A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Idézet. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Idézet. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. augusztus 28., csütörtök

Momo (Részlet)

Sose szabad egyszerre az egész utcára gondolni, érted? Csak a következő lépésre kell gondolni, a következő lélegzetvételre, a következő söprűvonásra. Aztán megint mindig csak a következőre.
Megint megállt, töprengett, aztán hozzátette:
– Akkor örömet okoz. Ez fontos, mert akkor végzi az ember jól a dolgát. És így is kell, hogy legyen. – Ismét hosszú szünet, majd a folytatás: – Egyszer csak észrevesszük, hogy lépésről lépésre végigértünk az utcán. Észre se vettük, a szuflánk se maradt ki. – Bólintott magának, s azt mondta befejezésül: – Ez fontos.

2013. január 5., szombat


2012. november 28., szerda

Csatatér


Ha mondjuk az utcán rámutathattam volna bármelyik járókelőre, mondván, most az ő bőrében akarok lenni, s már fordulnék is be a sarkon, dobnám le a táskát a sarokba, bújnék ki a cipőből, akasztanám fel a kabátot, tenném a kalapot a fogasra, s már nyitnék is be szórakozottan, mögöttem a kabát lecsusszanna a fogasról és összenyaklana, mint valami rossz krimiben a hulla, kalapom lebillenne és karimáján pörögve begurulna az előszobasarokba, de én nem venném észre, ő viszont a konyhából az előszobába kirontva már ezt látná, ezt a csatateret, kész csatatér, kiabálna utánam, villámgyorsan összekapkodva, helyére rakva mindent, szögbe állítva a levetett cipőt, amiből most illan el a lábam melege, peckesre a táskát, simára a ballont, megigazítva az egyik begyűrődő ujjat, mint harminc éven át mindig. És jönne utánam morgolódva, édes fiam, egyre hülyébb leszel, mi lenne, ha én nem lennék neked, mi lenne, tényleg, simítanék végig nejlonblúza ujján, míg ő, mint minden nap, leemelné a szék hátára odavetett zakómat, kifordítaná válltömését, négybe hajtaná selymes bélésével kifelé, ne a színe fakuljon, hanem a visszája. Asztalra dobott, párás üvegű utcai szemüvegemet megtörölgetné, tokba rejtené, míg én az olvasószemüveggel kezemben, papucsosan már az újságtartó felé igyekszem, a Népsportomért, érzem a konyhából jövő kávéillatot, letelepszem kiült fotelomba, nagyapáé volt, nem kell új helyette se Karácsonyra, se születésnapra, egyik kezemmel a kardigán gombjait babrálom, horgolt nyakkendőmet lazítgatom, észrevétlen csörrenéssel érkezik meg a kávé a kisasztalra, kezem ügyébe, oda se nézve fogom meg a kiskanalat, pontosan ott van, ahol lennie kell, pontosan annyi tej, cukor, pontosan ugyanaz az íz, nahát, kommentálom közben, nahát, anyu, nagyon megindult most a Vidinek, és a Győr is rettenetesen erős, látod, anyu, ezt szeretem, hogy jönnek fel a vidéki csapatok, hogy hiába a nagy pénzek Pesten, a jól fizetett rendőrségi, katonasági állások, ha a magyar valahol a fejébe vesz valamit, tényleg megmozdulnak a dolgok, hiába mondanak bármit a központban, hiába hogy ez egy vízfejű ország.

És mindez átfut a fejemen, ahogy tekintetem végigsöpör az asztalra tornyozott, olvasatlan Népsportok halmain, le kellene mondani az előfizetést, gondolom, ki ér rá kiolvasni, no meg kit érdekel már, kit érdekel az egész, mikor az élet másutt van, végtelen kórházi linóleumfolyosókon, ahol a sok neon miatt négy darab árnyék forgolódik az ember körül, akár valami propeller, viszek be neki friss gyümölcsöt, mosolyog, és mind megbarnul szép lassan a fehérre mázolt éjjeliszekrényen, higgye el, uram, ennie kéne, legalább arra venné rá, hogy a maga kedvéért, különben semmi esély, csak az én kedvemért, anyu, persze, hogy rendben van otthon minden, csak nélküled olyan üres a lakás, képzelem, kész csatatér, nevet fel, emlékszel?, csatatér, mindig ezt mondtad, bár mondanád most is, vége lesz az egésznek, hazajössz, és elfelejtjük, összeszedtem a diót, kitettem a verandára, együtt törjük meg, majd én töröm és te nézed, pihenned kell, recseg a héja, jó kis őszi hang, pattognak a csontszilánkok, mint mikor a mókus eszik a fán, vagy a varjú, képzeld, a múltkor is ott kuporgott az egyik a villanyoszlop tetején, karmai közt dió, csőrével törte, ette ki a belét, csupa elgurult, kibelezett, lyukas dió volt az utca. Füstszag lesz a verandán, mindenki avart éget, nem megyünk sehová, ülünk csak, nyugdíjban vagyok, ráérek, ráérünk, ránk sötétedik majd, de nem fázunk, kihozzuk az összes kockás takarót, csak gyógyulj már meg, ezt a kis gépsonkát, igazán a kedvemért, olyan habkönnyű. És mindez még egyszer átfut a fejemen, ahogy a taxiból kiugorva, lépcsőkön felloholva benyitok a kórterembe, aztán csak állok ott, elhomályosodó szemüvegben, nem látok, azt hiszem, ez az olvasószemüveg, hogy a gondolataimat eltereljem, elalvás előtt még bele akartam nézni a Népsportba. Állok ott, halottnéző, és nem hiszem el, és a dióra gondolok, hogy minek, a szék karfájára csak úgy ledobott zakóra, csatatér, csatatér, ahol elhullunk sorra.

2012. március 7., szerda

örökre


Elmegyek messze, és sohasem találhatsz meg, bármikor keresnél. Pedig egykor keresni fogsz. Majd súgok neked valamit, miért?... Olyan lesz a hajad, mint a sirály szárnya, a kedved, mint a kéményben a szél, a szomorúságod, mint a sír. Mikor keresni kezdel, engem, az ifjúságodat... Nem gondolsz álmatlan éjjelen többé a nőkre, akik betöltötték életedet, akik miatt szenvedtél, nyugtalankodtál, szaladgáltál, türelmetlenkedtél... akiket úgy hordoztál darab ideig a szívedben, mint bálványképeket... akik nélkül nem tudtál volna élni... akik végül mind megcsaltak, kiraboltak, lelkiismeretfurdalás nélkül elfelejtettek... mindenki elhagy, mind elfelejt, kíváncsi kis lábaikon új utakra mennek, újabb szerelmet űznek mohó, falánk kis szívükkel, a férfiak új mondanivalójára kíváncsiak... szeretők, szerelmek: tüzek és fagyok a férfi életének az országútján... időrabló oktalanságok, megkívánt borok, óhajtott mámorok... nadrágok és szoknyák... veréb- vagy fülemilehangok... éjszakák, amelyek elmúlnak... De én örökre a tiéd maradok.

2012. február 13., hétfő

it's my life


Rajtam áll, mivel töltöm az időmet, kivel lépek kapcsolatba, kivel osztom meg a testem, az életem, a pénzem, az energiám. Kiválaszthatom, mit eszem, olvasok, tanulok. Eldönthetem, hogyan reagálok a kedvezőtlen életkörülményeimre - rajtam áll, hogy átoknak vagy lehetőségnek tekintem-e őket (és azon alkalmakkor, amikor túlságosan tele vagyok önsajnálattal, és nem tudom lelkesen nézni a dolgokat, még mindig megpróbálhatom megváltoztatni a szemléletmódomat). Megválogathatom a szavaimat és azt, hogy milyen hangnemben beszélek másokkal. És legfőképpen megválogathatom a gondolataimat.

2012. január 3., kedd

... it's a new life


Az időt érintő egyik legszebb dolog az a tény, hogy nem lehet előre elfecsérelni. Nem számít, mennyi időt töltöttél el értelmetlenül a múltban, az előtted álló közvetlen óra tökéletes lesz, „érintetlen” és arra vár, hogy a legjobbat hozd ki belőle. Nem számít, mi történt veled a múltban, a jövőd makulátlan. Ébredj rá, hogy minden hajnal egy teljesen új élet kezdetének lehetőségét hozza magával. Ha úgy határozol, hogy a holnapi lehet az a nap, amikortól fogva korábban fogsz felkelni, többet olvasol, tornázol, helyesen étkezel és kevesebbet nyugtalankodsz. Ashleigh Brilliant szavaival élve: „Bármely pillanatban elszánhatom magam arra, hogy mindinkább olyan ember legyek, aki lenni szeretnék – de melyik pillanatot válasszam?” Senki nem akadályoz meg abban, hogy kinyissuk a naplónkat, és egy üres oldalon újraírjuk életünk történetét. Ebben a szent pillanatban eldöntheted, milyennek szeretnéd sorsod alakulását, lecserélheted a főszereplőket, és egy új végkifejletet dolgozhatsz ki. Az egyetlen kérdés: hogy megteszed-e. Ne feledd, hogy sohasem túl késő olyan emberré válni, amilyen mindig is lenni akartál.

2011. december 4., vasárnap

És Isten azt mondta: nem


Megkértem Istent, hogy vegye el a büszkeségemet, de ő azt mondta: nem.
Azt mondta, hogy a büszkeséget nem ő veszi el, hanem nekem kell feladnom azt.
Kértem Istentől, hogy fogyatékos gyermekem legyen egészséges, de ő azt mondta: nem. Azt mondta, hogy a lelke egészséges, a teste csak átmenet.
Kértem Istent, hogy adjon nekem türelmet, de ő azt mondta: nem.
Azt mondta, hogy a türelem a megpróbáltatás mellékterméke, amit nem kapni, megszerezni kell.
Kértem Istent, hogy adjon nekem boldogságot, de ő azt mondta: nem.
Azt mondta, csak áldását adhatja - a boldogság rajtam múlik.
Kértem Istent, hogy kíméljen meg a fájdalomtól, de ő azt mondta: nem. A szenvedés eltávolít a világ dolgaitól, és közelebb visz hozzá.
Kértem Istent, hogy adjon lelki fejlődést, de õ azt mondta: nem.
Azt mondta, hogy a fejlődés az én dolgom, de hajlandó megmetszeni, hogy gyümölcsöt hozzak.
Kértem Istent, hogy segítsen másokat szeretni, úgy ahogyan ő szeret engem. Erre azt felelte: - Látom, már kezded érteni.
Kértem erőt- És Isten adott nehézségeket, amelyek erőssé tesznek.
Kértem bölcsességet- És Isten adott problémákat, hogy megoldjam azokat.
Kértem bátorságot- És Isten adott veszélyeket, hogy legyőzzem azokat.
Kértem, adjon szeretetet- És Isten adott gondterhelt embereket, hogy segítsek rajtuk.
Kértem kegyelmet- És Isten adott lehetőségeket.

Semmit sem kaptam, amit akartam.
Megkaptam mindent, amire szükségem volt.
És imáim meghallgatásra leltek.

2011. június 6., hétfő

Toporzékolok a vágytól


Toporzékolok a vágytól,
Megszerezni meg tudom,
Toporzékolok a vágytól,
De megtartani nem bírom!

Ostoba helyzet,
Váratlanul leterít,
Én nem mondok le róla,
Kigyó-kígyó-kigyógyít,
Újra kezdem,
Mindig az a vége,
Mert jobb, mint amilyennek
Lennie kéne...

2011. március 6., vasárnap

véletlenek márpedig nincsenek


Csakis a véletlent foghatjuk fel üzenetként. Ami szükségszerűen történik, ami várható, ami naponta ismétlődik, az néma. Csak a véletlen szól hozzánk.

2011. február 15., kedd

pótolhatatlan, de nélkülözhető

Alul az írás felül a fej, te vagy a vesztes fizetni kell!
Láthatóan halhatatlan, csak egy villanás az agyban,
extra pörgés tripla csavar, várom, hogy táncoljak az igazival,
amíg elvonul a vihar.



Félek, ha kell, majd nem jön el
Ha eljön majd, nem érdekel
És nem felel ha kérdezek
És nem értem hogy mit jelent

Tíz perc alatt eltűnik
Még hallgatom a hangodat
Tengerparti hangulat
Eltűnik, de megmarad

(Fény a szemében)
És az agyam titkos rejtekében
(Bezárva) Bezárva, (Bezárva) bezárva már
Nem értem még mire vár

Vége van ha nincs tovább
Ha elhiszem, hogy ennyi jár
Ha elveszik, hát vesszen el
Ha eltűnik, hát tűnjön el

(Nem hiszem el)

Már nem érdekel

2011. február 4., péntek

miért


Elég nagy súly van a lelkemen,
Mégis azt hiszem,
Ha tudnám, hogy miért,
Talán könnyebben elviselném...

2011. január 27., csütörtök

Szembogár


vadul széttolt bútorok
lemezjátszó a szív
a vágy egy lemezt rádobott
eperszínű rúzsnyomok
maradnak még pár percig és elkenődnek aztán
szép lazán

a magány újra mellém dől
cigifüst száll az erkélyről
végül úgyis csak egy sóhaj marad
minden jó nőből

szívem megszokásból vár
fölém nem hajolhat már
csupán emlék lesz majd belőle a két nagy szembogár

szelíd pillák, félmosoly
kicsit fáj még, hogy átvert, amúgy tényleg nem komoly
vadul nyüzsgő hangyaboly
lakik bennem pár napig és elfelejtem aztán
szép lazán

2010. december 5., vasárnap

Hitünk titkairól (részlet)


Ádvent: a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy „meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk”.

Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra – ami biztosan megjött. Télen: az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg: nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni – beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és „jogosabb” birtoklás se, mint szeretnünk azt, akit szeretünk és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi „meglepetés”, lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul hazatalálnunk.

Minden egyéb kaland, minden egyéb megismerés és minden egyéb várakozás véges és kérdéses. Így értem azt, hogy a karácsony a szeretet, és ádvent a várakozás megszentelése.

Az a gyerek, aki az első hóesésre vár – jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé – szabad, és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.

2010. november 14., vasárnap

Van még egy dal


Oly nagyra nőtt a tegnapunk,
és félve kérdem én, lesz-e még holnapunk,
lesz-e még dal, mely szívemből fakad.
Szorítsd meg kezem, ha az éj rám szakad.

Hogy mondjam el, mit soha nem tudok,
hogy sírjam el, hisz sírni sem tudok.
Van még egy dal a szívemben valahol,
rejtőzve ott lapul és neked őrzöm én,
azt neked őrzöm én.

2010. október 11., hétfő

előreillériillérielőre


Mit késlekedsz? Teljesítsd kötelességed. Csak egy ember vagy. De hát mi több, mint egy ember? Se két ember, se ezer ember nem több nála. Lépj előre egy lépést - így -, és most még egy lépést. Rajtad a sor.

2010. szeptember 28., kedd

És én boldog volnék, és belesimulnék



Látod megszelidült, amit küld az a nézés, ez nem babonáz meg már,
Persze tetszik meg minden, de ami jönni fog innen, azért tulajdonképpen kár,

Be is van rúgva, szégyelli-tudja és reméli, hogy én is nagyon,
Én meg jelzem persze, hogy maradjon kedve csinálni, én meg hagyom

2010. szeptember 27., hétfő

nem menekül(het)ünk a végzetünk elől


Mert az emberrel nemcsak történnek a dolgok. [...] Az ember csinálja is azt, ami történik vele. Csinálja, hívja magához, nem engedi el azt, aminek meg kell történni. Ilyen az ember. Akkor is megteszi, ha rögtön, első pillanattól érzi és tudja, hogy amit tesz, végzetes. Tartják egymást, az ember és sorsa, idézik és alkotják egymást. Nem igaz, hogy a végzet vakon lép életünkbe, nem. A végzet az ajtón át lép be, melyet mi tártunk fel, s magunk előtt tessékeltük a végzetet. Nincs ember, aki elég erős és okos ahhoz, hogy elhárítsa szóval vagy cselekedettel azt a balsorsot, amely vastörvénnyel következik lényéből, jelleméből.

2010. szeptember 26., vasárnap

"Miért kérdezel? Tudod, hogy így van."


A másik kérdés, hogy nem ez volt-e életünk igazi tartalma, ez a kínos vonzás egy nőhöz, aki meghalt? Tudom, nehéz kérdés. Én nem tudok reá felelni. Mindent megéltem, mindent láttam, s erre a kérdésre nem tudok felelni. Láttam békét és láttam háborút, láttam nyomorúságot és nagyszerűséget, láttalak téged gyávának és magamat gőgösnek, láttam harcot és egyezkedést. De az élet alján minden cselekedetünk értelme talán mégis ez a kötés volt, mely valakihez fűzött - kötés vagy szenvedély, nevezd, ahogy akarod. Ez a kérdés? Igen, ez a kérdés.Szeretném, ha megmondanád [...], mi a véleményed erről? Te is azt hiszed, hogy az élet értelme nem más, csak a szenvedély, mely egy napon áthatja szívünket, lelkünket és testünket, s aztán örökké ég, a halálig? Akármi történik is közben? S ha ezt megéltük, talán nem is éltünk hiába? Ilyen mély, ilyen gonosz, ilyen nagyszerű, ilyen embertelen a szenvedély? ... S talán nem is szól személynek, csak a vágynak?... Ez a kérdés. Vagy mégis személynek szól, örökké és mindig csak annak az egy és titokzatos személynek, aki lehet jó, lehet rossz, de cselekedetein és tulajdonságain nem múlik a szenvedély bensősége, mely hozzákötöz?

A kétféleségről


Nem értem ezt a szót, nem tudom még, mi ez a másféleség?... Sok idő és sok magános óra tanít meg reá, hogy örökké erről van szó, férfi és nő, barátok, világi kapcsolatok, minden ezen múlik: ezen a másfélesgégen, mely két pártra szakítja az emberiséget. Néha már azt hiszem, csak ez a két párt van a világon, s mindenféle változata ennek a másféleségnek, az osztálykülünbségek, a világnézeti, hatalmi árnyalatok, minden csak a másféleségből következik. S mint ahogy csak egyféle vércsoporthoz tartozó emberek tudnak egymásnak a veszély pillanatában segíteni, mikor vérüket adják embertársuknak, kinek rokon a vérképlete, úgy a lélek is akkor tud csak segíteni egy másik léleknek, ha nem "másféle", ha szemlélete, meggyőződésnél is titkosabb valósága is hasonló... [...] Az élet legnagyobb titka és ajándéka, ha két "egyféle" ember találkozik. Oly ritka ez, mintha a természet erővel és fortéllyal akadályozná meg ezt az összhangot - talán, mert a világ teremtéséhez, az élet megújulásához szüksége van a feszültségre, mely örökké egymást kereső, ellentétes szándékú és ütemű emberek között keletkezik. Váltóáram, tudod... ahová nézel, ez a pozitív és negatív erőcsere. Mennyi kétségbeesés és vak reménykedés van e kétféleség mögött!

A kegyelmi időről


Igen, volt bennem valami - múlt időben beszélek, s oly messze van mindaz, amiről beszélek, ahogy halottról vagy idegenről beszél az ember -, volt bennem egyfajta könnyűség és elfogulatlanság, ami lefegyverezte az embereket. Volt egy idő az életemben, az ifjúság évtizede, mikor a világ engedelmesen tűrte jelenlétemet, igényeimet. Ez a kegyelmi idő. Ilyenkor mindenki eléd siet, mintha te volnál a hódító, akit ünnepelni kell borral, lányokkal és virágfüzérrel. S csakugyan, [...] egy pillanatra sem hagyott el a biztonság tudata, az érzés, hogy titkos, láthatatlan szerencsegyűrűt húztak ujjamra az istenek, nem történhet komoly bajom, szeretet és bizalom vesz körül. Ez a legtöbb, amit ember az élettől kaphat. [...] Ez a legnagyobb kegyelem. Aki elbízza ilyenkor magát, nyegle vagy pökhendi lesz, aki nem tudja alázattal elviselni a sors kényeztetését, aki nem tudja, hogy ez a kegyelmi állapot addig tart, amíg nem váltjuk fel az istenek ajándékát aprópénzre, elbukik. A világ csak azoknak bocsát meg ideig-óráig, akik szívükben szerények és alázatosak.