Tudd meg

Tudd meg, én Neked fájni akarok,
emlék akarok lenni, mely sajog,
mert nem lehettem eleven valóság.
Tudd meg, nem láthatsz égő piros rózsát,
hogy ne én jussak róla az eszedbe,
akit engedtél elmenni csókolatlan.

Mert minden fájni fog, amit nem adtam,
és minden szó, mely kimondatlan maradt.
Nem láthatsz tengert s arany sugarat,
mely nem a szemem lesz s a mosolygásom
s hiába húnyod be szemed, hogy ne lásson,
mert a szívedbe égettem be magam.

Minden hajnal, minden nap alkonyatja,
a rét, ahogy a harmatcseppet fogadja,
a könny, a vágy, a csók, a dal, az álom,
minden asszonykéz, minden férfivállon,
s az asszonyod, ha karodba veszed:

mert sohse voltam eleven valóság,
mindenütt, mindig, minden én leszek.

Part

Mint néma csónak parttól az éjszakába,
úgy távolodik lelkemtől a lelked.
Vágyakozásod sötét hullámain
úgy siklik tova s mindig távolabb,
mintha sohase jönne vissza többé.

Tudom, a hajnal hasadását várod,
tudom, a kelő napot köszöntöd holnap.
S míg hivő vággyal tovasiklasz tőlem,
alattad örvény, fölötted a vihar van.
Fuss csak, repülj hát, rajta! könnyű csónak.

Ha vágyad örvénylő vizei elsimultak,
vihar múltán, ha nyári nap ragyog,
az örök mámort, majd ha seholse lelted:
vissza fog térni lelkemhez a lelked,
mert az örök part - mégis - én vagyok.

Várni

Csak ülsz és várod.
Olykor kitárod a karod
szemedből boldog álmok
édes derüje árad
lelkedről lepkeszárnyon
peregnek a dalok
fiatal vagy és remélsz
és harmatos a reggel.

Csak ülsz és várod.
Előbb békén, majd egyre jobban
a szíved néha-néha
hangosabban dobban,
hogy nyílik már az ajtó,
hogy jönni fog feléd; és
ajtód előtt kopog!
Majd újra halkul a lépés.
Riadt szemedben
némán fakul a ragyogás
s ajkadról tört virágként
hervad le a mosoly.

Még bíztatod magad,
hogy jönni fog talán
de két karod ernyedten
mégis öledbe csuklik
szemedből könny után könny
törületlen szivárog
s míg ülsz ajtód előtt
és azt hiszed, hogy várod
szívedről cseppek hullnak
megannyi vérző kláris
már nem bánod, hogy nem jön
már nem bánod, ha fáj is
és nem bánod, hogy
közben lassan leszáll az éj.

Vers varázsa vasárnap

Meleg kályha, régi karosszék mélye,
vasárnap délután. Verset mondok magamban,
szürcsölvén zengő ízét színes szavaknak
s az édes mérget lassan szívemre szívom.
Jaj, Kedves, újra élsz s én megint menekülőben!
Mikor alszom, eszem, vagy beszélgetek vidáman,
azt hiszem, szabad vagyok s magamé már egészen:
Te jössz és szívemre ejted parancsoló kezed
s én látod újra, újra, jaj, újra rab leszek.
Még áltatom magam kissé, hogy tán a vers volt,
(hogy csak szó, mi zsong, s ami megint megejtett,
hogy semmi sem volt köztünk, már arcom is felejted)
de mosolyos nyugalmam elvitted, Kedves, újra.

Meddő dolog, pajtásom, verset írni

Azt hiszed, az ég kékebben mosolyog,
mert hasonlít a kedvesed szeméhez?
Hogy a parasztnak könnyebb így a dolog
és mert megírtad, a koldus nem éhes?




Van-e asszony, akinek vajúdása
a te dalodtól lett egy percre könnyebb?
Kicsavartad-e gyilkos kézből kését,
adtál-e csókot, töröltél már le könnyet?




Meddő dolog, pajtásom, verset írni.
Nagy a világ, ki hallja meg dalod?
"Rögös az út, sokára értem végét
s addig magamnak eldúdolgatok."