Ha mondjuk az utcán rámutathattam volna bármelyik járókelőre, mondván, most az ő bőrében akarok lenni, s már fordulnék is be a sarkon, dobnám le a táskát a sarokba, bújnék ki a cipőből, akasztanám fel a kabátot, tenném a kalapot a fogasra, s már nyitnék is be szórakozottan, mögöttem a kabát lecsusszanna a fogasról és összenyaklana, mint valami rossz krimiben a hulla, kalapom lebillenne és karimáján pörögve begurulna az előszobasarokba, de én nem venném észre, ő viszont a konyhából az előszobába kirontva már ezt látná, ezt a csatateret, kész csatatér, kiabálna utánam, villámgyorsan összekapkodva, helyére rakva mindent, szögbe állítva a levetett cipőt, amiből most illan el a lábam melege, peckesre a táskát, simára a ballont, megigazítva az egyik begyűrődő ujjat, mint harminc éven át mindig. És jönne utánam morgolódva, édes fiam, egyre hülyébb leszel, mi lenne, ha én nem lennék neked, mi lenne, tényleg, simítanék végig nejlonblúza ujján, míg ő, mint minden nap, leemelné a szék hátára odavetett zakómat, kifordítaná válltömését, négybe hajtaná selymes bélésével kifelé, ne a színe fakuljon, hanem a visszája. Asztalra dobott, párás üvegű utcai szemüvegemet megtörölgetné, tokba rejtené, míg én az olvasószemüveggel kezemben, papucsosan már az újságtartó felé igyekszem, a Népsportomért, érzem a konyhából jövő kávéillatot, letelepszem kiült fotelomba, nagyapáé volt, nem kell új helyette se Karácsonyra, se születésnapra, egyik kezemmel a kardigán gombjait babrálom, horgolt nyakkendőmet lazítgatom, észrevétlen csörrenéssel érkezik meg a kávé a kisasztalra, kezem ügyébe, oda se nézve fogom meg a kiskanalat, pontosan ott van, ahol lennie kell, pontosan annyi tej, cukor, pontosan ugyanaz az íz, nahát, kommentálom közben, nahát, anyu, nagyon megindult most a Vidinek, és a Győr is rettenetesen erős, látod, anyu, ezt szeretem, hogy jönnek fel a vidéki csapatok, hogy hiába a nagy pénzek Pesten, a jól fizetett rendőrségi, katonasági állások, ha a magyar valahol a fejébe vesz valamit, tényleg megmozdulnak a dolgok, hiába mondanak bármit a központban, hiába hogy ez egy vízfejű ország.
És mindez átfut a fejemen, ahogy tekintetem végigsöpör az asztalra tornyozott, olvasatlan Népsportok halmain, le kellene mondani az előfizetést, gondolom, ki ér rá kiolvasni, no meg kit érdekel már, kit érdekel az egész, mikor az élet másutt van, végtelen kórházi linóleumfolyosókon, ahol a sok neon miatt négy darab árnyék forgolódik az ember körül, akár valami propeller, viszek be neki friss gyümölcsöt, mosolyog, és mind megbarnul szép lassan a fehérre mázolt éjjeliszekrényen, higgye el, uram, ennie kéne, legalább arra venné rá, hogy a maga kedvéért, különben semmi esély, csak az én kedvemért, anyu, persze, hogy rendben van otthon minden, csak nélküled olyan üres a lakás, képzelem, kész csatatér, nevet fel, emlékszel?, csatatér, mindig ezt mondtad, bár mondanád most is, vége lesz az egésznek, hazajössz, és elfelejtjük, összeszedtem a diót, kitettem a verandára, együtt törjük meg, majd én töröm és te nézed, pihenned kell, recseg a héja, jó kis őszi hang, pattognak a csontszilánkok, mint mikor a mókus eszik a fán, vagy a varjú, képzeld, a múltkor is ott kuporgott az egyik a villanyoszlop tetején, karmai közt dió, csőrével törte, ette ki a belét, csupa elgurult, kibelezett, lyukas dió volt az utca. Füstszag lesz a verandán, mindenki avart éget, nem megyünk sehová, ülünk csak, nyugdíjban vagyok, ráérek, ráérünk, ránk sötétedik majd, de nem fázunk, kihozzuk az összes kockás takarót, csak gyógyulj már meg, ezt a kis gépsonkát, igazán a kedvemért, olyan habkönnyű. És mindez még egyszer átfut a fejemen, ahogy a taxiból kiugorva, lépcsőkön felloholva benyitok a kórterembe, aztán csak állok ott, elhomályosodó szemüvegben, nem látok, azt hiszem, ez az olvasószemüveg, hogy a gondolataimat eltereljem, elalvás előtt még bele akartam nézni a Népsportba. Állok ott, halottnéző, és nem hiszem el, és a dióra gondolok, hogy minek, a szék karfájára csak úgy ledobott zakóra, csatatér, csatatér, ahol elhullunk sorra.
