Csak így, ennek a tragikus összehasonlításnak a fényében érthetjük meg az Evangélium paradoxnak tűnő, de egyáltalán nem ellentmondásos igéjét: „Szeressétek ellenségeiteket!” Soha ilyen édességgel nem közölték velünk, hogy irgalmazzunk saját magunknak! Különben értelmetlen lenne, és nem is hangzott volna el a másik isteni parancs, melyet inkább Isten könyörgésének lehetne neveznünk: „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat”. Ha nem lennénk saját magunk legkonokabb ellenségei, akkor felebarátainkat jobban kellene szeretnünk önmagunknál.
De kinek van ereje önmagában megpillantani teljes mélységében a rosszat, s ha igen, kinek van ahhoz elég ereje, maradék ereje, hogy kikapaszkodjék önmaga szakadékából? Gondolom, egyedül annak, aki ellenségeit is szeretni tudja, amiből nyilvánvaló, hogy a szeretet nem mérlegel, ingyen, tökéletesen ingyen kapjuk Istentől, s mi legföljebb sóvároghatunk rá, s ha egyszer megkaptuk, magunkba zárhatjuk. Ennél többet nem tehetünk érte, bizonyos értelemben azonban részünkről ez a „semmi” nagyon is sokat, szinte mindent jelenthet.
Isten szeretetének mélységei? Nagyon is egyszerű elképzelnünk, hogy aki azt kéri tőlünk, szeressük ellenségeinket, milyen természetű és milyen határtalan is annak szeretete! Rábízhatjuk magunkat. De most már békében.
Isten szeretete végtelen erejétől szelíd, alázatos, türelmes és egyetlen. Ezért akar megosztozni mindenkivel. Ereje semmivel, legfeljebb a leölt Báránnyal „ábrázolható”. Irgalma még nekem is megbocsáthat, hogy irgalmából részesülve én is megbocsáthassak mindenkinek, beleértve önmagamat.
