Ítélet

sohasem fogod
megbocsájtani nekem,
hogy nem szerettél

Elfáradt dal

Szívrablás

Hülye voltál, mondom magamnak, majd ha ez elmúlik
Csak múlna már el, nem is én vagyok ez már
Csak szerettem volna, ha velem is van ilyen
És most benne vagyok, még sosem volt sűrűbb homály.

Pont az az egy, az az egyetlen darabja, az kéne
Elvinném, s ha nem akar meghalni, a többi jön el érte
A szíve egy dobozban, bársony közé raktam
És kopognak, az ajtóban áll, én meg örülök, hogy itt vagy

- Gyere be, mit hoztál ide el, csaknem hiánytalan
- Mindenem itt van, csak a szív kéne, ami még nálad van
- Azt nem adom, mert te azt örökbe adtad! - szólok mérgesen
S becsapom az ajtót, felőlem meghalhat

Aztán megbánom: tessék a sajátom, nesze az itt van
Dobogjon az benned, szolgálja életed, amíg van
Hülye voltál, mondom majd, ha ez elmúlik
Csak múlna már el, nem is én vagyok ez már

Hülye voltál, mondom én majd
Csak múlna már el, nem is én vagyok ez már

Várni

Csak ülsz és várod.
Olykor kitárod a karod
szemedből boldog álmok
édes derüje árad
lelkedről lepkeszárnyon
peregnek a dalok
fiatal vagy és remélsz
és harmatos a reggel.

Csak ülsz és várod.
Előbb békén, majd egyre jobban
a szíved néha-néha
hangosabban dobban,
hogy nyílik már az ajtó,
hogy jönni fog feléd; és
ajtód előtt kopog!
Majd újra halkul a lépés.
Riadt szemedben
némán fakul a ragyogás
s ajkadról tört virágként
hervad le a mosoly.

Még bíztatod magad,
hogy jönni fog talán
de két karod ernyedten
mégis öledbe csuklik
szemedből könny után könny
törületlen szivárog
s míg ülsz ajtód előtt
és azt hiszed, hogy várod
szívedről cseppek hullnak
megannyi vérző kláris
már nem bánod, hogy nem jön
már nem bánod, ha fáj is
és nem bánod, hogy
közben lassan leszáll az éj.

Visszatérés

ez az a perc: egyszerre tiszta lett
akár a hangod a kusza zsivajban
szokatlan éles és egyértelmű
hogy miben is osztozom veled
amikor hirtelen megeredt nyelvvel
kiadod minden nyűgödet

hozod a sorsod én pedig itt vagyok
meg fogom próbálni hogy újraírjam
ígérek fűt-fát s meg is valósul
amíg majd rám hagyod
most is: ha hitetlen az égre nézel
azért csak hallgatod

idehajolsz kezed a térdemen
szemedben már-már kedv ami csillan
és hogyha gúny azt
még inkább meg lehet értenem
nézem a kezed de nehogy elillanj
megfogni nem merem

Semmi az egész

Várom, hogy visszatérj,
szótlan szemembe nézz,
mosolyogj szomorún:
- Semmi az egész!

Semmi az egész .
Minden volt – ennyi lett!
Vezess már haza engem.
Szorítsd a kezemet.

Éjjelenként majd néha,
ha erősek leszünk,
amit remélni kellene
- arra emlékezünk.

Képzelt képzeleteddel

Képzelt képzeleteddel képzelem,
hogy idegondolsz, kedves, mialatt
gyors kerék visz: sóvár magányomat
hívja magányod, együtt vagy velem,
ahogy veled én, és ahogy nekem
vigaszt csak képzelt jelenléted ad,
fájdalmad fájdalmamban érzi csak
enyhülni szorítását szíveden.
Képzelt képzeleteddel képzelem,
hogy együtt vagyunk: az enyém kevés
volna, magába, míg így, szüntelen
kettőződve, mint tündér repesés
hoz-visz-cserél, s egyszerre két helyen
egymásba zárva tart a szerelem.

Azt hiszem

Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod,
az Istenek, a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém, hogy
olykor elfog a szeretet tériszonya
és kicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanúl és jelzés nélkűl.

Azután újra hiszem,
hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.

Pénelopé

Várlak, mert tudom: visszajössz;
visszajössz, mert tudod, hogy várlak.
Tökéletes kör: te meg én,
és tökéletes logika.
A tükör is csak akkor él,
ha van kit tükröznie. Egymás
tetteinek oka vagyunk,
oka és célja - te tudod.
Athéné óvjon, óvd magad.

Isten Veled

Lélegzeted cseppjei hullanak belém,
a lábad nyomában megbuvó
fájdalom is az enyém.
Álmodni szabad már rólad,
Örzöm szemed kékjét!
Játszik velem a megtépázott remény-
meg kellene taposnom az ábrándok bolondságát,
telefonom némaságát,
Mert te élsz, nagyon messze, de élsz!
Üvöltő emlékeim hangja hozzád el nem ér.
A dermesztő mínusz húsz fok álma lettél!

Hömpölygés

Nincs most már mit tenni, hagyom hát elmenni,
hagyom, hát magára, kötéllel nyakába,
hagyom, hogy hadd sírjon, asztalra boruljon,
hagyom hát bezárva, más asszony karjába,
vakon a világba, süketen magába.
Hagyom hát hadd, menjen, más Asszonyt szeressen!
Hagyom hát hadd, menjen, ne engem öleljen!

Nincs most már nincs semmi, Kígyóval párzani!
Lefelé zuhanni, Borba kapaszkodni!
Borba kapaszkodni, Édes Mérget inni!
Füstöt eregetni, Ködbe merengeni!
Bűnbe fuldokolni, Mocsárba tapadni!
Más asszony ölébe, halálra ítélve!
Más asszony ágyába, semmire se várva!

Hagyom hát hadd, menjen, ne engem szeressen!
Hagyom hát hadd, fusson, hagyom, hogy elbukjon!
Hagyom, hogy elvesszen, csak valahol meglegyen!
Átengedem másnak, Mocskos Éjszakának!
Sötét Rettenetbe Jó szóért lihegve!
Más asszonyhoz bújva, borba belefúlva!
Más asszony ágyába, Jeges Verembe, Halálba!

Donnie Darko - Mad World

Körülöttem ismerős arcok
Kimerült helyek, kimerült arcok,
Okosan és korán a napi versenyekhez,
Menni a semmibe, menni a semmibe.
Könnyeznek a szemüveg mögött,
Nincs rá kifejezés, nincs rá kifejezés,
Elrejtem arcomat, elfojtom bánatomat.
Nincs holnap, nincs holnap.
Ez valahogy tréfás, valahogy szomorú,
Azok voltak a legszebb álmaim, amiben meghaltam
Nehéz elmesélnem neked, nehéz elfogadnom,
Amikor az emberek körbe-körbe futnak,
Ez egy őrült világ, őrült világ.
Gyerekek várják a napot, mikor jól érzik magukat,
Boldog születésnapot, Boldog születésnapot
És úgy érzik magukat, ahogy minden gyereknek éreznie kéne magát,
Csak ülj és figyelj, ülj és figyelj.
Az iskolába mentem, nagyon ideges voltam,
Nem ismert senki, nem ismert senki,
Hello, Tanár úr, mondja mi a lecke,
Jól vizsgáljon át, jól vizsgáljon át
Ez valahogy tréfás, valahogy szomorú,
Azok voltak a legszebb álmaim, amiben meghaltam
Nehéz elmesélnem neked, nehéz elfogadnom,
Amikor az emberek körbe-körbe futnak,
Ez egy őrült világ, őrült világ.
Kitágult világ
Őrült világ.

Alkalom

Vagy társ voltál egy örök tévedésre?
Fáradt vagyok már... És, jaj, mi "igaz"?!
A valóság egy darabig az...
Tévedés? Szivem legszebb tévedése!
Ha véletlen, bár ma is igézne!
Ha látomás, tüntödben is vigasz!
Akármi, minden veled sugaras:
kettõ kellett hozzá, a szivem és te.
Rád vágyik vissza minden örömöm.
A legnagyobbat neked köszönöm,
s hogy nem még többet, csak az én bünöm.
Alkalom voltál, hogy boldog legyek.
Alkalom, hogy meg ne becsüljelek.
Alkalom, hogy sose felejtselek.

Ki a barát?

Barát az, aki előtt nincsenek titkaid. Akitől nem kell tartani, akiben megbízol - akivel ha együtt vagy, úgy érzed, hogy nem vagy egyedül.. És repül az idő . Észre sem veszed, mert ha együtt vagytok, valami időtlen jóérzés tölt el - mintha melegebb volna a levegő, s otthonosabb a hely, ahol ültök... Barát az, akire figyelsz, mert fontos számodra a sorsa. És aki figyel rád, mert fontos számára a te sorsod... Barát az, aki megért - s akit mélységesen megértesz. Nem tudtok egymásnak hazudni. Túl közel van. Mintha magaddal beszélnél ...

Ez a korai tapasztalat döbbentett rá, hogy a barátság a lelkek közötti legközelebbi kapcsolat. Barátom lehet nemcsak a "barátom", - de az anyám, - az apám, - a gyerekem és a férjem /feleségem is. Ha ők nem a barátaim, hanem "csak" az anyám, az apám, a gyerekem és a férjem /feleségem, akkor kapcsolatunkból hiányozni fog valami. Valami nagyon lélnyeges. Mert a barátság a legmagasabb szeretet-forma. Ne hidd, hogy túlzok.

Sokféle vonzalom, egymásba kapaszkodás van a világon. Sokféle összetartás és szeretet érzés. De az ember által átélhető legmélyebb szeretet: a barátság. A barátom ott van mellettem. Egészen közel. Érzem. Ismerem. Szeretem. Neki mondom el először a titkaimat - s csakis rá hallgatok, mert tudom, hogy ismer. És szeret engem...

Szeretet könyv/ Idézet III.

A szeretet mindent kibír- egyet nem: hogy elmúlik. Szeretünk- és vége!? Vége, örökre!? Soha nem lesz többé!? -Ez felfoghatatlan! Elviselhetetlen! Sokkal rosszabb, mint a fizikai kín vagy maga a halál, azért mert egyszerűen természetellenes.
Az, hogy testünk vénül, és betegek, öregek, fogatlanok, vaksik és nyomorékok leszünk, még elfogadható valahogy. Nehezen, de mit tegyünk? Az, hogy végül nem bírjuk tovább a fizikai életet, és átlépünk a halál kapuján, még mindig elfogadható, ha keservesen is. Minden kétségbeesett tiltakozásunk ellenére van bennünk valami belenyugvás, vagy talán rejtett bizakodás: majd csak lesz valahogy.
Az ember végül megadja magát.
De az, hogy a szeretet elmúljon, elfogadhatatlan!
Olyan fájdalom, melyet semmi nem enyhít.
Olyan borzalom, melyre nincs gyógyír, mert egy hang azt kiáltja bennünk: Ez nem történhet meg!
Egy társadalmi rendszer összedőlhet, egy hitvilág összeomolhat, egy nép, egy faj, egy istenkép megsemmisülhet, jöhet az apokalipszis, és megmérgezheti a földet, a vizet, a levegőt, és kipusztíthatja az emberfaj jó részét: mindez bármennyire is meghaladja a képzeletünket- mégis tudjuk valahol, hogy mindez nem lehetetlen, mert benne van a pakliban.
De a szeretet elvesztése nincs, és nem is lehet, soha!
Ez az egyetlen pont, ez a mustármagnál kisebb kis atommag a szívünk közepén, ahol lényünknek és az egész teremtésnek a legvégső titkát őrizzük. Ez a titok, ha szavakkal kimondjuk, ennyi: a szeretet örökkévaló.
Minden más elmúlhat - és el is múlik.
A nap élete véges. A csillagoké is. A kozmoszé is.
De a szeretet el nem múlhat-megmarad.
Ezért van az, hogy senkit nem lehet megvigasztalni, ha elveszti azt, akit szeret. Minden vigasz erőtlen és hamis. Főleg az a mondat, hogy "az idő majd begyógyítja a sebedet".
Nem igaz.
Ez nem olyan seb, ami gyógyul.
A fájdalom érzése idővel csökkenhet, de a széttépettség érzése megmarad. Egyetlen dolog szüntetheti meg a másik hiányának fájdalmát: ha nem szeretjük tovább. Ha elfelejtjük. Amikor azt mondjuk, hogy az "idő gyógyít", erre gondolunk. A felejtésre. Ez azonban ha valóban szeretünk nem lehetséges.

Valaki útra vált belőlünk

Kopott a világ s a szivünk Unatkozók s halálra-untak,
Bolondosan furcsák vagyunk,
Fájdalmasak és búcsuzók
S milyen furcsán nézzük magunkat
S milyen furcsán néznek most minket.
Csalódás-kő ránk nem zuhant
S mégis sújtódottan, szédülten,
Sustorgó ázott-fák a tűzben,
Panasszal égünk, hangtalan.

Mint elárvult pipere-asztal,
Mint falnak fordított tükör,
Olyan a lelkünk, kér, marasztal
Valakit, ki már nincs velünk,
Ki után ájult búval nézünk.
Egy régi, kényes, édes dámát,
Kegyetlen szépet siratunk,
Bennünk sarjadtat: asszony-részünk.
Valakit, kiért hiúk voltunk,
Apródok s cifra dalnokok
S kit udvarunkban udvaroltunk.

Ingunk s mint rossz tornyok, bedőlünk,
Nagy termeink üresen kongnak,
Kölykösen úszók szemeink:
Valaki útravált belőlünk
S nem veszi észre senki más,
Milyen magános férfi-porta
Lett a szemünk, lett a szivünk,
Szemünknek és szivünknek sorsa,
Mert asszony-részünk elhagyott.

Nem tudjuk szeretni magunkat
És nem hisszük el, hogy szeretnek,
Ákombákomos szépeket
Idegen, váró embereknek
A régi tussal nem irunk.
Mert mi csak magunknak bókoltunk,
Asszony-énünkért, szertelen,
Érte voltunk jók, ha jók voltunk
És kacérok és hűtlenek
És most sírva megözvegyedtünk.

Ezer óh, jaj, baj, ejnye, nyüg
Siránkozik pityergő szánkon
S omladozó, árva szivünk
Ezer fájást talál, hogy fájjon
S ezeregy fájás fáj nekünk.
Kopott az arcunk, kopott minden
S minden világ a szemeinkben:
Mi hírért, sikerért szalasszon,
Ösztönzőnk, igazi valónk,
Kiszakadt belőlünk, az asszony.

szertartás

- Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz - mondta a róka. - Ha például délután négy-kor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldo-gabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet... Szükség van bizonyos szertartásokra is.
- Mi az, hogy szertartás? - kérdezte a kis herceg.
- Az is olyasvalami, amit alaposan elfelejtettek - mondta a róka. - Attól lesz az egyik nap más, mint a másik, az egyik óra különböző a másiktól. Az én vadászaimnak is megvan például a maguk szertartása. Eszerint minden csütörtökön elmennek táncolni a falubeli lányokkal. Ezért aztán a csütörtök csodálatos nap! Olyankor egészen a szőlőig elsétálok. Ha a vadászok csak úgy akármikor táncolnának, minden nap egyforma lenne, és nekem egyáltalán nem lenne vakációm.

Hiperkarma

Lassan vége lesz és te itt maradsz velem,
A világ végén, a folyóparton állunk,
Ha bámészkodni jöttél hozzánk, most megmondom
Nincs esélyed nálunk, mi újra kezdjük, igen, együtt.
És elintézünk mindent, a villanykörte Holdat
És felém szól egy hang: Érj hozzám!
Én bolond voltam mindig, mégis megtaláltam.
Elintéztem mindent!
És rohanj, és táncolj, és ugrálj, és üvölts
Vagy csinálj bármit, csak lássam rajtad hogy élsz!
És ha el is rontunk mindent,
Mi újra kezdjük és megint együtt!
Minden amit hittem az szerteszéjjel szállt
És itt vagy,fenn a villanykörte Holdon látlak
És felém szól a hangod és azt monda: Érj hozzám!
és ne bánts engem mindig én sosem bántanálak!
Örülj megtaláltak és mindent ami fájt
Én a kukám mellé tettem,
Ma semmi nem a régi, ma tényleg más lesz minden!
És a folyóparton állunk, a világ végén ketten:
Ott senki se jár, ha bámészkodni jöttél
Tedd meg most és tûnj el!
Te együtt jársz a sorssal, neked semmi se fáj!

A költő szerelme (részlet)

Álmomban sírtam,
Azt álmodtam, a sírban fekszel.
Felébredtem, és a könnyek
Még arcomról peregtek.

Álmomban sírtam,
Azt álmodtam, elhagytál.
Felébredtem, és még sírtam
Sokáig keservesen.

Álmomban sírtam,
Azt álmodtam, jó voltál még hozzám.
Felébredtem, és még mindig
Záporoztak könnyeim.

Úgy mentél el

Úgy mentél el, úgy mentél el, ahogy jöttél,
Semmit sem hagytál, s félek, hogy semmit sem vittél.
És most itt vagyok, és itt hagyott hangokat hallgatok,
S megint kérdem:

Miért nem hívsz? - Hívlak minden reggel!
Miért nem sírsz? - Sírok minden éjjel!
Miért nem vársz? - Várlak mindenemmel!
Miért hátrálsz? - Hívlak két kezemmel,
De úgy félek, hogy csak én hallom hangodat.

Miért hagytál el, s miért kísért meg most is hangod?
Miért hagytál el, s miért nem érinti ujjam az arcod?
És most itt vagyok, és szédülten egyedül ballagok,
S megint kérdem:

Miért nem hívsz? - Hívlak minden reggel!
Miért nem sírsz? - Sírok minden éjjel!
Miért nem vársz? - Várlak mindenemmel!
Miért hátrálsz? - Hívlak két kezemmel,
De úgy félek, hogy csak én hallom hangodat.

Elmúlt a jó idő

Azt hiszem, igazán semmit nem jelent
Az a néhány nap veled
Egy könnyű kaland, mint egy dalban
Ami gyorsan véget ér
De zenéje visszatér

Azt hiszem, semmi nem történt velem
Kicsit hazudtam szerdán, s pénteken
És tudtam, lezár úgyis mindent
Az a vonat, a búcsúzás
A legjobb megoldás

Elmúlt a jó idő, megtört a rend
És néhány mondat, és egy nevetés dallama visszacseng
Elmúlt a jó idő, elment veled
És ami itt maradt, az nem nagyon kell nekem

És nem tudom, hogyan képzeljelek el
Milyen a ház, az út, az emberek
És milyen mondatokat mondasz
Mikor ugyanúgy ébredsz fel, és kinek mondod el

Te máshol, másik nyelven álmodsz
S talán nem is érteném
S ébreszt egy másik ablak, másik fénye
Egy más nap reggelén
Egy világ választ el és nem értem
Hogy miért vagy közel
Ha többé úgysem érlek el

Nem lehet, tudom jól, hogy nem lehet
Hiszen én tiltottam meg
Egy hibás mondatért, a semmiért
Egy kicsi szerelemért
Mégsem dőlhet ránk
Egy létező
Egy meglevő világ

Miért hagytál el, hogyha kívánsz...

Igaz-e, hogy érezlek most is,
amikor messzire vagy tőlem?
Mért hagytál el, hogyha kívánsz,
ha bennem lehetsz csak ünneplőben.
Mért nem csókolsz, ha úgy esik jól?
Mért fáradnak el a rohanók?
Mért rág szú-módra szét a tenger
karcsú, viharra teremtett hajót? ......
Tudom, hogy jössz majd.
Úgy esel belém, mint szép, szikrázó
mennykő a tóba!
De megégetnők-e a világot,
vonagló lángokként összefonódva?
S pocsolyákba árkolt bús arcomba
bírnál-e nézni, ha én is belelátnék ......
Ó, asszonyom, te balga, te bolond,
játszót-játszó, ostoba semmi játék!

Ugye gondolsz néha rám?

Várok rád, visszavárlak én
Minden rossz egyszer végére ér
Jól tudom majd egy szép napon
Visszajössz az én hű szívemért

Ugye gondolsz néha rám?
Csillagfényes éjszakán.
Mikor minden alszik csendesen,
csak a szívem nem pihen

Nefelejcs

A virágokból először a kék
nefelejcs tetszett: azt a szép nevét
külön is megszerettem, hogy olyan
beszélgetős és hogy értelme van:
szinte rászól az emberre vele,
úgy kér (s nyilván fontos neki, ugye,
ha kéri?), hogy: ne felejts! Többnyire
jól hallottam, egész világosan,
égszin hangját, néha meg én magam
sugtam, vagy nem is sugtam, csak olyan
nagyon vártam már, hogy tán a szivem
szólt helyette vagy éppen a fülem:
ilyenkor nem tudtam, képzelem-e
vagy tényleg csalok, neki, a neve
mondásával?... De még ha csalok is,
nyugtattam meg magamat, az a kis
segítség semmi, hisz úgy szeretem;
s dehogy felejtem, nem én, sohasem!

reményt és jövőt adj nekünk (részlet)

Mint a gyermek, tágranyitva két szemem, úgy szeretnék Rád nézni, Istenem.
Bizalmat, végtelent, ó, adj nekem, adj nekem.

Mint a gyermek, kiben még ott a fény, úgy kérek én szívembe új reményt. Nagy hitet, éltetőt, egy bíztató szép jövőt.

Most kéne abbahagyni

Most kéne abbahagyni,
Elfutni, elrohanni,
Érzem, hogy holnap már többé nem lehet.
Most kéne össszeveszni,
Erônket összeszedni,
S kimondanunk azt, hogy ─ Ég veled!

Most kéne visszakozni,
Nem, várni, nem habozni,
És menni, menni a józan ész után.
Egy másik útra lépni,
Egyszer sem visszanézni,
A búcsú ma még nem fájna tán.

Boldog vége ennek úgysem lesz,
Nálam százszor jobbat érdemelsz.

Most kéne abbahagyni,
Elfutni, elrohanni,
Érzem, hogy holnap már többé nem lehet.
Maradni esztelenség,
Elmenni képtelenség,
Bilincsben él, aki téged így szeret.

kapcsolat

Az idő nem fontos, ne sajnáld a napokat. Az ünnepi ebédhez a szakácsnő sok-sok mindent belevág egy nagy fazékba, ezért fogadj be te is mindent. Hordozd saját magad és mások fájdalmát, a titkokat, melyek körülvesznek. Ne siess! Az eszmélés lassan, de biztosan, végtelen csendben, derűsen történik. Környezeted megzavarhatja, de meg nem szakíthatja mindezt. Lassan lehiggadsz, megnyugszol. Kitisztulnak gondolataid, vágyaid, hatalmas béke önt el. Megvilágosodsz. Felsejlik Isten végtelen nyugodt keze vonása a világon. Mint felhővé szelídült tajték, onnan fentről mindent sokkal tisztábban fogsz látni. Források fakadnak fel benned. Érezni fogod magadban az erőt, amely most már nem magadért: értük, a világért fakad. Már nem harcolni akarsz, hanem teremteni. Nem gyűlölsz senkit és semmit, nem pusztítani akarsz, hanem segíteni, alkotni, életet adni, a beléd áramló fényt továbbengedni, -árasztani. Hiszed, hogy nemcsak része vagy a világnak, hanem partnere a mindenséget szeretetből szakadatlanul tovább teremtő Istennek…. Érzed a hegyeket mozgató erőt magadban, tudod, hogy emberek fognak születni, talpra állni, gyógyulni szavadra. De még ez sem fontos.

Semmi sem fontos, csak az a KAPCSOLAT, mely nap mint nap, lassan felkel, és beragyogja világodat. Istennek társa vagy…

Fly me to the moon

Fly me to the moon
Let me play among the stars
Let me see what spring is like
on a Jupiter and Mars
In other words, hold my hand
In other words, baby kiss me

Fill my heart with song
and let me sing for ever more
Yor are all I long for
all I worship and adore
In other words, please be true
In other words, I love you

Fill my heart with song
Let me sing for ever more
You are all I longfor
All I worship and adore
In other words, please be true
In other words, in other words
I love You

Ha valaki jönne...

Ha most valaki halkan idejönne,
idelopózna a hátam mögé
és megkérdezné: fáradt vagyok-é?



Kicsi kezét, mint tearózsa szírmát
finom-borzolón fürtjeimbe lökné
s én azt hinném, hogy úgy marad örökké.

Leoldaná selyempuha kendőjét
és vállamra tenné, hogy meg ne fázzam.
Ajkával mérné: nincs-e lázam?

Nem lenne szava, nézne csak,
míg én hallgatnék magamat keresve,
lelankadva egy félbemaradt versre...

S ha már szabályos lett a pihegésem
és lelkem földjén álom-eke szánt át, -
vigyázva, halkan elfödné a lámpát...

Esti sugárkoszorú

Előttünk már hamvassá vált az út
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szívembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le
S lombjából felém az ő lelke reszket?

Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek, -
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szívembe visszatér,
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!

Stuck in a moment you can't get out of

I'm not afraid of anything in this world
There's nothing you can throw at me that I haven't already heard
I'm just trying to find a decent melody
A song that I can sing in my own company

I never thought you were a fool
But darling, look at you
You gotta stand up straight, carry your own weight
These tears are going nowhere, baby

You've got to get yourself together
You've got stuck in a moment and now you can't get out of it
Don't say that later will be better now you're stuck in a moment
And you can't get out of it

I will not forsake, the colours that you bring
But the nights you filled with fireworks
They left you with nothing
I am still enchanted by the light you brought to me
I still listen through your ears, and through your eyes I can see

And you are such a fool
To worry like you do
I know it's tough, and you can never get enough
Of what you don't really need now... my oh my

You've got to get yourself together
You've got stuck in a moment and now you can't get out of it
Oh love look at you now
You've got yourself stuck in a moment and now you can't get out of it

I was unconscious, half asleep
The water is warm till you discover how deep...
I wasn't jumping... for me it was a fall
It's a long way down to nothing at all

You've got to get yourself together
You've got stuck in a moment and now you can't get out of it
Don't say that later will be better now
You're stuck in a moment and you can't get out of it


And if the night runs over
And if the day won't last
And if our way should falter
Along the stony pass

And if the night runs over
And if the day won't last
And if your way should falter
Along the stony pass
It's just a moment
This time will pass

Ma

Ez a ma a béke napja volt
s a málnaízű csendé,
a nap ma egész nap sütött
s az est most hűvös szentély.

Szívem ma csak a magamé,
s egyedül lenni legszebb,
pilláim alvó sásain
elálmosul a könnycsepp.

Vers varázsa vasárnap

Meleg kályha, régi karosszék mélye,
vasárnap délután. Verset mondok magamban,
szürcsölvén zengő ízét színes szavaknak
s az édes mérget lassan szívemre szívom.
Jaj, Kedves, újra élsz s én megint menekülőben!
Mikor alszom, eszem, vagy beszélgetek vidáman,
azt hiszem, szabad vagyok s magamé már egészen:
Te jössz és szívemre ejted parancsoló kezed
s én látod újra, újra, jaj, újra rab leszek.
Még áltatom magam kissé, hogy tán a vers volt,
(hogy csak szó, mi zsong, s ami megint megejtett,
hogy semmi sem volt köztünk, már arcom is felejted)
de mosolyos nyugalmam elvitted, Kedves, újra.

Légy szíves

Vigyetek el engem is lassúzni srácok
vigyetek el innen, mert nem jön ide más
vigyetek el engem is lassúzni srácok, légy szíves

Külön ki szeretném hangsúlyozni srácok
köszöni az anyám, hogy lassúztok velem
Aggódik, hogy tél lesz, jönnek majd a bálok
és én otthon nézem a hóesést.

A tiszta folt az, amikor a kiömlő vérre
ráesik a hó és öt perc múlva nincs
a tiszta folt az, amikor minden hófehérbe öltözik.

Az én szívem rántott hús, de azon a bunda nem liszt, nem tojás és nem is zsemlemorzsa
Az én szívem rántott hús, de azon a bunda magány, vágy és rettegés talán

És kinn már hull a hó, pont jön a télapó értem és bálba visz a szánkó és fülembe hajol egy táncosom, hogy jól mozgok és megcsókol, míg hóra rogynak kint a szarvasok.

Vigyetek el engem is lassúzni srácok
vigyetek el innen, mert nem jön ide más
vigyetek el engem is lassúzni srácok, légy szíves

Jó lenne, ha nem füstölne simán csak úgy el
Jó lenne, ha nem füstölne simán csak úgy
Jó lenne, ha nem füstölne simán csak úgy el az én tyúkszaros kis életem

Meg lehet-e menteni sok mindenkit srácok?
És mi is a jó abban, ha sok a menekült
Meg lehet-e menteni sok mindenkit srácok, légy szíves

Az én szívem rántott hús, de azon a bunda nem liszt, nem tojás és nem is zsemlemorzsa
Az én szívem rántott hús, de azon a bunda magány, vágy és rettegés talán

És kinn már hull a hó, pont jön a télapó értem és bálba visz a szánkó és fülembe hajol egy táncosom, hogy jól mozgok és megcsókol, míg földre rogynak kint a szarvasok.

Viszontlátásra

Viszontlátásra, - mondom, és megyek.
Robognak vonatok és életek -
Bennem, legbelül, valami remeg.
Mert nem tudom,
Sohasem tudhatom:
Szoríthatom-e még
Azt a kezet,amit elengedek.
Viszontlátásra: mondom mégis, mégis.
Viszontlátásra - holnap.
Vagy ha nem holnap, - hát holnapután,
Vagy ha nem akkor - hát majd azután.
És ha aztán sem - talán egy év múlva.
S ha még akkor sem - hát ezer év múlva.
Viszontlátásra a földnek porában.
Viszontlátásra a hold udvarán.
Vagy a Tejút valamely csillagán -
"Vidám viszontlátásra!" mégis, mégis!

Dal elalváshoz

Takarózz be nyugodtan
Ma aludjunk egy jót
Ma nem indul repülő
És azt hiszem hajót
Sem úsztatnak keresztül
A nagy vizeken máma
Csak benyomjuk a TV-t
Aztán nemsokára
Alszunk a kékje meg
Gazdátlan rajtunk jár
Mint holdbéli vidéken
A jó öreg napsugár
Takarózz be nyugodtan
Ma aludjunk egy jót
Ma nem indul repülő
És azt hiszem hajót
Sem úsztatnak keresztül
A nagy vizeken máma

Kétéltű szörny

Szorítsd magadhoz. Nem számít kit,
nem számít mit, utána úgyis
eltaszítod magadtól.

Eltaszítod úgyis, hogy azután
magadhoz ölelj bárkit-bármit,
kétéltű szörny, beteljesítve
bukásod fokozatait.

Ki nem mondani

a szavakat ki nem mondani könnyebb
könnyebb nem írni le a sorokat
félig olvasva becsukni a könyvet
kihúzni azt, ami még megmaradt

nem járni végig ezt a hosszú völgyet
és félrehúzódni a gondolat elől
mielőtt testet ölthet
hunyt lélekkel várni az ég alatt

mert ismertünk minden történetet
bárcsak lehetne ezt itt nem ismerni
hogy milyen úton és merre vezet

nem tartani már számon azt, hogy mennyi
indulat nélkül nézni, hogy pereg
perc, nap és év, minden és semmi, semmi

Autó egy szerpentinen

Most olyan könnyű minden,
szinte csak a semmi tart.
A kutyákat elengedtem,
és a forgószél elvitte a vihart.

Alattunk a tenger,
szemben a nap zuhan.
Nyeljük a csíkokat
és a világ pajkos szellőként suhan.

Tékozló angyal a magasban,
böffent nincs baj, nincs haragban senkivel.
G dúrban zúgják a fákon a kabócák,
hogy láss csodát, láss ezer csodát,
láss ezer csodát.

Éhes pupillákkal
vállamra ördög ül.
Ballal elpöckölöm
az élet jobb híján egyedül.

Autó egy szerpentinen
mely ki tudja merre tart.
Kócos kis romantika
tejfogával a szívembe mart.

Tékozló angyal a magasban,
böffent nincs baj, nincs haragban senkivel.
G dúrban zúgják a fákon a kabócák,
hogy láss csodát, láss ezer csodát,
láss ezer csodát.

Gondolatok

Forgok-forgok,
de repülni nem tudok,
látnék, ha
engednék,
érzek és feledek,
mit is remélhetek?

Építem,
talán,
és itt a magány,
várj, ne vidd a
reményt,
hiszen van még időm,
talán,
építhetném tovább.

...utána!

Mikor utolér a halál,
lelked semmi és senki se már,
egyedül maradtál.
Titkod már nem titok,
hisz senki nincs kit
érdekelne, magadba tartod örökre.

Csendben viseled e magányt,
hisz tiszta éjszakán,
kihunyt csillagok ezrei
sötétbe menekültek
s a látomást is elhessegeti.

A Isten magasló trónusán,
a ködöt, amely a domb fölött száll,
elfújja, és a remény sugár újra
melletted áll!
Rejtélyes, és fenséges,
ez a bizonyság,
tündöklő fénnyel,
érkezik hozzád!

Mária

Fekete felleg az égen,
egy asszony talpig feketében.
Egy asszony arca, kiégve, sötéten,
a fájdalom fekete ködében,
a fellegeknél feketébben.
Fekete csapda az ég!
Mária, gyôzöd-e még?!
Szívedre hull a sötét!
Hitedet ôrzöd-e még?
Föléd a téboly terjeszti ködét.
Mária, gyôzöd-e még?

Valamikor azt mondtam: igen,
történjék velem szavaid szerint.
Most is azt mondom: igen!
Mikor a lelkem poklokon kering,
azt mondom: Igen!
A halál útvesztôiben,
kénköves völgyeiben,
azt mondom: Igen!
Szívem, Uram, kezedben pihen,
azt mondom: Igen!
Örökre igen! Történjék
minden szavaid szerint!

Kopott álom

Lelkemet mintha messzire sodornák
régi borongó, ismerős dalok,
mikor zenél a monoton eső
és felsírnak a csobogó csatornák.

Ázottan néznek egymásra a hársak,
végigfakul a lila nyári köd
a szekfű-szagú színes kerteken,
s a folyókák cikcakkos gödröt ásnak.

Most nincs, ahol az ablakot kitárnák.
Úgy merednek a házak mereven,
mint sok-sok nyirkos hideg álmodó,
s minden lépésre cuppognak a járdák.

Fekete felhők játszanak az éggel,
s vállamon komor, fekete köpeny:
borzongva, fázva összeszorítom,
mintha valami kincset rejtenék el...

Nagy álmot rejtek, szomorút, kopottat
(jaj csak valaki észre ne vegye!),
- és a lombok közt zizeg az eső
és kalapomon csendesen kopogtat.

Százezer út

Én mindig másként gondolom,
amit elém kínál a lét.
Ha rádnézek is - álmodom
egy velünk történő mesét.
Ha azt mondanám: - Jó, igen.
Ne vedd komolyan, el ne hidd:
- másodpercenként a szívem
igent biccent és nemet int.

Mert én magam is szüntelen
más vagyok, mint aki vagyok,
- sem az, akinek képzelem
sem az, ami én akarok
maradni, lenni: egyre más,
és mire elfognám, megint
új arc, szédület, kusza láz,
arcom rám soha nem tekint.
Bármely tükörben nézzem is:
- Megvagy! Idenézz! - sír, nevet,
de már is más, ahogy a víz
ragyogtat minden új eget.

Míg alszom, tán ébren vagyok,
s ébren meg mélyen álmodom.
Hiszed - ölelsz, mint hű rabod,
s szíved tán épp elárulom,
és ha ellened vétkezem,
akkor hű sírásom keres,
s míg téged simít két kezem,
talán haragtól kék eres.

Mikor hozzád szegez a kín,
talán máshol feltámadok,
s ha hívnak csavargásaim,
mindig feléd vándorolok.
Rád nézek: - s hol vagy, nem tudom.
S bármit nézzek, az mind te vagy.
Elhagylak százezer úton,
hogy megleljem kapuidat.

És mindig másra vágyom,
mint amit szívből akarok.
Szomorún érzem fájón,
azt, ha boldog vagyok,
mikor a legforróbban élek,
legjobban gyilkolom magam,
s a legéltetőbb szenvedélyek
átölelnek halálosan.
Mert nincs határa semminek,
a van, nincs fojtva ölelik
egymást; ha dobban a szíved,
mindig meg is hal egy kicsit.

A van, a nincs kétvégű hinta,
és lengő hinta minden itt:
- ez mélybe dönt, szállni tanítva,
az zuhantat, míg felröpít.
Ha öröm hív - már vár a kín,
- a hinta egyre fel, leszáll,
ha égben vagy, lenn pokol int,
s ha mélyben - fentről fénysugár.

Ne kérj válaszokat, szívem.
Az igazságból is csak azt
tudom csupán, hogy elhiszem,
de nem azt tudom, hogy igaz.
Már másképp hiszem a világot
s régóta másképpen tudom.
De nem igaz, jó egy se - látod,
hát hagyd - majd újra álmodom.

Az Isten előtt álltunk régen
Egyetlen testvérem, és én
S a nagy urat zokogva kértem
Engedje meg, hogy mint az égben
A Földön is legyen enyém!

Bár egy reménysugárkát adjon,
Ha ennyit nem lehet, hogy lent,
A könnyes, bús világon,
Ha keresem, megtalálom
Az én testvéremet

És szólt az Úr: adok ezer virágos,
könnyű álmot, s ha egyedül vagy,
ha bánat ver meg,
Ha minden könnyeddel őt kerested
Talán megtalálod.

Érzem, ezen a bús világon
Valaki engem vár, szeret
S gyötör ezer tavaszi álom
Kerestem bár, de nem találom
Az én testvéremet.

Várlak

Egyre várlak. Harmatos a gyep,
Nagy fák is várnak büszke terebéllyel.
Rideg vagyok és reszketeg is néha,
Egyedül olyan borzongós az éjjel.
Ha jönnél, elsimulna köröttünk a rét
És csend volna. Nagy csend.
De hallanánk titkos éjjeli zenét,
A szívünk muzsikálna ajkainkon
És beolvadnánk lassan, pirosan,
Illatos oltáron égve
A végtelenségbe.

Annyi mindent nem szerettem még

Csak annak nyújtok kezet, aki nem fogja le,
a barátság is, ha kötelező, nekem nem kell semmire,
hozzád vagyok kötve, amíg jó, jó veled,
de sose ölelj csak azért, hogy nehogy elmenjek.
Mert én annyi mindent nem szerettem még.

Megértem, ha éretlen a gyümölcs még a fán,
elviselem, ha tíz narancsból egy citrom jut rám,
de szomjan halnék rögtön, hogyha elhallgatnám:
azt akarom, hogy a kert kapuját már senki se zárja rám.
Mert én annyi mindent nem szerettem még.

Ne beszélj nekem a türelemről,
ne beszélj nekem az életről,
ne beszélj nekem a szerelemről.
Mert én annyi mindent nem szerettem még.


Figyeld, amit mondok, nehogy félreértsd,
én nem akarom, hogy a nevemet a rosszak közé vésd,
én nem akarok semmit, csak mindent, ami van,
s ha téged akarlak, hadd múljon ez csak rajtam.
Mert én annyi mindent nem szerettem még.

Annyi mindent nem szerettem még.

bűn

Van egy széles körben olvasott könyv, amiben az áll, hogy mind bűnösök vagyunk. Na persze nem mindenki érez bűntudatot a kilengései miatt. Velük ellentétben vannak, akik többet vállalnak magukra, mint ami őket terheli. Mások a gyöngédség apró cselekedeteivel csitítják lelkiismeretfurdalásukat. Megint mások azzal, hogy azt mondogatják, hogy tettük jogos volt. Végül vannak, akik egyszerűen megesküsznek, hogy ezentúl jók lesznek, és megbocsátásért könyörögnek. Imáik néha meghallgattatásra találnak.

Úgy fáj már minden...

Úgy fáj már minden, minden idebenn:
a szó, s a mozdulat, s a csend is fáj,
minden, mi általreszket szívemen,
legyen az ember, muzsika, vagy táj.
Úgy fáj már minden, minden idebenn.

De néha egy-egy halk szó símogat,
s rejtekúton a szívembe talál,
s álomba ringatja a kínokat,
elaltatja a multat, s a jövőt.
Pedig be nehéz megtalálni már
az ösvényt, a szívembe vezetőt.

Gyom és gaz benőtte az utakat,
ördögpalánták ágaskodnak rajtok:
száraz kórók és keserű füvek,
minden, mi beteg szívemből kihajtott.

Mártír a szó, mely jó hozzám ez úton,
és szent a szív, mely küldi őt ezen,
s mely liliomok magvát hinti el
ott, hol különben csak bogáncs terem.

Áldott az óra és áldott a szél,
mely liliomok messze magvát hozza,
magot, melyből a békesség kikél.

Az üresség közepe/ VI.

- Mester, mi a boldogság titka?

- Nincs titok - mondta a mester. S hozzátette:

- Nincs boldogság. Később pontosította:

- Nincs mester.



- Mester, mi van a világ mögött?

- A világ mögött semmi nincs.

- És mi van a semmi mögött?

A mester ekkor megvilágosodott.



- Mester, egy költő azt írta egyszer: Minden pillangó reptére valahol az univerzumban ráébred egy tekintet. Igaz ez?

- Te most kérdeztél valamit. Igaz ez?

A tanítvány ekkor megvilágosodott.



- Mester, egy költő azt írta egyszer: Minden pillangó reptére valahol az univerzumban ráébred egy tekintet. Igaz ez?

- Láttál már pillangót szállni?

- Igen.

- Én még soha.

A tanítvány ekkor megvilágosodott.



- Mester, a társaimmal a faluba készülünk. Velünk tartasz?

- Vagy veletek tartok, vagy nem.

A tanítvány ekkor megvilágosodott.



- Mester, kérdezni szeretnék tőled valamit.

- Igazat fogsz kérdezni?

A tanítvány ekkor megvilágosodott.



- Mester, mi az az üresség?

- Fázom. Átfúj rajtad a szél.

A tanítvány ekkor megvilágosodott.



- Mester, valaki jár a kert alatt!

- Valaki mindig jár a kert alatt.

A tanítvány ekkor megvilágosodott.

Az üresség közepe/ V.

Egy tanítvány egyszer annyira magára haragította a mestert, hogy attól félt, az megüti dühében. De a mester csak megütötte dühében.



- Mester, van az ürességnek közepe?

- Ha a tengernek van szíve, akkor igen.

- És van a tengernek szíve?

- Most már igen.



- Mester, hol kezdődik a világ?

- Nem tudom.

- Igazán nem tudod?

- Nem tudom.



- Mester, hol kezdődik a világ?

- Nem tudom. Talán csak Bach tudta.

- Ki volt az a Bach?

- Nem tudom.



- Hol lelünk az igazságra, mester?

- Az igazság Lambatuban lakik.

- Hol van Lambatu?

- Nem ismerek ilyen nevű helyet.



- Mester, élnek angyalok az égben?

- Nem.

- Hát a földön?

- Föld nincs.



- Mester, miért mondtad meditáció közben, hogy csukjunk be minden ablakot?

- Mert félek a darazsaktól.



- Az akadályt nem azért nem lehet legyőzni - mondta egyszer a mester -, mert legyőzhetetlen, hanem mert nincs.



- Az akadályt nem azért nem lehet legyőzni - mondta egyszer a mester -, mert legyőzhetetlen, hanem mert van.



Csörgött a telefon. A mester vette föl.

- Ki az?

- Én vagyok.

- Micsoda magabiztosság!



- Mester, miért van az, hogy a te kezedben sosem látunk könyvet?

- Mert én olvasok - mondta a mester.

Az üresség közepe/ IV.

- Ma tökfőzeléket ebédeltem - jelentette ki a mester. A tanítványok értetlenül néztek rá, mert aznap gyümölcs volt ebédre a kolostorban.

- Ma tökfőzeléket ebédeltem, de az nem én voltam.

A tanítványok ekkor megvilágosodtak.



- Mester, mit kell tennem, hogy tökéletessé legyek?

- Mindent meg kell tanulnod a földön.
Harminc év múlva a tanítvány visszatért.

- Mindent megtanultam, mester, de nem érzem magam tökéletesnek. Mit kell még tennem?

- Most mindent el kell felejtened.

A tanítvány elsírta magát, és megvilágosodott.



- Mester, mit kell tennem, hogy tökéletessé legyek?

- Mindent meg kell tanulnod a földön. Harminc év múlva a tanítvány visszatért.

- Mindent megtanultam, mester, de nem érzem magam tökéletesnek. Mit kell még tennem?

- Mindent tudsz már. De a mindent nem tudni kell.

A tanítvány elsírta magát, és megvilágosodott.



- Mester, taníts meg könnyek nélkül élni!

A mester elsírta magát.



- Mester, igaz, hogy ember lépett a holdra?

- Igaz, hogy ember lépett a földre?

A tanítvány ekkor megvilágosodott.

Az üresség közepe/ III.

A tanítványok egyszer cigarettázni látták a mestert. Nagyon meglepődtek. Aztán rémület lett úrrá rajtuk. Aztán megvilágosodtak.



A mester egyszer kinézett a szobája ablakán, de eszébe jutott, hogy a szobájának nincs ablaka. Ekkor megvilágosodott.



- Mester, ha kérdezünk téged, sosem adsz egyértelmű választ. Miért?
- Mert kérdeztek engem.



- Mester, fáj a fogam! Mit tegyek?

- Mit tennél, ha nem fájna?

A tanítvány ekkor megvilágosodott.



- Mester, fáj a fogam! Mit tegyek?

- Nekem nem fáj. Én mit tegyek?

A tanítvány ekkor megvilágosodott.



- Mester, lehetséges egy életben kétszer megvilágosodni?

- Hát lehetséges egy életben kétszer nem-megvilágosodni?



- Mester...

- Tudom.

- De...

- Tudom.

- De csak...

- Most már te is tudod.

A tanítvány ekkor megvilágosodott.

Az üresség közepe/ II.

Egyszer egy tanítvány kérdezett valamit, de a mester nem figyelt rá. A tanítvány újra föltette a kérdést. Ekkor a mester elszégyellte magát, és zavarában megvilágosodott.



Egyszer egy tanítvány kérdezett valamit, de a mester nem figyelt rá. A tanítvány újra föltette a kérdést, de a mester továbbra sem méltatta figyelemre. Ekkor a tanítvány elszégyellte magát, és zavarában megvilágosodott.



- Mester, hogyan érhetem el a megvilágosodást?

- Nem így.

- Akkor hát hogyan?

- Így sem.

A tanítvány ekkor megvilágosodott.



- Mester, milyen érzés szerelmesnek lenni?

- Képzeljétek el, ahogy az eső dobol az ablakon.

- A szerelem ilyen?

- Nem.



- Mester, milyen a megvilágosodás?

- Hunyd le a szemed. A tanítvány lehunyta.

- Most nyisd ki. A tanítvány kinyitotta. Ekkor megvilágosodott.



- Mester, föltehetek egy kérdést?
- Magadnak föltetted már?

A tanítvány ekkor megvilágosodott.



- Mester, hogyan kell megvilágosodni? -

Nem kell megvilágosodni.

A tanítvány ekkor megvilágosodott.



- Mester, minden kérdésre van válasz?

- Igen.

- Valóban minden kérdésre van válasz?

A mester elszégyellte magát.

Az üresség közepe/ I.

- Mi a cél, mester?

- Az út.

- És mi az út?

- Az út az út.

- De micsoda pontosabban?

- Cél.



- Hány óra van, mester?

- Három.

- De hány?

- Három.

- De hány?

A mester ekkor megvilágosodott.



A mester úgy érezte, szüksége van egy kutyára. De rájött, hogy egy kutyának nincs szüksége mesterre. Ezért vett egy kutyát.



A mester fiatal korában egyszer majdnem megnősült. De még időben megvilágosodott.



- Miért élünk, mester?

- Mi az a miért?

A tanítvány ekkor megvilágosodott

Születésnapodra

Még élünk, gyermekek vagyunk, s mégis látod, mindig haladunk
az úton, mert menni kell még akkor is, ha maradni akarunk.
Itt egy év, és ott egy újabb, de embertől ne várj újat,
korlátaikat hagyd nekik, te híd is vagy, és folyó is vagy.
Rajtad mások átkelhetnek, ha akarnak, kinevethetnek,
szárnyad is van, repülni tudsz, így föléjük emelkedhetsz.

Istenedhez, angyalodhoz, nem választott akarathoz,
álmaidhoz, szerelmedhez, maradj mindig hű magadhoz.
Istenedhez, angyalodhoz, nem választott akarathoz,
álmaidhoz, szerelmedhez, maradj mindig hű magadhoz.

Föld lakói remeghetnek, hódolhatnak félelemnek,
de te szilárd lábakon állj, s maradj meg mindig ilyennek.
Vedd a napot ajándéknak, amit mások pazarolnak,
ne vedd magadra, ha semmibe vesznek, nekem mindig ajándék vagy.

Istenedhez, angyalodhoz, nem választott akarathoz,
álmaidhoz, szerelmedhez, maradj mindig hű magadhoz.
Istenedhez, angyalodhoz, nem választott akarathoz,
álmaidhoz, szerelmedhez, maradj mindig hű magadhoz.

Maradj mindig hű magadhoz, maradj hű adott szavadhoz,
álmaidhoz, szerelmedhez, így juthatsz igaz áldáshoz.
S hogy tűzhajú kedvesem lettél, ne számold, hogy mennyit léptél,
nem azt ünneplem, mióta, hanem azt, hogy megszülettél.

Istenedhez, angyalodhoz…

Ez itt az én hazám

A kenyér hangját hallom én,
Az apám szavát vallom én.
Bárki vessen követ rám:
Ez itt az én hazám.

A mezők útját járom én,
A gyárak súlyát hordom én.
Bárki vessen követ rám:
Ez itt az én hazám.

Széles a Föld, magas az ég,
Mérföldes csizma sem elég.
De egy csepp föld vár mindig rám:
Ez itt az én hazám.

Az utcák ívfény gyöngysorát,
A mezők szorgos illatát,
A jövő szabad, szép szavát
Jelented, ó, hazám.

Széles a Föld, magas az ég,
Mérföldes csizma sem elég.
De egy csepp föld vár mindig rám:
Ez itt az én hazám.

A múltam bölcső-melegét,
A létem ezer fűszerét,
A vigaszt a száz kudarc után
Te nyújtod, ó, hazám.

Hitem a szerény büszkeség,
Békétlen, békés nemzedék,
Múlt, jelen, s jövő szól hozzám:
: Ez itt az én hazám,
Ez itt az én hazám.

Szabadság

Tudd meg : szabad csak az, akit
Szó nem butít, fény nem vakít,
Se rang, se kincs nem veszteget meg,
Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
A látszatot lenézi, meg nem óvja,
Nincs letagadni, titkolni valója.

Tudd meg : szabad csak az, kinek
Ajkát hazugság nem fertőzi meg,
Aki üres jelszókat nem visít,
Nem áltat, nem ígér, nem hamisít.
Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.
Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
Nem bámul görnyedon a kutyabőrre
S embernek nézi azt is aki pőre.

Tudd meg : szabad csak az, aki
Ha neve nincs is, mégis valaki,
Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
Tüzet fölöslegesen nem harangoz,
Van mindene, ha nincs is semmije,
Mert nem szorul rá soha senkire.
Nem áll szemébe húzott vaskalappal,
Mindég kevélyen szembe néz a Nappal,
Vállalja azt, amit jó társa vállal,
És győzi szívvel, győzi vállal.
Helyét megállja mindég, mindenütt,

Többször cirógat, mint ahányszor üt,
De megmutatja olykor, hogy van ökle....
Szabad akar maradni mindörökre.

Szabadság ! Ezt a megszentelt nevet
Könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd !
Tudd meg : szabad csak az,
Aki oly áhítattal mondja ki,
Mint istenének szent nevét a jó pap.
Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.
Inség, veszély, kín meg nem tántorít
És lelki béklyó többé nem szorít.
Hiába őrzi porkoláb s lakat,
Az sose rab, ki lélekben szabad.
Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.

Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
Hol áldozat nincs, nincs szabadság.
Ott van csupán, ahol szavát megértve
Meghalni tudnak, és élni mernek érte.

a gondolat minden

Valahányszor elindulsz otthonról, húzd be az állad, emeld fel a fejed, és szívd tele a tüdőd levegővel, idd be a napfényt, köszöntsd mosolyogva a barátaidat, és szívvel-lélekkel szoríts mindenkivel kezet. Ne félj attól, hogy félreértenek, és egy pillanatig se törődj az ellenségeiddel. Döntsd el határozottan mi a szándékod, aztán pedig egyenesen törj a cél felé. Legyen szemed előtt a magasztos cél, amit kitűztél magad elé - és akkor egy idő múlva észreveszed, hogy öntudatlanul is megragadod azokat a lehetőségeket, amelyek vágyaid teljesüléséhez szükségesek, ugyanúgy, ahogy a korallállatka kiválasztja a tenger habjaiból mindazt, amire szüksége van. Képzeld önmagadat annak a tehetséges, komoly, hasznos embernek, aki lenni akarsz, és ez a gondolat óráról órára jobban átalakít majd, hogy saját eszményedet megközelítsd… A gondolat minden, őrizd meg e helyes lelki magatartást: a bátorság, az őszinteség, a jó kedély szellemét. A gondolkozás szinte alkotás. Minden jó dolognak a vágy a szülője, és minden őszinte imádságot meghallgat az ég. Olyanokká leszünk, amilyenekké szívünk mélyén lenni szeretnénk.

Összevisszaélet

Gethsemane

Ha érdemes - ha nem

Ma sem volt könnyű élni.
Nem lesz könnyű sosem.
De érdemes volt! - s mindig
érdemes lesz, - hiszem.
Nehéz - s el kell fogadni,
ki szemben áll velünk,
s azokat elviselni
kikkel menetelünk.
Ütésük úgy eltűrni,
hogy meg se tántorodj:
- a túloldal ne lássa,
mint hull szét táborod.
Emelni, vinni vállon,
ki gyenge s már kidől;
s mert rá is jut erődből,
ledöfne - úgy gyűlöl.
Naponként mosolyogni,
kínban, azok között,
kik összefenik szemük
egy jó szavad mögött.
Menni velük - már régen
nem értük! - Csak azért,
mert e sereg iránya
valami célt ígért.
Velük és ellenükre,
annyi közt egyedül,
- vívni, mégis azért,
mi csak együtt sikerül:
- mindez ma sem volt könnyű,
- s nem lesz könnyű sosem -
de törvény s vállalt sors ez,
ha érdemes - ha nem.