friend

Barát az, akire figyelsz, mert fontos számodra a sorsa. És figyel rád, mert fontos számára a te sorsod. Barát az, aki megért - s akit mélységesen megértesz. Nem tudtok egymásnak hazudni. Túl közel van. Mintha magaddal beszélnél.

A megbocsátásról

Ha valakinek nem tudtam megbocsátani, az mindig számomra volt kellemetlen. Nagyon kellemetlen. Olyan karmos érzéseket hurcoltam magamban, melyek elsősorban engem sebeztek. Az én lelkemet mérgezték meg, s állandóan kizökkentettek a nyugalomból. Nem kellemes haragban, sértettségben, tompa bosszúvágyban, bármiféle fojtott indulatok tüzében élni.

Ki a barát?

Barát az, aki előtt nincsenek titkaid. Akitől nem kell tartani, akiben megbízol - akivel ha együtt vagy, úgy érzed, hogy nem vagy egyedül.. És repül az idő . Észre sem veszed, mert ha együtt vagytok, valami időtlen jóérzés tölt el - mintha melegebb volna a levegő, s otthonosabb a hely, ahol ültök... Barát az, akire figyelsz, mert fontos számodra a sorsa. És aki figyel rád, mert fontos számára a te sorsod... Barát az, aki megért - s akit mélységesen megértesz. Nem tudtok egymásnak hazudni. Túl közel van. Mintha magaddal beszélnél ...

Ez a korai tapasztalat döbbentett rá, hogy a barátság a lelkek közötti legközelebbi kapcsolat. Barátom lehet nemcsak a "barátom", - de az anyám, - az apám, - a gyerekem és a férjem /feleségem is. Ha ők nem a barátaim, hanem "csak" az anyám, az apám, a gyerekem és a férjem /feleségem, akkor kapcsolatunkból hiányozni fog valami. Valami nagyon lélnyeges. Mert a barátság a legmagasabb szeretet-forma. Ne hidd, hogy túlzok.

Sokféle vonzalom, egymásba kapaszkodás van a világon. Sokféle összetartás és szeretet érzés. De az ember által átélhető legmélyebb szeretet: a barátság. A barátom ott van mellettem. Egészen közel. Érzem. Ismerem. Szeretem. Neki mondom el először a titkaimat - s csakis rá hallgatok, mert tudom, hogy ismer. És szeret engem...

Szeretet könyv/ Idézet III.

A szeretet mindent kibír- egyet nem: hogy elmúlik. Szeretünk- és vége!? Vége, örökre!? Soha nem lesz többé!? -Ez felfoghatatlan! Elviselhetetlen! Sokkal rosszabb, mint a fizikai kín vagy maga a halál, azért mert egyszerűen természetellenes.
Az, hogy testünk vénül, és betegek, öregek, fogatlanok, vaksik és nyomorékok leszünk, még elfogadható valahogy. Nehezen, de mit tegyünk? Az, hogy végül nem bírjuk tovább a fizikai életet, és átlépünk a halál kapuján, még mindig elfogadható, ha keservesen is. Minden kétségbeesett tiltakozásunk ellenére van bennünk valami belenyugvás, vagy talán rejtett bizakodás: majd csak lesz valahogy.
Az ember végül megadja magát.
De az, hogy a szeretet elmúljon, elfogadhatatlan!
Olyan fájdalom, melyet semmi nem enyhít.
Olyan borzalom, melyre nincs gyógyír, mert egy hang azt kiáltja bennünk: Ez nem történhet meg!
Egy társadalmi rendszer összedőlhet, egy hitvilág összeomolhat, egy nép, egy faj, egy istenkép megsemmisülhet, jöhet az apokalipszis, és megmérgezheti a földet, a vizet, a levegőt, és kipusztíthatja az emberfaj jó részét: mindez bármennyire is meghaladja a képzeletünket- mégis tudjuk valahol, hogy mindez nem lehetetlen, mert benne van a pakliban.
De a szeretet elvesztése nincs, és nem is lehet, soha!
Ez az egyetlen pont, ez a mustármagnál kisebb kis atommag a szívünk közepén, ahol lényünknek és az egész teremtésnek a legvégső titkát őrizzük. Ez a titok, ha szavakkal kimondjuk, ennyi: a szeretet örökkévaló.
Minden más elmúlhat - és el is múlik.
A nap élete véges. A csillagoké is. A kozmoszé is.
De a szeretet el nem múlhat-megmarad.
Ezért van az, hogy senkit nem lehet megvigasztalni, ha elveszti azt, akit szeret. Minden vigasz erőtlen és hamis. Főleg az a mondat, hogy "az idő majd begyógyítja a sebedet".
Nem igaz.
Ez nem olyan seb, ami gyógyul.
A fájdalom érzése idővel csökkenhet, de a széttépettség érzése megmarad. Egyetlen dolog szüntetheti meg a másik hiányának fájdalmát: ha nem szeretjük tovább. Ha elfelejtjük. Amikor azt mondjuk, hogy az "idő gyógyít", erre gondolunk. A felejtésre. Ez azonban ha valóban szeretünk nem lehetséges.

Szeretet könyv/ idézet II.

Nem tudjuk, mi a szeretet.
Nem tudja senki. Se te, se én.
Csakis ezzel a "nem-tudással" lehet, óvatosan, megközelíteni.
Ahogy az akácág leveleit tépkedjük, és a sok bizonytalan "szeret-nem szeret", "szeret-nem szeret" után talán eljutunk végre a SZERET! bizonyosságáig - vagyis a valódi választ adó levélig -, úgy indulunk most együtt a magunk igazi válaszának keresésére.
Ezen az úton minden levélke fontos.
A letépett levélkék is.
Ezt a végső titok sejtelmével mondom neked: nemcsak az Utolsó Levél, hanem az egész ág és minden letépett levélke egyformán fontos. A tévedés is fontos. A csalódás is fontos. A kiábrándulás is. A találkozás is fontos, de az elválás is. Fontos a boldogság és a boldogtalanság. A közöny és a szenvedély is fontos. Az árulás is és a bűnbánat is. Fontos az egyedüllét gyötrelme és a kapcsolatok elviselhetetlensége. Az elhagyás és a visszatérés. Fontos a hűség és, sajnos, a hűtlenség is kihagyhatatlanul fontos. Mindent meg kell tapasztalnunk, rosszat és jót. Mindent át kell élnünk. Csak akkor lehetünk valóban egymáséi, ha már minden álruhát, gátlást, önzést, félelmet, csalódást, szenvedélyt, hazugságot levetettünk magunkról. Ha már az összes levélkét letépkedtük.

Szeretet könyv/ idézet I.

Ahhoz, hogy felkérjelek táncolni, az kell, hogy én magam is tudjak és szeressek táncolni. Ha én vagy te egyedül nem tudunk, együtt sem tudunk majd. A második feltétele, hogy egymással is szeressünk táncolni. Én veled, s te én velem. De ez kevés. Még valami kell. Zene. Zene nélkül nincs tánc. Az kell, hogy mindketten halljuk a zenét. Zene nélkül csak állunk egymás mellett, mint két össze nem tartozó, süket idegen. Sokszor megéltük már ezt az "istentelen" állapotot, amikor két szám között elhallgatott a zenekar, s mi ott álltunk a parketten, üresen, örömtelenül, zenétlenül...
Ha megszólal a zene, azonnal mozgatni kezd téged és engem is! Együtt mindkettőnket.
Mindketten felolvadunk egymásban, és a muzsikában.
Pörgünk együtt boldogan.
Ha bármelyikünk nem hallja a zenét - csak legázolni tudjuk egymást.
Zene nélkül nincs tánc.
A zene ami a te testedből, lelkedből árad, ami áthat egem és elragad, s ha kibillennék, helyrebillent a te zenéd.
Vagyis téged szeretlek. Az odaadásnak és az elfogadásnak nagy játéka ez.
Bár mind ketten úgy érezzük, mintha a muzsika bennünk szólna - a zenekar fönt van!
Az egész világmindenségben szól a zene. Akkor is, ha nem szeretsz.
Akkor is ha nem tudod, hogy szeretve vagy!
Állandóan, szüntelenül és örökké szeretve vagy.
És ahhoz, hogy mi ketten jól legyünk egymással, rá kell hangolódni a zenére.
Lehet, hogy te egy kicsit másképp hallod, mint én, mert a te lelkedben más hangszerek vannak, mint énbennem, (mindenki a magáét is beledalolja a hangok közé) - de más muzsikát nem hallhatsz, mert akkor nem tudunk táncolni, akkor összetapossuk egymást.
A szeretet kérdését két ember nem képes megoldani.
Hiába minden igyekezet, kell a harmadik is!
A Zene!