Én tiltott csillagon születtem,
a partra űzve ballagok,
az égi semmi habja elkap,
játszik velem és visszadob.

Nem is tudom, miért vezeklek?
Itt minden szisszenő talány,
ne fusson el, ki lenn a parton,
e süppedt parton rámtalál.

S ne félj te sem, ne fuss előlem,
inkább csittítsd a szenvedést,
csukott szemmel szoríts magadhoz,
szoríts merészen, mint a kést.

Légy vakmerő, itélj tiédnek,
mint holtak lenn az éjszakát,
vállad segítse gyenge vállam,
magam már nem birom tovább!

Én nem kivántam megszületni,
a semmi szült és szoptatott,
szeress sötéten és kegyetlen,
mint halottját az itthagyott.

üresen boldogan

Nincsenek már régi receptek,
az ember szerelemre termett,
hiába nincsen semmi sem, élvezem az életem.

A megbocsátásról

Néha szavak nélkül kell megbocsátani.
Érteni a szavakban ki nem fejezett bánat és a jóvátételre igyekvő szándék apró
jeleit,s jelekkel felelni a jelekre.
Felejteni ott,ahol a felejtésre van szükség,megróni máskor azt,akinek szüksége
van a megrovásra.
Az igazi megbocsátás,mint a szeretet általában, intelligens és leleményes.
És alázatos is,legfőképpen talán alázatos.

realitás

Hitem szerint azonban épp e végérvényesen beállott csönd jelenti ma a legfőbb realitást közöttünk.

SZERELMI CIKLUS 1927-28-BÓL

11.
Nem szeretlek már,
megindult a föld és csillag hull az égrõl,
de nem azért mert csillaghullás hava van,
hanem mert lehullott homlokodról is egy
annyi magányos éjjelen szőtt glória:
a szerelmem,
ne csodálkozz, látod nem szeretlek többé
és az ég is könnyezik,
ugy-e megijedtél most is, hogy ráhullott
ijedt szőkeséged közt egy esőcsepp
az arcodra, pedig csak az eső esik
és hidd el hogy vége;
és ezt a szerelmet siratja az ég is.
Ne félj,
csak egy levél hullott a lábam elé, mint
ahogy most már szerelmed is lehull...
Nézd már, beborult és hogy esik az esõ.

feltéve, ha

Most nálad az idő
S mint patak felett a pára
Szállnál szerte széjjel
Ha egy szellő kapna vállra

Ne sírj kislány

Még nem is éltem, amikor Pesten akadt egy híres dal,
Mit minden este,együtt daloltak százszor a prímással,
Egyedül sírták, nagybőgőn húzták, gyöngéden a dallamát,
Más lett azóta, de ez a nóta miköztünk él tovább.

Refr.:
Ne sírj kislány minden május tovaszáll.
Ami elmúlt nem jön vissza soha már.
Hogyha halkan jön az alkony,
Ne várj rám a Duna parton,
Kicsi lány, csacsi kislány.

Ne sírj kislány, felejtsd el a nevemet,
Nézd, az öreg Citadella kinevet
Lesz majd más, ki szeret téged,
Hidd el kislány ez az élet,
Rohanó, suhanó szó.

Más lett a módi és a valódi búcsú is másmilyen,
Fogytán a líra az utcán sírva nem jár már senki sem,
De azért néha van olyan téma, amely a lelkünkbe tép,
És ez a dallam besurran halkan szívünkbe néha még.

Nyár-éjféli zápor

Lidérces szenvedéllyel vonult
fölöttem át a nyár-éjféli zápor.
Elégiákkal megrakott vonatok
csattognak úgy, ahogy
a tonnás mennydörgések gördültek tova.
Kiálltam a fülledt teraszra bőrig ázni
s olyan volt ez a félnomád-félvad álom,
mint a szerelem veled.
Testem egész hosszában éreztem
a testedet az égből lezuhogni.
Egy-egy hátraforduló villám
tán alvajárónak látott.

minthogy

Annál többet most semmi sem mond el,
minthogy nem találok versemre.

Így most beszéljen helyettem a Csönd.

A nagybetűs.

I am your Man

Rely on me to supply
Your needs from now on
Shelter you and be
A pillow to lean on

For in your eyes, I see
What I was born to ne

And now, now my life can begin
For I am your man
Oh, yes, I am, yes, I am
I'm your man

Listen, darling

There's no sacrifice great or small
I wouldn't do
My ambition is
Bringing happiness to you

And if troubles comes our way

I'm gonna promise to stay
Right by your side
'Cause that's where I wanna stay

For I am your man
Oh, yes, I am, little darling
Little darling, I'm your man

My childish days are through
I wanna be someone you can look up to
Someone who can protect, oh
Someone who you can respect

I'm just trying to make myself worthy
Of the precious, precious love
I know you've been giving me

I want nothing more for myself
Your love is greatest wealth
And when you take my hand
And when you take my hand
You will proudly say

Oh, this is my man
Oh, yes, I am, little darling
Little darling, I'm your man

Oh, ooh, ooh, baby, baby
Yeah, hoo, I'm your man
Whoa, oh, oh, oh
Whoa, oh, oh, oh
Ooh, baby, baby

Csak az álom

Ma sem csengettél be hozzám.
Nem léptél be olyan megismételhetetlenül,
szikrázó mosollyal ragyogva be az arcomat.

Az asztalon csak egy teríték lesz.
Az ágyon egy párna, egy takaró.
Ma is máshol alszol el,
hogy mással, képzelni sem merem...

... és nem merek nevet adni a hiányodnak,
mert valósággá színezik a szavak.

Nekem csak az álom
csonka pillanatai maradnak,
s hogy képzeletben csókoltalak.

De képzeletben csókoltalak!

Mózes egy, huszonkettő (részlet)

Szülei közül az apját szerette jobban, egyetlen gyereke volt, járt a nyomában, mint egy kutya. Folyton ki akarta mutatni, mennyire rajong érte, egyszer egy nyáron, egy egész nyáron át, amikor külföldön nyaralt egy rokonnal, a tengerparton kavicsot szedett neki, csodálatosnál csodálatosabb kavicsokat. A kavicsok drágakövek voltak, a piros rubin, a fehér gyémánt, a sárga topáz. Ez olyan nyilvánvaló volt, hogy mikor hazavitte, szükségtelennek érezte magyarázni. Ahogy kirakodott, és apja íróasztalára lopta a kavicsos dobozt, annyira tele volt a szíve érzéssel és az ajándékozás örömével, hogy nem bírta végigvárni, míg megtalálják, elbújt a köszönet elől, szégyenkezett. Ebédnél az apja azt mondta az anyjának, ki nem állhatja, ha a szobáját gyerekszobának nézik, egy doboz ronda követ talált az íróasztalán, kivágta tüstént; legyen szíves ügyelni rá, hogy ilyesmi elő ne forduljon többé. Ő az abroszt nézte, győzködött a nagy, nem gyermeknek való evőeszközzel.

Néma sikoly

Mindenben és mindenkor keresed lelked feloldó magányát.
Ki érti meg a kínodat? Kit érdekel a Másik? Van ember, ki számontartja szenvedésedet?
Tomboló, vég nélküli szenvedélyed veted papírra, és megjelenik előtted egy meggyötört vigasz, hogy kisírtad lelked minden nyomorúságát.
Ki érti meg árvaságodat, ha magad sem érted, élsz-e még?
Amikor legyűr a fájdalom, és nem jön az enyhülés, nem nyújt békét lelkednek a szó.
Amikor sok szenvedő lélek egymáshoz menekül és egyetlen egészben tornyosul a fájdalom.
Amikor a másikban keressük önmagunk és önmagunkban a másikat találjuk, ki érti meg, hogy becsapjuk a pillanatot?
Ki érti meg, amikor szíved vad dobbanásokkal ébreszti érzékeidet, és a csend elnyeli sikolyod?
Börtönbe zárva éled testtelen magányod és kínjaidnak színtere lesz minden gondolat.
Ki érti a színes képeket, mit álmaidban festesz?
Ha sötét rengetegben járva a hold fénye világítja meg létedet, ki érti meg, hogy miért járja át ismeretlen boldogság a szíved?
Ki érti meg a tegnapod? S ki érti meg azt, hogy a holnap is, csak a mának folytatása lesz?

A tükör előtt (Egy kamasz monológja)

Pocsék vagyok, fantasztikusan pocsék. Hiába bámulom magam a tükörben, ez napról napra csak rosszabb lesz. A legfantasztikusabb az, hogy észre sem vettem, mikor lettem ilyen pocsék. Mert tavaly még egész normális srác voltam, az tuti, arra még emlékszem. Nem is néztem én akkor sose tükörbe, csak ha véletlenül nekimentem.

De most muszáj, most folyton bámulnom kell magam, merthogy ilyen fantasztikusan pocsék lettem. Kész látványosság

Mással azért arénáznak otthon, hogy borotválkozzon rendesen, velem meg azért muriznak az öregek, hogy miért nem mosdok. Mintha azt a piszkot le lehetne mosni! De nem értik, egyszerűen nem értik, hogy nekem az a piszok a szakállam, és az nem jön le.

Tavaly is piszkos voltam, emlékszem rá, hogy piszkos voltam, de az legalább normális piszok volt, az lejött, ha megmosdottam.

És tavaly a fejem is akkora volt, amekkorának egy normális fejnek lenni kell egy normális nyakon. Az idén a nyakam megnyúlt, a fejem meg összement. Fantasztikus. Csak tudnám mitől van ez? Ha legalább a hajam göndör volna, de semmilyen. Ezt a vackot se növeszteni nem érdemes, se levágatni, mert ez nem haj, ez pókháló, ez ökörnyál. Más pontosan tudja, hogyan fésülködjön, de ezt fésülni se lehet.

Ha előrefésülöm – ronda, ha hátrafésülöm – ronda, ha elválasztom – akkor még rondább. Fantasztikus.

És a szemem! Nem arról van szó, hogy nem szép, az nem érdekel. De az, hogy még nézni sem tudok vele normálisan, az mégiscsak sok. Nem mintha rosszul látnék, prímán látok, azzal nincs baj. Hanem a nézésemmel, mert az mindenkinek az idegeire megy. Mert ha figyelek valakire, és érdekel is, amit mond, akkor az én szememben nem az érdeklődés csillog, tuti, hogy nem, mert biztos, hogy rám szólnak: Mit bámulsz olyan hülyén? Ezért aztán nem is szívesen nézek arra, aki beszél hozzám. Akkor persze az van, hogy: Hozzád beszélek, fiam, nem a falnak, ne vágj olyan unatkozó képet!

És a számmal ugyanez az ábra. Én azt se tudnám, hogy van, ha nem figyelmeztetnének rá: Most mért húzod el a szádat? Már semmi nem tetszik? Pedig én semmit nem csinálok vele. Egyszerűen olyan. Ferde. Tavaly még teljesen normális volt. Hát nem fantasztikus? És amikor már végre elfelejteném az egész ronda képemet, és végre nevetek, mert jó kedvem van, akkor tuti, hogy bejön a megjegyzés: Pont úgy röhögsz, mint a fakutya! Ettől persze mindjárt elmegy a kedvem, akkor meg az a baj. Hogy te milyen fancsali pofákat tudsz vágni!

Hát ilyen vagyok. Jobb rá se gondolni, de muszáj, mert más, ha más a feje ilyen pocsék, legalább különben normális.

De én sovány vagyok. Belőlem soha nem lesz izompók, soha életemben, pedig egészen normális kissrácnak indultam. Tavaly még volt rajtam izom, a karomon, a lábamon, volt vállam, meg minden. Sose néztem tükörbe, mert nem érdekelt az ügy, de tudom, tavaly volt rajtam izom, normális formám volt. Az idén meg: mint akin átment az úthenger, piszokul megnyúltam, vékony a karom, vékony a lábam, eltűnt a vállam. Hiába veszek fel két pulcsit, hogy mutassak valamit, mintha vállfán lógna.

Más, ha más ilyen piszokul sovány, legalább tud lezseren mozogni. Lezseren, mintha direkt volna ilyen sovány. De én hiába himbálom magam, hiába járok zsebre dugott kézzel, görnyedt háttal, hiába dobálom a lábam, hiába csoszogok, nincs benne semmi elegancia. Próbálhatok én akármit, rajtam már semmi sem segít.

Pocsék vagyok, fantasztikusan pocsék, nem csoda, ha a Kati rám se néz.

Válasz

Én nem tudom, hogyan kell.
Bármit. A "dolgokat".
Csak van, hogy sikerül (nem is kevésszer)
- de, hogy is mondjam? n e m: nekem.
Hangszer ne legyen büszke a zenére.

Sóhaj

Jó volna végre
lenni vagy nem lenni: már
sok a kevésből.

Menj tovább!

Álmodtál, ébredtél,
Vártál rá, hogy felnőtt légy.
Felnőttél, más lettél,
Minden álmod elmúlt rég

Menj az úton menj tovább
Ne nézz, ne nézz vissza már
Menj az úton menj tovább
Ne nézz, ne nézz vissza már

Rossz voltál, jó lettél,
Megbántad, ha vétkeztél.
Múltad múlt régesrég,
Volt mi volt, továbbmentél

Menj az úton menj tovább
Ne nézz, ne nézz vissza már
Menj az úton menj tovább
Ne nézz, ne nézz vissza már

A válságos tízpercekről

Minden életkornak, minden életszakasznak, igen, minden napnak vannak válságos
tízpercei, mikor mindaz, amit addig tűrhetően elviseltél: munkád, környezeted, hiányérzeteid,
vágyaid, természeted – egyszerre, átmenet nélkül elviselhetetlennek tetszik.
Ez a válság erős, mint egy robbanás. Munkád fölé hajolsz, s egyszerre érzed az
eddig elvégzett feladat tökéletlenségét, a reád várakozó feladatok méreteinek és igényeinek
tűrhetetlen reménytelenségét. Életed fölé hajolsz, s mint a vízbe fúló, látod
mindazt, összesűrítve, egyetlen pillanat örvényében, amihez gyáva, lusta, hazug vagy
önző voltál, s ami most áradással és fulladással fenyeget.
Ez a válság, ezek a tízpercek, ezek az élet- és munkaveszélyes pillanatok a múló
idővel mind hevesebben térnek vissza. Megesik, hogy naponta. Ilyenkor tudjad, a
válságok időhöz kötözöttek; figyeld szíved és órád mutatóját. Mint akit roham kínoz,
s tudja: a rohamoknak ütemük és kimért idejük van. Hagyj föl rövid időre munkáddal,
lazíts napjaid rendjén, iparkodj hanyag és alázatos lenni. A tízperc elmúlik. A
munka és az élet, amíg közük van egymáshoz, megmaradnak.

Impromptu

Tegnapi terveidet töröld.
A legszebbeket is. Azokat először.
- Mire megépítenéd: ezért, azért már úgyse laknád
s onnan-ide törmelékek halmát mért cipelnéd?
Temess derűsen. Ami élt: mindig föltámad; ami nem: sosem.
Ragyogó szemmel, ne tört szívvel bámulj
a Leáldozott, Gyönyörű Nap után.
Állhass tisztán
a Kelő elébe.

Gyógyüdülő

Józan ész,
Mikor kimész, én becsukom az ajtót
Ne jöhessél többet újra
Nem akarom megbeszélni
Ez milyen pokol melyik bugyra

Annyi kocsmába’ vannak
Bölcsészek, majd azokkal
Megbeszéled úgyis, meg ha
Csajozni akarsz, a csajokkal is
Szia, köszi, szervusz, hello, picsába el veled!
Szia, köszi, szervusz, hello, picsába el veled!

Téboly, te hosszú álom
A megsértettek álma
Egy végleg lesérült atléta,
Akit a kertbe visznek ki sétára
Nagy levegő, napfény, víz, lombok, ennyi, csönd van, csönd
Ó, nagy levegő, napfény, víz, lombok, ennyi, csönd van, csönd

Jó, persze, ezek is szálak, és össze-vissza elvezetnek
Egy könnyebb úthoz, és a végén délibábos célkeresztek
Egy percig sem fogod élvezni, és a semmiért majdnem meghalsz
És később tényleg, de úgy, hogy magadban feldöntöd az összes asztalt
Mert ott munkál az iszonyú kétség, hogy nem voltál a helyes úton
Soha egyetlen percig sem, és most itt az idő, hogy múljon
Minden mindenestől úszít, ez irgalmatlan bénaság
Nagy levegő, napfény, víz, csönd és összecsukható fák

Józan ész,
Mikor kimész, én becsukom az ajtót
Ne jöhessél többet újra
Nem akarom megbeszélni
Ez milyen pokol melyik bugyra

Fényszárnyú szó

A tűnődés, mely fájt, vagy jólesett,
s mert segítette az emlékezet,
kezdte szavakká alakítani
a világomat. Mihelyt valami
rajz őrizte, kép, megfogalmazás,
rabom maradt az illanó varázs,
és arany lett a nap boldogtalan
bánata, boldog, teltfényű arany.
Ezért szerettem meg a verseket,
ezért aggattam tele csüggeteg
lelkemet mások örömeivel:
s hogy én is írtam, így vesztette el
különbségét jó és rossz: gyönyörű
lehet a kín, s nem én vagyok - a mű,
a vers a fontos! És ez, ez nevelt
félre: lassankint jobban érdekelt
az életnél a róla mondható,
a fényes Napnál a fényszárnyu szó.

Axióma

A szeretésen
kívül minden emberi
tett: romépítés.

Tavalyi szerelem

Emléke visszacsillog
s olykor arcomra tűz,
arcomra, mely fakó
s elmúlt évekbe néz.
Fényes volt, mint a csillag,
forró volt, mint a tűz,
fehér volt, mint a hó
s édes volt, mint a méz.

Még néha visszacsillog,
de már nem bánt, nem űz,
enyhén simogató,
mint hűs, testvéri kéz:
Lehullott, mint a csillag,
elhamvadt, mint a tűz,
elolvadt, mint a hó
s megromlott, mint a méz.

(nincs harag)

tudom, hogy szeretsz titokban,
ott hever a szíved a sarokban, ahol mindig sötét van

Tudom, hogy fáj,
tudom, hogy félsz,
tudom, hogy inkább megdöglesz csendben, de azért se kérsz,
tudom, egyszer élünk,
akkor is minek,
te mindent megtettél,
tudom, hogy boldog
még sohasem voltál,
hiába villog a tévé, a diszkógömb, meg az oltár,
nincs benned semmi,
ami hasonlít rád,
mégis azt mondom én,
tudom, hogy szeretsz titokban,
ott hever a szíved a sarokban,
tudom, hogy szeretsz titokban,
ott hever a szíved a sarokban,
tudom, hogy szeretsz titokban,
ott hever a szíved a sarokban,
ahol mindig sötét van, (nincs harag)

mára már

Életünk legfontosabb dolgai nem rendkívüliek vagy grandiózusak. A legfontosabbak azok a pillanatok, melyben úgy érezzük, valaki megérintett. (Buddha)

Reménytelenül

Lassan, tünődve

Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

Bizonyos érettkori remekművek szelíd lázadása

Ti édesek, dagályosak, avatagok,
a legtöbbet tőletek tanultam s komolyan
köszönöm, hogy nem lettem olyan,
mint ti - utolszor hálát mormolok

Aztán végképp eleresztem e nem
kívánt szorítású kezeket
- már tilalomként is érvénytelenek.
Fonákról sem segíthetnek nekem."

Százhuszat verő szív

Szolgált a szerelem – szolgáltam én
alázattal a szerelmet,
s voltam olyan fagyokba vetett,
mint a küszöbre rakott zabi gyermek.
Öleltem, mint az utolsó görcs a szívet,
szinte már könyörögve,
és ugatott a szívem a magány ólja előtt,
kúszva hiába-kapart küszöbökre.

Jónást a cet: – magába zárt a test,
ez az esetlen állat,
átúszta velem a tiszta óceánokat,
itatott velem pocsolyákat;
éhei jászlaihoz négylábra alázott – de a sors
meredekjén ő emelt szakadásig,
kínjaitól üvöltve a földbe haraptam,
s önkívületben ittam gyönyöre muzsikáit.

Dolgoztam – mint az akác-törzs a homokon -
égre emelve a munka termő ágát,
s fejem alá vetettem a lustaság
felhőkön úszó szénaágyát.
Mások bajainak gerendáiból ácsolt
tutajon örvénybe eveztem,
s az én nyomorúságom kis gyufaszálaival
tüzet adni siettem.

Meneteltem hűen a sorban, hadakoztam az élen,
soha nem menekültem,
de a pázsitokon fegyvereim ledobáltam,
s meztelenül heverésztem a fűben.
Csillagokért magasodtam – s a földre hajoltam
madarak lábanyomát imádni;
fölöttem rakéták szálltak – kezem fejéről meg
verseim piros katicabogárkái.

Ó, minden voltam én, amire
a lélek fényes!
És engedelmesen letérdeltem a test
minden ítéletéhez.
Mindenre felragyogtam, ami fókuszaimat
pásztázva kereste,
a sejtések szétszórt sugarait tűzzé
lobbantottam, én – a tiszta lencse.

Úgy éltem, mint a százhúszat verő szív,
úgy gyűlöltem és szerettem:
mindenhez úgy fogtam, kívánva,
hogy az legyen a vesztem!
Úgy éltem én, ahogy itt élni kell,
ahogy érdemes élni!
Egy emberöltőt éltem – de a sorsom
történelem és ezerévnyi!

Amiként kezdtem

Amiként kezdtem, végig az maradtam.
Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom.
Mint a fegyenc, ki visszatérve
falujába, továbbra is csak hallgat,
szótlanul űl pohár bora előtt.

Itt a válasz

Ez a válasz mielőtt kérdeznéd mindenki jól van
Ez a válasz mielőtt kérdeznéd mindenki jól van

Mindent felvettünk már mégsem azt ami fájt
Csak bólintottak jól van öreg, jól van
Az a baj hogy a sok hülye jó szó a gyomrunkba görcsösen beleállt
Amit teszünk vajon mért van, vajon mért van
Mert a válasz mit senki se kérdez
Nálam régóta készen áll

Veled gyermek lettem nálad biztos a hely
Hiszen súgtad nagyon jó vagy, nagyon jó vagy
S fenéken rúgtál úgy ahogy mindkét lábbal kell, hej
És ha fáj neked megbocsátom jó vagy, nagyon jó vagy
Mert a válasz mit senki se kérdez
Nálam régóta készen áll

Ez a válasz mielőtt kérdeznéd mindenki jól van
Az a válasz mielőtt kérdeznéd mindenki jól van

Visszaszámolok, valamit elhagyok
De itt vagyok, újra indulok, jól van, jól van
Ennyi az életem, nem szégyellem
Csak még legyen legyen alkalom, hogy bizonyíthatom
Hogy ez is én vagyok, hogy jól vagyok
Add vissza a hangokat végre
Kiabálnék, hogy más is hallja már

Ez a válasz mielőtt kérdeznéd mindenki jól van
Itt a válasz mielőtt kérdeznéd mindenki jól van

Csend

Én nem tudok a csendről
melybe száz forró titok
és jövendő viharok lelke ébred
hol nászát üli száz rejtett ígéret.
A csendről, melyre mennydörgés felel
idegzett húr most, oh most pattan el
vagy fölzengi a nagy harmóniát
az életet, az üdvöt, a halált.
Mindegy, valami jönni, jönni fog!
- Ily csendről nem tudok.

De ismerem, hol bús töprengés ág-boga terem
a csonka múlt idétlen hordozóját
sok-sok magános, lomha alkonyórát
melyből a szótalan, közömbös árnyak
vád nélkül, halkan a szivemre szállnak
s a szívnek várni, várni nincs joga
úgy jő a holnap, ahogy jött a ma
míg percre perc születni kénytelen
- e csöndet ismerem.

Jókedvet adj

Jókedvet adj, és semmi mást, Uram!
A többivel megbirkózom magam.
Akkor a többi nem is érdekel,
szerencse, balsors, kudarc vagy siker.
Hadd mosolyogjak gondon és bajon,
nem kell más, csak ez az egy oltalom,
még magányom kiváltsága se kell,
sorsot cserélek, bárhol, bárkivel,
ha jókedvemből, önként tehetem;
s fölszabadít újra a fegyelem,
ha értelmét tudom és vállalom,
s nem páncélzat, de szárny a vállamon.
S hogy a holnap se legyen csupa gond,
de kezdődő és folytatódó bolond
kaland, mi egyszer véget ér ugyan -
ahhoz is csak jókedvet adj , Uram.

When Your Minds Made Up

So
If you ever want something
You call, you call
And I'll come running to fight
And I'll be at your door
And there's nothing worth running for

When your mind is made up
When your mind is made up
There's no point trying to change it
When your mind is made up
When your mind is made up
There's no point trying to stop it

You see you're just like everyone
When you share your falls
All you want to do is run away
And hide all by yourself
When there's fall, there's fall
There's nothing else

When your mind is made up
When your mind is made up
There's no point trying to change it
When your mind is made up
When your mind is made up
There's no point even talkin'
When your mind is made up
When your mind is made up
There's no point trying to fight it
When your mind, your mind

There's no point trying to change it
When your


So
If you ever want something
Then you call, call
Then I'll come running

A királyfi három bánata

Amikor születtem, nem jeleztek nagyot
messiás-mutató különös csillagok,
csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.
A többiek láttak egy siró porontyot,
de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot,
mintha babusgatná a szép napkorongot.

Maga adta nékem édessége teljét,
úgy ajándékozta anyasága tejét,
hogy egyszer földnek bennem kedve teljék.
Isten tudja, honnan, palástot keritett,
aranyos palástot vállamra teritett,
fejem fölé égszin mosolygást deritett.

Ma is úgy foltozza ingemet, ruhámat,
ma is úgy szolgál ki, főzi vacsorámat,
mint királyi ember királyi urának.
Amerre én jártam, kövek énekeltek,
mert az édesanyám izent a köveknek,
szive ment előttem előre követnek.

Amig ő van, vigan élném a világom,
nem hiányzik nekem semmi a világon,
három bánat teszi boldogtalanságom.
Az egyik bánatom: mért nem tudja látni
egymást a sok ember, a sok-sok királyfi,
úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni?

A másik bánatom: hogyha ő majd holtan
fekszik a föld alatt virággá foszoltan,
senki se tudja majd, hogy királyfi voltam.
Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna,
minden tavaszi rügy legtisztább gyöngy volna:
kamatnak is kevés, nagyon kevés volna.

Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna
s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna,
az én köszönetem igy is kevés volna.
Hogyha a föld minden szinmézét átadom,
az o édességét meg nem hálálhatom,
ez az én bánatom, harmadik bánatom.

Monológ

Mondj kevesebbet, mint amennyit érzel.
A biztosnál is mondj kevesebbet - még, ha
kopárrá lesz is a látszat így;
hogy a keserű csalódásban oly gazdag világ
édes-csalódás-állománya (olykor és esetleg)
gyarapodhassék.
Ezt csakis a Kevesebb által érheted el.
Sokból túl sok van. Az embléma
rég eltakarja a tárgyat, az ár az árút,
a nyelv a beszédet.
És talán
örökre fogadd meg, hogy Valamirevaló Ügyben
sosem ejtesz ki a szádon afféle
hazárd, veszélyes, viszolyogtató szavakat, mint
"örökké", mint "soha".

Alexi Murdoch - All My Days (Away We Go Soundtrack)

Well I have been searching all of my days
All of my days
Many a road, you know
I've been walking on
All of my days
And I've been trying to find
What's been in my mind
As the days keep turning into night

Well I have been quietly standing in the shade
All of my days
Watch the sky breaking on the promise that we made
All of this rain
And I've been trying to find
What's been in my mind
As the days keep turning into night

Well many a night I found myself with no friends standing near
All of my days
I cried aloud
I shook my hands
What am I doing here
All of these days
For I look around me
And my eyes confound me
And it's just too bright
As the days keep turning into night

Now I see clearly
It's you I'm looking for
All of my days
Soon I'll smile
I know I'll feel this loneliness no more
All of my days
For I look around me
And it seems He found me
And it's coming into sight
As the days keep turning into night
As the days keep turning into night
And even breathing feels all right
Yes, even breathing feels all right
Now even breathing feels all right
It's even breathing
Feels all right

Tavasz van! Gyönyörű!

Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz,
A vén Duna karcsú gőzösökre gondol,
Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik
Mezei szagokkal a tavaszi szél.

Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne,
Friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás.
Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán!
Minden gyerek lelkes, jóizű kacagás!

Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég!
Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél!
Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel -
A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!

Anna örök

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
emlékeimből lassan, elfakult
arcképed a szívemben, elmosódott
a vállaidnak íve, elsuhant
a hangod és én nem mentem utánad
az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
ma már nem reszketek tekintetedre,
ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
ne hidd szivem, hogy ez hiába volt
és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
nyakkendőmben és elvétett szavamban
és minden eltévesztett köszönésben
és minden összetépett levelemben
és egész elhibázott életemben
élsz és uralkodol örökkön. Amen.

Helló

Helló, hogy vagy? Jó, hogy vagy,
És ha azok a szavak elfogytak,
Amiket eddig használtál,
Hogy elmondjad, hogy hogy voltál,
Majd én fogom a szép szavakat
A nyelvedre ráhelyezni, hogy
Beszélj velük, hogyha tetszik,
Te meg kérded, hogy szeretni

Úgy kell-e, hogy sokszor mondom:
'Szeretlek', meg más ilyenek,
Minek masni a nyers húsokra?
Mondd meg nekem, én figyelek.
Látod, én már nem beszélek
Fontosat, meg ami számít,
Én már nem - csak pár kocsi az,
Ami elhúzva még megvilágít.

Bennem többet ne nézd magad,
Medencém alján törött tükör.
Mondják, hogy a lélek halvány,
De hogy szív alakú - ugyan mitől?
Úgy haladok e néma árnnyal,
Ahogy halak lent haladnak.
Nincsenek már hatásai
A rá kigondolt szép szavaknak.

Úgy haladok e néma árnnyal,
Ahogy halak lent haladnak.
Nincsenek már hatásai
A rá kigondolt szép szavaknak.

Helló, hogy vagy? Jó, hogy vagy,
És ha azok a szavak elfogytak,
Amiket eddig használtál,
Hogy elmondjad, hogy hogy voltál,
Majd én fogom a szép szavakat
A nyelvedre ráhelyezni, hogy
Beszélj velük, hogyha tetszik,
Te meg kérded, hogy szeretni
Hogyan a faszba' kell???

Arról, hogy mindenben az idő dönt

Mikor az élet, valamilyen emberi helyzet döntésre kényszerít, vigyázz, hogy az elhatározásokat
a változás törvényének térfogatába állítsd: mert minden „döntés” az időben
kap csak végső tartást és alakot.
Döntsél, de ne olyan föltétlenül! Ne olyan mindenáron! Ne olyan egészen! Add
meg az emberi elhatározásnak azt a játéklehetőséget, amelyre szüksége van, hogy
beilleszkedjék a világba és az időbe, elhelyezkedhessék az emberi szándékok, a változás
törvényei között. Ne akard esküvel, szöggel és kalapáccsal rögzíteni minden
időkre azt, amin az éjszaka és a reggel is változtat valamit, szíved és értelmed is
örökké csiszol, másít, alakít valamit, ma, holnap és örökké. Adj az elhatározásnak
időt és térfogatot, hogy megtalálja igazi helyét és formáját a világban. Döntsél, de ne
nagyon! Döntsél, de ne föltétlenül! Cselekedjél, de ugyanakkor bízz mindent az időre
is. Meglátod, holnapra vagy esztendő múltán, hogy nem te döntöttél, hanem a térfogat,
melyben minden emberi ügy eldől: az idő.

Meghatározás

Féregnek lenni mit jelent?
Vágyakozni egy tekintetre,
egy olyan hosszú, nyílt szembesülésre,
ahogy csak Isten nézi önmagát,
erre vágyni, egyedül erre,
és ugyanakkor üveges szemekkel
belefuródni abba, ami nincs,
beszorúlva a semmi és
valamiféle utánzat közé.

Ez a szerelem

Nyílnak a kertben a fák, a füvek, a virágok
A földben is fordul a féreg
és elfut a tél
Rég várok rád,
tudom jól, hogy a semmire várok
Zöld hegyek illatát hozza a tavaszi szél

Ez a szerelem
Nem hagy el sohasem
Tiszta, mint a jég
csak nekem szép

Mi ez a furcsa, hamis zene itt a fejemben,
ez a döglött macska az úton,
e múzeuma a semminek,
ez a felgyújtott erdő, ez a lebombázott város,
ez az összecserélt szempár,
ez a kincs amiért nem kár?

Ez a szerelem
Nem múlik sohasem
Tiszta, mint a jég
Egyszerűen szép
Ez a szerelem
Igen, igen, igen
Soha nem hazudik,
csak ad és nem kér

(Szerelem ágán féreg ébred, érik a gyümölcs)

Por, idő

az idő elkedvetlenít és cselekvésre ingerel,
mint a gyönyörű tárgyakon minduntalan megülő
por - és habár az egész végtére is reménytelen;
ragyogásukért mégis érdemes, igen, érdemes újra
és újra és újra
letörölgetni a dolgokról a port, a por-időt