Nagyon közelbe kerültünk

Kezdetben tán nem is hevültünk

S mégis:

Szép, ócska, vágykódó, jó szivek,

Be nagyon közelbe kerültünk.

Szánón simulunk, hogyha fázunk

S mégis,

Ha nem is adott még sok derüt,

Áldott a mi találkozásunk.

Első titkunk fű rég benőtte

S mégis

Minden titkoknál bátrabbakat

Küld nekünk a titkok mezője.

Soká lesz a célságból cél már

S mégis

Néha úgy hajtom le a fejem,

Mint boldog, győztes bajnok a célnál.

Finita...

Vége van. A függöny legördült,

Komisz darab volt, megbukott.

Hogy maga jobban játszott, mint én?...

...Magának jobb szerep jutott!

Én egy bolond poétát játsztam,

Ki lángra gyúl, remél, szeret -

Maga becsapja a poétát,

Kell ennél hálásabb szerep?!...



Kár, hogy kevés volt a közönség.

Nem kapott illő tapsokat,

Pedig ilyen derék játékért

Máskor kap rengeteg sokat.

Mert e szerep nem most először

Hozott magának nagy sikert:

Volt már olyan bolond poéta,

Aki magának hinni mert...



Én magam e csúfos bukásért

Vádolni nem fogom soha,

Ez volt az utolsó csalódás,

A szív utolsó mámora.

Egy percig újra fellángoltam,

Álom volt, balga, játszi fény;

Megtört egy kegyetlen játékon,

Leáldozott egy lány szivén...



Vége van. A függöny legördült,

Végső akkordot rezg a húr,

Elszállt a hitem, ifjuságom,

Utolszor voltam troubadour...

Eddig a vágy hevéért vágytam,

Most már a hitben sincs hitem,

Ártatlanság, szűzi fehérség

Bolond meséjét nem hiszem.



Vége van. A függöny legördült,

Komisz darab volt, megbukott,

Rám tán halálos volt a játék,

Magának érte taps jutott.

Így osztják a babért a földön,

Hol a szív sorsa siralom...

...Hány ily darab játszódott már le

Ezen a monstre-színpadon?!

A fehér csönd

Karollak, vonlak s mégsem érlek el,
Itt a fehér csönd, a fehér lepel.
Nem volt ilyen nagy csönd még soha tán,
Sikolts belé, mert mindjárt elveszünk,
Állunk és várunk, csüggedt a kezünk
A csókok és könnyek alkonyatán.
Sikoltva, marva bukjék rám fejed
S én tépem durván bársony-testedet.
Nagyon is síma, illatos hajad,
Zilálva, tépve verje arcomat.
Fehér nyakad most nagyon is fehér,
Vas-ujjaim közt fesse kékre vér.
Ragadjon gyilkot fehér, kis kezed:
Megállt az élet, nincsen több sora,
Nincs kínja, csókja, könnye, mámora,
Jaj, mindjárt minden, minden elveszett.
Fehér ördög-lepel hullott miránk,
Fehér és csöndes lesz már a világ,
Átkozlak, téplek, marlak szilajon,
Átkozz, tépj, marj és sikolts, akarom.
Megöl a csend, ez a fehér lepel:
Űzz el magadtól, vagy én űzlek el.

Mert túlságosan akarlak

Ki ott állott az útban,
Ellökni mindig tudtam
S ha az útfélre verlek,
Szép arcodat emeld föl,
Nézz reám, ríjj és nevess:
Túlságosan kedvellek.

Ha megszidlak levélben
Vagy pimasz fütyölésben;
Vagy ha másnak kinállak,
Hozd szívemhez a szíved
És sirass, mert hazudok:
Túlságosan kivánlak.

Ha hallod durva átkom,
Halld ki, hogy szánva bánom
Mindet, mi ért, a bántást
S mégis máglyára vetlek:
Szégyenlem, hogy sorsommal
Csipőd ringása bánik:
Túlságosan szeretlek.

S a napok mulnak-mulnak
S beteg szivembe fúlnak
Vágyaim szent Te-érted.
Jönnek a téli varjak
Feketén a hómezőn:
Most már búcsuzok Tőled:
Túlságosan akarlak.

Ha szeretlek...

Ha szeretlek, akkor hazugság
amit igaznak hittem én.
Hazugság a sírás, a bánat
s az összetörtnek hitt remény.
Hazugság akkor minden,
minden egy átálmodott kárhozat,
amely még szebbé fogja tenni
az eljövendő álmokat.

Ha szeretlek, akkor vergődve
a halált nem hívom soha,
eltűröm még a szenvedést is
nem lesz az élet Golgotha.
Mikor álmomból fölébredtem
a percet meg nem átkozom
a lelkedhez kapcsolom lelkem
s mint régen, ismét álmodom.

Ha szeretlek... ne adja Isten,
hogy hazug legyen ez a hit!
De mért?... Legyen hitvány hazugság
elég, hogy engem boldogít.
Ha úgy érzem, hogy most szeretlek
haljak meg most, ez üdv alatt.
Többet ér egy hosszu életnél
egy álmot nyujtó pillanat!

Karácsony

Félhomályban

I.

Ott ültünk némán, édes félhomályban,
Te elmerengve s égõ vágyban én.
Álmod hová szállt s kié volt a vágyam,
Titok maradt az, szívünk rejtekén.
Talán a mult viharzott át elõtted
S elõttem halkan tûnt fel a jelen...
...Neked talán már bántó, kínos álom
S nekem már kínos vágy a szerelem...

Hidd el, mi csupán csaljuk a világot,
Arcunkon is hazug az ifjuság,
Én nem török le illatos virágot
S neked sem kell már soha mirtusz-ág.
Én az álmod szeretném visszahozni,
Te tán szivembe vágyat oltanál --
Küzdünk egymásért hasztalan, hiába:
Köztünk a multnak tiltó romja áll!...

II.

A szívedbõl egy-egy sóhaj
Átnyilallik a szivembe...
Egyedüli kincs tetõled:
-- Amit adhatsz még nekem --
A szivedbõl egy-egy sóhaj...

A szívembõl egy-egy sóhaj
Átnyilallik a szívedbe...
Oly kevés maradt a multból...
Amit néked adhatok:
A szívembõl egy-egy sóhaj...

III.

Ne vádoljunk senkit a multért,
A vád már úgyis hasztalan.
Talán másképp lehetett volna, --
Most már... mindennek vége van!...
Úgy szeretnék zokogni, sírni
A sírra ébredt vágy felett, --
De ránézek fehér arcodra
S elfojtom, némán, könnyemet.

Várunk a csendes félhomályban
Valami csodás balzsamot,
Mely elfeledtet mindent, mindent
S meggyógyit minden bánatot...
Leolvasom sáppadt arcodról
A rád erõszakolt hitet
És megdöbbenve sejtem, látom,
Hogy nem hiszel már senkinek!...

IV.

Nekünk is volt még fiatalos lelkünk,
Mi is tudtunk még hinni valaha.
Ami hevünk volt, mind elfecséreltük
S ami hajnal volt, az most éjszaka.
Te ott a deszkán ki nem oltott vággyal
Hamvadsz el lassan, némán, egyedül,
Én meg, szakítva emberrel, világgal,
Bolyongok árván, temetetlenül.

Nekünk is volt még fiatalos lelkünk,
Magasba vont és így -- a porba vitt.
Megnyugvás útját epedve se leltük,
Szivünkbõl végképp elszállott a hit...
...Olyan a színpad, mint a lant világa,
Kifosztja lelkünk s lelket mégsem ad --
A boldogságért küzdtünk, mindhiába:
Boldognak lenni nekünk nem szabad!.

V.

Nem jó kép itt az >>õszi napsugár<<,
Mit mi érzünk, nem késõ szerelem.
A szerelem nem szánalomra vár
S te szánalomból érzel csak velem.
Én reszketek egyedül elkárhozni,
Magammal vinném beteg lelkedet...
De végzetünkkel mindhiába küzdünk:
Nekünk e g y ü t t még halni sem lehet!...

Valaki útra vált belőlünk

Kopott a világ s a szivünk Unatkozók s halálra-untak,
Bolondosan furcsák vagyunk,
Fájdalmasak és búcsuzók
S milyen furcsán nézzük magunkat
S milyen furcsán néznek most minket.
Csalódás-kő ránk nem zuhant
S mégis sújtódottan, szédülten,
Sustorgó ázott-fák a tűzben,
Panasszal égünk, hangtalan.

Mint elárvult pipere-asztal,
Mint falnak fordított tükör,
Olyan a lelkünk, kér, marasztal
Valakit, ki már nincs velünk,
Ki után ájult búval nézünk.
Egy régi, kényes, édes dámát,
Kegyetlen szépet siratunk,
Bennünk sarjadtat: asszony-részünk.
Valakit, kiért hiúk voltunk,
Apródok s cifra dalnokok
S kit udvarunkban udvaroltunk.

Ingunk s mint rossz tornyok, bedőlünk,
Nagy termeink üresen kongnak,
Kölykösen úszók szemeink:
Valaki útravált belőlünk
S nem veszi észre senki más,
Milyen magános férfi-porta
Lett a szemünk, lett a szivünk,
Szemünknek és szivünknek sorsa,
Mert asszony-részünk elhagyott.

Nem tudjuk szeretni magunkat
És nem hisszük el, hogy szeretnek,
Ákombákomos szépeket
Idegen, váró embereknek
A régi tussal nem irunk.
Mert mi csak magunknak bókoltunk,
Asszony-énünkért, szertelen,
Érte voltunk jók, ha jók voltunk
És kacérok és hűtlenek
És most sírva megözvegyedtünk.

Ezer óh, jaj, baj, ejnye, nyüg
Siránkozik pityergő szánkon
S omladozó, árva szivünk
Ezer fájást talál, hogy fájjon
S ezeregy fájás fáj nekünk.
Kopott az arcunk, kopott minden
S minden világ a szemeinkben:
Mi hírért, sikerért szalasszon,
Ösztönzőnk, igazi valónk,
Kiszakadt belőlünk, az asszony.

Sorsunk

Van az életben egy-egy pillanat,
Erősnek hisszük szerfelett magunkat.
Lelkünk repül, száll, magával ragad,
Bús aggodalmak mindhiába húznak.
Csalóka álmok léghajóján
A vihar szépen fellegekbe tüntet,
Míg lenn a földön kárörvendő,
Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket.

Van az életben egy-egy pillanat,
Hogy nem várunk már semmit a világtól,
Leroskadunk bánat terhe alatt,
Szívünk mindenkit megátkozva vádol.
Míg porba hullva megsiratjuk,
Mi porba döntött - sok keserü álmunk,
Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,
Míg testet öltött fájdalmakká válunk.

Ez a mi sorsunk, mindörökre ez,
Szivünk a vágyak tengerén evez,
Hajónkat szélvész, vihar összetépi,
De egy zord erő küzdelemre készti.
Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva,
Nincs egy reményünk, mely valóra válna,
Míg sírba visz az önvád néma átka.

Ugrani már: soha

Megállok pihegve, űzetve,
Ugrani nem fogok tüzekbe,
Ugrani már: soha már.

Megállok s úgy állok, úgy állok,
Miként a három szent királyok,
Kik Krisztustól jöttenek.

Pokoltokból semmit se hoztam.
S amim csak volt: szét-elosztoztam.
S nem kell nekem semmi sem.

Állok egy kifosztott lélekkel,
Drága, megrabolt emlékekkel,
De siváran, savanyun.

Adjatok egy jobbik világot
S akkor talán másképpen látok,
De adjatok: de hamar.

És külömben mindennek vége,
Megállni: sorsom tisztessége
S ugrani már -- soha már.