Tamina kávét és calvadost szolgál föl a vendégeknek (nincsenek sokan, az eszpresszó rendszerint félig üres), aztán visszamegy a bárpult mögé. A pult előtti magas széken csaknem mindig ül valaki, aki beszélgetni akar vele. Mindenki szereti. Tamina ugyanis meg tudja hallgatni, amit az emberek mesélnek neki.
De vajon igazán hallgatja őket, vagy csak figyelmesen és szótlanul néz rájuk? Nem tudom, és nem is olyan fontos. A fontos az, hogy nem szakítja félbe őket. Hiszen önök tudják, hogy van az, amikor ketten beszélgetnek. Az egyik mond valamit, és a másik a szavába vág: Ez pontosan olyan, mint amikor én, én... és addig mesél magáról, amíg az elsőnek nem sikerül azt mondania, hogy: Ez pontosan olyan, mint amikor én, én...
Az a mondatrész, hogy ez pontosan olyan, mint amikor én, én... a beszélgetőpartner gondolatmenetébe való helyeslő bekapcsolódásnak, a gondolat folytatásának teszik, de ez csak a látszat: a közbeszólás valójában brutális lázadás a brutális erőszak ellen, a közbeszóló célja kiszabadítani rabságából a saját fülét, és rohammal bevenni ellenfelét. Mert az ember egész élete az emberek között nem egyéb, mint harc a másik füléért. Tamina közkedveltségének egyetlen titka az, hogy nem akar mindenáron önmagáról beszélni. Ellenkezés nélkül fogadja füle megszállóit , és sohase mondja: Ez pontosan olyan, mint amikor én, én...

Egyszer séta közben anyuka a messzeségbe nézett, és megszólalt: - Hogy hívják azt a szép fehér falut? - Nem falu volt, hanem kilométerkövek. Karelt elfogta a részvét anyuka iránt, hogy ennyire megromlott a szeme.
De ez a látási zavar mintha valami lényegesebbet fejezett volna ki: amit ők nagynak láttak, anyuka kicsinek, amit ők kilométerköveknek, anyuka házaknak.
    Az igazsághoz híven meg kell mondanom, hogy anyukának ez a vonása nem volt egészen új. Csakhogy régebben felháborította őket. Így például egy éjszaka a szomszéd ország tankjai elfoglalták hazájukat. Ez olyan sokk volt, olyan szörnyűség, hogy hosszú ideig senki se tudott másra gondolni. Az invázió augusztusban történt, amikor kertükben érett a körte. Anyuka már egy héttel azelőtt meghívta a gyógyszerész urat, hogy jöjjön el és szedjen magának belőle. De a gyógyszerész úr nem jött, és nem is mentette ki magát. Anyuka ezt nem tudta megbocsátani neki, ami a beszámíthatatlanságig ingerelte Karelt és Markétát. Mindenki a tankokra gondol, neked meg a körte jár a fejedben, vetették anyuka szemére. Nem sokkal ezután elköltöztek, anyuka kicsinyességével a tudatukban.
Csakhogy: valóban fontosabbak a tankok a körténél? Az idő múlásával Karel egyre inkább tudatára ébredt, hogy a válasz erre a kérdésre nem olyan magától értetődő, mint ahogy mindig hitte, és titokban rokonszenvezni kezdett anyuka perspektívájával, amelyben elől egy nagy körte áll, valahol messze mögötte egy tank, kicsi, mint a katicabogár, amely perceken belül fölrepül és eltűnik a láthatáron. Ah, igen, hiszen anyukának voltaképpen igaza van: a tank halandó, a körte örök.

véletlenek márpedig nincsenek

Csakis a véletlent foghatjuk fel üzenetként. Ami szükségszerűen történik, ami várható, ami naponta ismétlődik, az néma. Csak a véletlen szól hozzánk.

arról, hogy a szeretett lény összehasonlíthatatlan

-Minden asszony úgy van vele, hogy a gyereke előbbre való, mint a férje.- Ezt anyja mondta bizalmas hangon Agnesnek (hogy milyen alkalomból, azt már elfelejtette), aki akkor tizenkét, tizenhárom éves lehetett. A mondat értelme csak akkor világosodik meg, ha kicsit elgondolkozunk rajta: amikor azt mondjuk, hogy A.-t jobban szeretjük B.-nél, ez nem a szeretet kétféle fokozatának az összehasonlítása, hanem kinyilvánítása annak, hogy B.-t nem szeretjük. Azt ugyanis, akit szeretünk, nem hasonlítjuk össze senkivel. A szeretett lény összehasonlíthatatlan. A.-t és B.-t akkor se hasonlítjuk össze, ha mind a kettőt szeretjük, mert amint összehasonlítjuk őket, egyiküket már nem szeretjük. És amikor nyilvánosan kijelentjük, hogy egyikük előbbre való a másiknál, sohasem az a célunk, hogy mindenki előtt kinyilvánítsuk A. iránti szeretetünket (mert ebben az esetben elég lenne azt mondani: "szeretem A.-t!"), hanem az, hogy tapintatosan, de világosan tudtul adjuk, hogy B. teljesen közömbös számunkra.

a szépségről és csúnyaságról

De mi a matematikai értelemben vett szépség? A szépség azt jelenti, hogy a példány erősen megközelíti az eredeti mintaképet. Képzeljük el, hogy a számítógépbe betáplálják a testrészek maximális és minimális méreteit: orrhossza három és hét centiméter között, homlokmagassága három és nyolc centiméter között és így tovább. A csúnya embernek nyolc centi magas a homloka, az orra pedig csak három centi. Csúnyaság: a véletlen poétikus szeszélye. A szép embernél a játékos véletlen az összes méret középarányosát választotta. Szépség: apoétikus arányosság. A szépség sokkal jobban kiemeli az arc nem egyediségét és személytelenségét, mint a csúnyaság. A szép ember az eredeti műszaki tervet látja viszont arcán, úgy, ahogy az ősminta tervezője megrajzolta, és aligha hiszi el, hogy amit lát, az valamiféle eredeti "én". Ezért éppúgy szégyenkezik, mint a hosszú és zöld orrú, életre keltett kaucsukbaba.

a szégyenről

Amikor tizenhat éves volt, Agnes hosszabb időt töltött szülei ismerőseinél; éjszaka közepén megjött a menstruációja, és a vér összemaszatolta a lepedőt. Amikor kora reggel észrevette, mi történt, pánikba esett. Kiosont a fürdőszobába szappananért, s aztán vizes szivaccsal dörgölte a lepedőt; a folt nemcsak hogy nagyobb lett, de átütött a matracra is; rettenetesen szégyellte magát.



Miért is szégyenkezett annyira? Hát nincs minden nőnek havivérzése? Talán ő találta ki a női nemiszerveket? Talán ő a felelős értük? Nem. De a felelősségnek semmi köze a szégyenhez. Ha történetesen a tintát önti ki, és a vendéglátói abroszát meg szőnyegét teszi tönkre, az kínos és kellemetlen lenne, de nem szégyellné magát. a szégyen alapja nem az általunk elkövetett hiba, hanem a megszégyenülés, megalázottság, amit amiatt érzünk, hogy olyanoknak kell lennünk, amilyenek vagyunk, meg az elviselhetetlen érzés, hogy megalázottságunkat mindenki látja.

a zenéről

Vannak civilizációk, amelyek az építészetben nagyobbat alkottak, mint Európa, az antik tragédia pedig örökre utolérhetetlen marad. De egyetlen civilizácó sem teremtette meg a hangokból azt a csodát, amit a maga ezeréves történelmével, formai és stiláris gazdagságával az európai zene képvisel! Európa: a nagy zene és a homo sentimentalis. Ikrek, akiket test test mellett ugyanaz a bölcső ringatott.



A zene nemcsak gazdagította az európai ember érzelmi világát, hanem megtanította arra is, hogy rajongjon az érzelmeiért és az érző énjéért. Hiszen tapasztalhattuk: a dobogón álló hegedűművész lehunyja a szemét, és eljátssza az indító két hosszú hangot. Ekkor a hallgató szintén lehunyja a szemét, érzi, ahogy a mellkasában nő a lelke, és megállapítja: - De szép!- És közben az, amit hall, mindössze két hang, mely önmagában nem fejezheti ki a zeneszerző gondolatát, az alkotást, tehát a művészetet és a szépséget sem. De ez a két hang megérintette a hallgató lelkét, és elnémította az eszét és esztétikai ítélőképességét. A puszta zenei hang körülbelül olyan hatással van ránk, mint Miskin tekintete a nőkre. A zene: pumpa a lélek felfúvására. A nagy léggömbökké változott hipertrófiás lelkek a hangversenyterem mennyezete alatt lebegnek, és minduntalan egymásnak ütődnek az elképesztő tolongásban.

A szeméremről

Arthur Schnitzler, a századforduló bécsi írója, írt egy szép novellát, az Elsa kisasszony-t. Hősnője egy lány, akinek apja adósságba keveredik, és erkölcsi csőd fenyegeti. A hitelező hajlandó elengedni az apa adósságát, ha Elsa meztelenre vetkőzik előtte. Hosszú belső vívódás után Elsa beleegyezik, de annyira szégyelli magát, hogy mutatványa közben elborul az elméje és meghal. Hogy tévedés ne essék: ez nem erkölcsbíráló elbeszélés, amely a gonosz és kéjsóvár gazdag embert kárhoztatja! Nem, ez egy erotikus novella, melytől elakad a lélegzetünk: érzékelteti velünk, milyen hatalma volt egykor a meztelenségnek: a hitelezőnek óriási pénzösszegbe kerül, a lányból pedig végtelen szégyent és e szégyenből fakadó izgalmat vált ki, mely végül a halálát okozza.

Schnitzler elbeszélése fontos másodpercet mutat Európa számlapján: a puritán tizenkilencedik század végén az erotikus tabuk még erősek voltak, de az erkölcsök lazulása épp ennyire erős vágyat lobbantott fel, mely ezeknek a tabuknak a megszegésére irányult. Szemérem és szemérmetlenség akkor keresztezte egymást, mikor mindkettőnek azonos ereje volt. Az erotikus feszültség rendkívüli pillanata volt ez, melyet Bécs a századfordulón élt át. Ez a pillanat már nem tér vissza.

A szemérem védekezést jelent az ellen, amit akarunk, és szégyenkezést amiatt, hogy azt akarjuk, ami ellen védekezünk. Rubens az utolsó olyan európai nemzedékhez tartozott, amelyet a szeméremre neveltek. Ezért ajzotta fel őt annyira, ha egy lány mellére tette a kezét és felbolygatta szeméremérzetét. Gimnazistaként Rubens egyszer belopakodott a folyosóra, melynek ablakából belátott a terembe, ahol derékig meztelen osztálytársnői tüdőszűrésre vártak. Az egyik lány észrevette Rubenst és felkiáltott. A többiek magukra kapták köpenyüket, sikítozva kiszaladtak a folyosóra, és üldözőbe vették Rubenst. Rubens riadtan menekült: ezek a lányok már nem az osztálytársnői, kolléganői, barátnői voltak, akik szívesen tréfálkoznak és kacérkodnak. Arcukon valódi harag volt, melyet megsokszorozott számuk, kollektív harag, mely hajszát indított ellene. Rubensnek sikerült elmenekülnie, de a lányok folytatták a hajszát, és beárulták őt az igazgatónál. Az osztály színe előtt Rubenst nyilvánosan megrótták. Az igazgató megvető hangon kukkolónak nevezte.

Rubens a negyvenes éveiben járt, mikor a nők melltartójukat a fiókban hagyva, a strand homokjára feküdtek, és országnak-világnak mutogatták keblüket. Sétált a tengerparton, és tekintete kerülte a nők váratlan meztelenségét, mert elevenen élt benne a régi imperativus: ne sértsd a nők szemérmét! Amikor ismerős nővel, mondjuk barátja feleségével vagy kolléganőjével találkozott, aki nem viselt melltartót, hökkenten állapította meg, hogy nem a nő szégyenkezik, hanem ő. Zavarban volt, és nem tudta, hova nézzen. Megpróbálta tekintetével elkerülni a nő mellét, de ez képtelenség volt, mert egy férfi akkor is a meztelen keblet látja, ha a nő kezét vagy fülét nézi. Így aztán igyekezett olyan természetesen nézni a nők mellére, mintha a térdüket, vagy homlokukat nézné. Csakhogy ez sem volt könnyű, mert a kebel nem homlok és nem térd. Akármit csinált is úgy tetszett neki, hogy lemeztelenített mellek vádolják őt, azt nehezményezik, hogy nem ért kellőképp egyet meztelenségükkel. És kísérteties módon úgy érezte, hogy a strandon látott nők ugyanazok, akik húsz éve beárulták kukkolás miatt az igazgatónál; és most ugyanolyan dühösen verődtek falkába, ugyanolyan megsokszorozott erőszakossággal követelik, hogy ismerje el a meztelenkedéshez való jogukat.

A lemeztelenített keblekkel Rubens végül úgy-ahogy megbarátkozott, de nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy komoly dolog történt: Európa számlapján ismét ütött egy óra: eltűnt a szemérem. Olyan könnyedén tűnt el, szinte egy éjszaka alatt, hogy úgy tetszett valójában sohasemmlétezett. Hogy a férfiak csak kitalálták, amikor szemtől szemben álltak a nőkkel. Hogy a szemérem a férfiak illúziója volt. A férfiak erotikus álma.

az vagyok, aminek gondolsz

Az imagológusoknak van igazuk. Az ember nem más, mint önmaga képe. Hiába mondják nekem a filozófusok, hogy mindegy, mit gondol rólam a világ, hogy csak az számít, ami vagyok. A filozófusok semmit se tudnak. Amíg emberekkel élek együtt, csak az vagyok, aminek az emberek tartanak. Akinek fontos, hoy mások milyennek látják, és arra törekszik, hogy a róla alkotott kép a legrokonszenvesebb legyen, arról azt mondják, hogy alakoskodik vagy hamis játékot ûz. Dehát elképzelhetõ-e valamiféle közvetlen kapcsolat az énem és mások énje között a szem közvetítése nélkül? Elképzelhetõ-e a szerelem anélkül, hogy aggodalmasan figyeljük képünket a szeretett lény lelkében? Amint nem érdekel bennünket, milyennek lát az, akit szeretünk, biztosak lehetünk benne, hogy nem szeretjük.
...
Gyerekes önáltatás azt hinni, hogy képünk csak látszat, mely mögött ott rejtekezik énünk, mint a világ szemétõl független, egyetlen valódi lényeg. Az imagológusok a maguk cinikus kíméletlenségével bebizonyították, hogy pont fordítva van: énünk csak puszta látszat, megfoghatatlan, körülírhatatlan és ködös, míg ellenben az egyetlen valóság, a már-már túl könnyen megragadható és körülírható valóság a mások szemében tükrözõdõ képünk. És a legrosszabb az, hogy az ember nem ura a képének. Elõször megpróbálja maga megfesteni, aztán igyekszik legalább befolyásolni és ellenõrizni, de hiába: elég egy rosszindulatú mondat, és örökre siralmasan egyszerû karikatúrává változik.

emberi jogokról

Az emberi jogok fogalma kétszáz éve született, de a legnagyobb népszerűséget századunk hetvenes éveinek második felében érte el. Akkoriban űzték el hazájából Alekszandr Szolzsenyicint, és az ő szakállal és bilinccsel ékes nem mindennapi alakja
valósággal delejezte a nyugati értelmiséget, mely betege volt a nagy sorsot áhító, mindaddig teljesületlen vágynak. Ez az értelmiség csak Szolzsenyicinnek köszönhetően hitte el ötven éves késéssel, hogy a kommunista Oroszországban koncentrációs táborok vannak; sőt a haladó gondolkozásúak egyszeriben még azt is hajlandók voltak elismerni, hogy börtönbe zárni valakit a gondolataiért nem igazságos dolog. És új állásfoglalásukhoz káprázatos indoklást fabrikáltak: az orosz kommunisták megsértették az emberi jogokat, annak ellenére, hogy e jogokat ünnepélyesen maga a francia forradalom hirdette ki!
Így aztán hála Szolzsenyicinnek az emberi jogok ismét helyet kaptak korunk szótárában; nem ismerek olyan politikust, aki naponta tízszer ne beszélne a "harcról az emberi jogokért", vagy "az emberi jogok megsértéséről". A nyugati embert azonban nem fenyegeti koncentrációs tábor, és arról ír vagy beszél, amiről akar, így aztán minél népszerűbb lett az emberi jogokért vívott harc, annál többet veszített tényleges tartalmából, míg végül valamiféle általános, mindenkit minden ellen fordító magatartássá vált, valamiféle energiává, amely minden emberi akarást joggá változtat. Az ember jogkörébe vonta a világot, és mindenből jogot csinált: a szerelmi vágyból jogot a szerelemre, a pihenést követelő vágyból jogot a pihenésre, a barátságot szorgalmazó vágyból jogot a barátságra, a tiltott sebességgel való száguldás vágyából jogot a tiltott sebességgel való száguldáshoz, a boldogság vágyából jogot a boldogsághoz, a könyvkiadás vágyából jogot a könyvkiadáshoz, a vágyból, hogy valaki éjjel a téren üvöltözzön, jogot a téren való üvöltéshez. A foglalkozásnélkülinek joga van megszállni a drága élelmiszerüzletet, a bundás hölgynek joga van kaviárt venni, Brigitának joga van a járdán parkolni, és mindannyian- a munkanélküli, a bundás hölgy és Brigita- az emberi jogokért harcolók egyazon hadseregébe tartoznak.

A lét elviselhetetlen könnyűsége/ részlet

Lehet, hogy pont azért nem tudunk szeretni, mert arra vágyunk, hogy bennünket szeressenek, vagyis a másiktól várunk valamit (szeretetet), ahelyett, hogy követelmények nélkül fordulnánk hozzá, és beérnénk puszta jelenlétével.

És még valami: Tereza elfogadta Karenint olyannak, amilyen volt, nem akarta a saját képére változtatni, elõre tiszteletben tartotta kutyavilágát, melyet nem akart tõle elvenni, nem féltékenykedett titkos kalandjaira. Nem azért tartotta a kutyát, hogy átalakítsa (ahogy a férj a feleségét, a feleség pedig a férjét akarja átalakítani), hanem csupán azért, hogy megtanítsa az elemi nyelvre, mely lehetõvé teszi, hogy megértsék egymást, és együtt élhessenek.

Meg aztán: A szeretet, mely Terezát Kareninhez fûzi, önkéntes, senki nem kényszerítette rá.

De fõképpen: Nincs olyan ember, aki idillel ajándékozhatná meg a másikat. Erre csak az állat képes, mert azt nem ûzték ki a Paradicsomból. A szeretet, mely a kutyát az emberhez fûzi, idilli szeretet. Nincs benne nézeteltérés, szívettépõ jelenet, nincs benne fejlemény. Karenin az ismétlõdésen alapuló életével vette körül Terezát meg Tomast, és ezt várta tõlük is.

Az emberi idõ nem körben forog, hanem egyenes vonalban fut elõre. Ez az oka, hogy az ember nem lehet boldog, mert a boldogság az ismétlõdés utáni vágy.

A lét elviselhetetlen könnyűsége/ részlet

...szeretkezni egy nővel és aludni egy nővel-kétféle szenvedély, mely nemcsak különbözik egymástól, hanem már-már ellentétes. A szerelem nem a szeretkezés iránti vágyban nyilvánul meg (ez számtalan nőre vonatkozik), hanem az együttalvást kívánó vágyban (ez a vágy csupán egyetlenegy nőre vonatkozik).