Valaki útra vált belőlünk

Kopott a világ s a szivünk Unatkozók s halálra-untak,
Bolondosan furcsák vagyunk,
Fájdalmasak és búcsuzók
S milyen furcsán nézzük magunkat
S milyen furcsán néznek most minket.
Csalódás-kő ránk nem zuhant
S mégis sújtódottan, szédülten,
Sustorgó ázott-fák a tűzben,
Panasszal égünk, hangtalan.

Mint elárvult pipere-asztal,
Mint falnak fordított tükör,
Olyan a lelkünk, kér, marasztal
Valakit, ki már nincs velünk,
Ki után ájult búval nézünk.
Egy régi, kényes, édes dámát,
Kegyetlen szépet siratunk,
Bennünk sarjadtat: asszony-részünk.
Valakit, kiért hiúk voltunk,
Apródok s cifra dalnokok
S kit udvarunkban udvaroltunk.

Ingunk s mint rossz tornyok, bedőlünk,
Nagy termeink üresen kongnak,
Kölykösen úszók szemeink:
Valaki útravált belőlünk
S nem veszi észre senki más,
Milyen magános férfi-porta
Lett a szemünk, lett a szivünk,
Szemünknek és szivünknek sorsa,
Mert asszony-részünk elhagyott.

Nem tudjuk szeretni magunkat
És nem hisszük el, hogy szeretnek,
Ákombákomos szépeket
Idegen, váró embereknek
A régi tussal nem irunk.
Mert mi csak magunknak bókoltunk,
Asszony-énünkért, szertelen,
Érte voltunk jók, ha jók voltunk
És kacérok és hűtlenek
És most sírva megözvegyedtünk.

Ezer óh, jaj, baj, ejnye, nyüg
Siránkozik pityergő szánkon
S omladozó, árva szivünk
Ezer fájást talál, hogy fájjon
S ezeregy fájás fáj nekünk.
Kopott az arcunk, kopott minden
S minden világ a szemeinkben:
Mi hírért, sikerért szalasszon,
Ösztönzőnk, igazi valónk,
Kiszakadt belőlünk, az asszony.

szertartás

- Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz - mondta a róka. - Ha például délután négy-kor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldo-gabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet... Szükség van bizonyos szertartásokra is.
- Mi az, hogy szertartás? - kérdezte a kis herceg.
- Az is olyasvalami, amit alaposan elfelejtettek - mondta a róka. - Attól lesz az egyik nap más, mint a másik, az egyik óra különböző a másiktól. Az én vadászaimnak is megvan például a maguk szertartása. Eszerint minden csütörtökön elmennek táncolni a falubeli lányokkal. Ezért aztán a csütörtök csodálatos nap! Olyankor egészen a szőlőig elsétálok. Ha a vadászok csak úgy akármikor táncolnának, minden nap egyforma lenne, és nekem egyáltalán nem lenne vakációm.

Hiperkarma

Lassan vége lesz és te itt maradsz velem,
A világ végén, a folyóparton állunk,
Ha bámészkodni jöttél hozzánk, most megmondom
Nincs esélyed nálunk, mi újra kezdjük, igen, együtt.
És elintézünk mindent, a villanykörte Holdat
És felém szól egy hang: Érj hozzám!
Én bolond voltam mindig, mégis megtaláltam.
Elintéztem mindent!
És rohanj, és táncolj, és ugrálj, és üvölts
Vagy csinálj bármit, csak lássam rajtad hogy élsz!
És ha el is rontunk mindent,
Mi újra kezdjük és megint együtt!
Minden amit hittem az szerteszéjjel szállt
És itt vagy,fenn a villanykörte Holdon látlak
És felém szól a hangod és azt monda: Érj hozzám!
és ne bánts engem mindig én sosem bántanálak!
Örülj megtaláltak és mindent ami fájt
Én a kukám mellé tettem,
Ma semmi nem a régi, ma tényleg más lesz minden!
És a folyóparton állunk, a világ végén ketten:
Ott senki se jár, ha bámészkodni jöttél
Tedd meg most és tûnj el!
Te együtt jársz a sorssal, neked semmi se fáj!

A költő szerelme (részlet)

Álmomban sírtam,
Azt álmodtam, a sírban fekszel.
Felébredtem, és a könnyek
Még arcomról peregtek.

Álmomban sírtam,
Azt álmodtam, elhagytál.
Felébredtem, és még sírtam
Sokáig keservesen.

Álmomban sírtam,
Azt álmodtam, jó voltál még hozzám.
Felébredtem, és még mindig
Záporoztak könnyeim.

Úgy mentél el

Úgy mentél el, úgy mentél el, ahogy jöttél,
Semmit sem hagytál, s félek, hogy semmit sem vittél.
És most itt vagyok, és itt hagyott hangokat hallgatok,
S megint kérdem:

Miért nem hívsz? - Hívlak minden reggel!
Miért nem sírsz? - Sírok minden éjjel!
Miért nem vársz? - Várlak mindenemmel!
Miért hátrálsz? - Hívlak két kezemmel,
De úgy félek, hogy csak én hallom hangodat.

Miért hagytál el, s miért kísért meg most is hangod?
Miért hagytál el, s miért nem érinti ujjam az arcod?
És most itt vagyok, és szédülten egyedül ballagok,
S megint kérdem:

Miért nem hívsz? - Hívlak minden reggel!
Miért nem sírsz? - Sírok minden éjjel!
Miért nem vársz? - Várlak mindenemmel!
Miért hátrálsz? - Hívlak két kezemmel,
De úgy félek, hogy csak én hallom hangodat.

Elmúlt a jó idő

Azt hiszem, igazán semmit nem jelent
Az a néhány nap veled
Egy könnyű kaland, mint egy dalban
Ami gyorsan véget ér
De zenéje visszatér

Azt hiszem, semmi nem történt velem
Kicsit hazudtam szerdán, s pénteken
És tudtam, lezár úgyis mindent
Az a vonat, a búcsúzás
A legjobb megoldás

Elmúlt a jó idő, megtört a rend
És néhány mondat, és egy nevetés dallama visszacseng
Elmúlt a jó idő, elment veled
És ami itt maradt, az nem nagyon kell nekem

És nem tudom, hogyan képzeljelek el
Milyen a ház, az út, az emberek
És milyen mondatokat mondasz
Mikor ugyanúgy ébredsz fel, és kinek mondod el

Te máshol, másik nyelven álmodsz
S talán nem is érteném
S ébreszt egy másik ablak, másik fénye
Egy más nap reggelén
Egy világ választ el és nem értem
Hogy miért vagy közel
Ha többé úgysem érlek el

Nem lehet, tudom jól, hogy nem lehet
Hiszen én tiltottam meg
Egy hibás mondatért, a semmiért
Egy kicsi szerelemért
Mégsem dőlhet ránk
Egy létező
Egy meglevő világ

Miért hagytál el, hogyha kívánsz...

Igaz-e, hogy érezlek most is,
amikor messzire vagy tőlem?
Mért hagytál el, hogyha kívánsz,
ha bennem lehetsz csak ünneplőben.
Mért nem csókolsz, ha úgy esik jól?
Mért fáradnak el a rohanók?
Mért rág szú-módra szét a tenger
karcsú, viharra teremtett hajót? ......
Tudom, hogy jössz majd.
Úgy esel belém, mint szép, szikrázó
mennykő a tóba!
De megégetnők-e a világot,
vonagló lángokként összefonódva?
S pocsolyákba árkolt bús arcomba
bírnál-e nézni, ha én is belelátnék ......
Ó, asszonyom, te balga, te bolond,
játszót-játszó, ostoba semmi játék!

Ugye gondolsz néha rám?

Várok rád, visszavárlak én
Minden rossz egyszer végére ér
Jól tudom majd egy szép napon
Visszajössz az én hű szívemért

Ugye gondolsz néha rám?
Csillagfényes éjszakán.
Mikor minden alszik csendesen,
csak a szívem nem pihen

Nefelejcs

A virágokból először a kék
nefelejcs tetszett: azt a szép nevét
külön is megszerettem, hogy olyan
beszélgetős és hogy értelme van:
szinte rászól az emberre vele,
úgy kér (s nyilván fontos neki, ugye,
ha kéri?), hogy: ne felejts! Többnyire
jól hallottam, egész világosan,
égszin hangját, néha meg én magam
sugtam, vagy nem is sugtam, csak olyan
nagyon vártam már, hogy tán a szivem
szólt helyette vagy éppen a fülem:
ilyenkor nem tudtam, képzelem-e
vagy tényleg csalok, neki, a neve
mondásával?... De még ha csalok is,
nyugtattam meg magamat, az a kis
segítség semmi, hisz úgy szeretem;
s dehogy felejtem, nem én, sohasem!

reményt és jövőt adj nekünk (részlet)

Mint a gyermek, tágranyitva két szemem, úgy szeretnék Rád nézni, Istenem.
Bizalmat, végtelent, ó, adj nekem, adj nekem.

Mint a gyermek, kiben még ott a fény, úgy kérek én szívembe új reményt. Nagy hitet, éltetőt, egy bíztató szép jövőt.

Most kéne abbahagyni

Most kéne abbahagyni,
Elfutni, elrohanni,
Érzem, hogy holnap már többé nem lehet.
Most kéne össszeveszni,
Erônket összeszedni,
S kimondanunk azt, hogy ─ Ég veled!

Most kéne visszakozni,
Nem, várni, nem habozni,
És menni, menni a józan ész után.
Egy másik útra lépni,
Egyszer sem visszanézni,
A búcsú ma még nem fájna tán.

Boldog vége ennek úgysem lesz,
Nálam százszor jobbat érdemelsz.

Most kéne abbahagyni,
Elfutni, elrohanni,
Érzem, hogy holnap már többé nem lehet.
Maradni esztelenség,
Elmenni képtelenség,
Bilincsben él, aki téged így szeret.

kapcsolat

Az idő nem fontos, ne sajnáld a napokat. Az ünnepi ebédhez a szakácsnő sok-sok mindent belevág egy nagy fazékba, ezért fogadj be te is mindent. Hordozd saját magad és mások fájdalmát, a titkokat, melyek körülvesznek. Ne siess! Az eszmélés lassan, de biztosan, végtelen csendben, derűsen történik. Környezeted megzavarhatja, de meg nem szakíthatja mindezt. Lassan lehiggadsz, megnyugszol. Kitisztulnak gondolataid, vágyaid, hatalmas béke önt el. Megvilágosodsz. Felsejlik Isten végtelen nyugodt keze vonása a világon. Mint felhővé szelídült tajték, onnan fentről mindent sokkal tisztábban fogsz látni. Források fakadnak fel benned. Érezni fogod magadban az erőt, amely most már nem magadért: értük, a világért fakad. Már nem harcolni akarsz, hanem teremteni. Nem gyűlölsz senkit és semmit, nem pusztítani akarsz, hanem segíteni, alkotni, életet adni, a beléd áramló fényt továbbengedni, -árasztani. Hiszed, hogy nemcsak része vagy a világnak, hanem partnere a mindenséget szeretetből szakadatlanul tovább teremtő Istennek…. Érzed a hegyeket mozgató erőt magadban, tudod, hogy emberek fognak születni, talpra állni, gyógyulni szavadra. De még ez sem fontos.

Semmi sem fontos, csak az a KAPCSOLAT, mely nap mint nap, lassan felkel, és beragyogja világodat. Istennek társa vagy…

Fly me to the moon

Fly me to the moon
Let me play among the stars
Let me see what spring is like
on a Jupiter and Mars
In other words, hold my hand
In other words, baby kiss me

Fill my heart with song
and let me sing for ever more
Yor are all I long for
all I worship and adore
In other words, please be true
In other words, I love you

Fill my heart with song
Let me sing for ever more
You are all I longfor
All I worship and adore
In other words, please be true
In other words, in other words
I love You

Ha valaki jönne...

Ha most valaki halkan idejönne,
idelopózna a hátam mögé
és megkérdezné: fáradt vagyok-é?



Kicsi kezét, mint tearózsa szírmát
finom-borzolón fürtjeimbe lökné
s én azt hinném, hogy úgy marad örökké.

Leoldaná selyempuha kendőjét
és vállamra tenné, hogy meg ne fázzam.
Ajkával mérné: nincs-e lázam?

Nem lenne szava, nézne csak,
míg én hallgatnék magamat keresve,
lelankadva egy félbemaradt versre...

S ha már szabályos lett a pihegésem
és lelkem földjén álom-eke szánt át, -
vigyázva, halkan elfödné a lámpát...

Esti sugárkoszorú

Előttünk már hamvassá vált az út
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá s csenddé. Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni, mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szívembe:
Nem tudtam többé, hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le
S lombjából felém az ő lelke reszket?

Igézve álltam, soká, csöndesen,
És percek mentek, ezredévek jöttek, -
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szívembe visszatér,
És zuhogó, mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!

Stuck in a moment you can't get out of

I'm not afraid of anything in this world
There's nothing you can throw at me that I haven't already heard
I'm just trying to find a decent melody
A song that I can sing in my own company

I never thought you were a fool
But darling, look at you
You gotta stand up straight, carry your own weight
These tears are going nowhere, baby

You've got to get yourself together
You've got stuck in a moment and now you can't get out of it
Don't say that later will be better now you're stuck in a moment
And you can't get out of it

I will not forsake, the colours that you bring
But the nights you filled with fireworks
They left you with nothing
I am still enchanted by the light you brought to me
I still listen through your ears, and through your eyes I can see

And you are such a fool
To worry like you do
I know it's tough, and you can never get enough
Of what you don't really need now... my oh my

You've got to get yourself together
You've got stuck in a moment and now you can't get out of it
Oh love look at you now
You've got yourself stuck in a moment and now you can't get out of it

I was unconscious, half asleep
The water is warm till you discover how deep...
I wasn't jumping... for me it was a fall
It's a long way down to nothing at all

You've got to get yourself together
You've got stuck in a moment and now you can't get out of it
Don't say that later will be better now
You're stuck in a moment and you can't get out of it


And if the night runs over
And if the day won't last
And if our way should falter
Along the stony pass

And if the night runs over
And if the day won't last
And if your way should falter
Along the stony pass
It's just a moment
This time will pass

Ma

Ez a ma a béke napja volt
s a málnaízű csendé,
a nap ma egész nap sütött
s az est most hűvös szentély.

Szívem ma csak a magamé,
s egyedül lenni legszebb,
pilláim alvó sásain
elálmosul a könnycsepp.

Vers varázsa vasárnap

Meleg kályha, régi karosszék mélye,
vasárnap délután. Verset mondok magamban,
szürcsölvén zengő ízét színes szavaknak
s az édes mérget lassan szívemre szívom.
Jaj, Kedves, újra élsz s én megint menekülőben!
Mikor alszom, eszem, vagy beszélgetek vidáman,
azt hiszem, szabad vagyok s magamé már egészen:
Te jössz és szívemre ejted parancsoló kezed
s én látod újra, újra, jaj, újra rab leszek.
Még áltatom magam kissé, hogy tán a vers volt,
(hogy csak szó, mi zsong, s ami megint megejtett,
hogy semmi sem volt köztünk, már arcom is felejted)
de mosolyos nyugalmam elvitted, Kedves, újra.

Légy szíves

Vigyetek el engem is lassúzni srácok
vigyetek el innen, mert nem jön ide más
vigyetek el engem is lassúzni srácok, légy szíves

Külön ki szeretném hangsúlyozni srácok
köszöni az anyám, hogy lassúztok velem
Aggódik, hogy tél lesz, jönnek majd a bálok
és én otthon nézem a hóesést.

A tiszta folt az, amikor a kiömlő vérre
ráesik a hó és öt perc múlva nincs
a tiszta folt az, amikor minden hófehérbe öltözik.

Az én szívem rántott hús, de azon a bunda nem liszt, nem tojás és nem is zsemlemorzsa
Az én szívem rántott hús, de azon a bunda magány, vágy és rettegés talán

És kinn már hull a hó, pont jön a télapó értem és bálba visz a szánkó és fülembe hajol egy táncosom, hogy jól mozgok és megcsókol, míg hóra rogynak kint a szarvasok.

Vigyetek el engem is lassúzni srácok
vigyetek el innen, mert nem jön ide más
vigyetek el engem is lassúzni srácok, légy szíves

Jó lenne, ha nem füstölne simán csak úgy el
Jó lenne, ha nem füstölne simán csak úgy
Jó lenne, ha nem füstölne simán csak úgy el az én tyúkszaros kis életem

Meg lehet-e menteni sok mindenkit srácok?
És mi is a jó abban, ha sok a menekült
Meg lehet-e menteni sok mindenkit srácok, légy szíves

Az én szívem rántott hús, de azon a bunda nem liszt, nem tojás és nem is zsemlemorzsa
Az én szívem rántott hús, de azon a bunda magány, vágy és rettegés talán

És kinn már hull a hó, pont jön a télapó értem és bálba visz a szánkó és fülembe hajol egy táncosom, hogy jól mozgok és megcsókol, míg földre rogynak kint a szarvasok.

Viszontlátásra

Viszontlátásra, - mondom, és megyek.
Robognak vonatok és életek -
Bennem, legbelül, valami remeg.
Mert nem tudom,
Sohasem tudhatom:
Szoríthatom-e még
Azt a kezet,amit elengedek.
Viszontlátásra: mondom mégis, mégis.
Viszontlátásra - holnap.
Vagy ha nem holnap, - hát holnapután,
Vagy ha nem akkor - hát majd azután.
És ha aztán sem - talán egy év múlva.
S ha még akkor sem - hát ezer év múlva.
Viszontlátásra a földnek porában.
Viszontlátásra a hold udvarán.
Vagy a Tejút valamely csillagán -
"Vidám viszontlátásra!" mégis, mégis!

Dal elalváshoz

Takarózz be nyugodtan
Ma aludjunk egy jót
Ma nem indul repülő
És azt hiszem hajót
Sem úsztatnak keresztül
A nagy vizeken máma
Csak benyomjuk a TV-t
Aztán nemsokára
Alszunk a kékje meg
Gazdátlan rajtunk jár
Mint holdbéli vidéken
A jó öreg napsugár
Takarózz be nyugodtan
Ma aludjunk egy jót
Ma nem indul repülő
És azt hiszem hajót
Sem úsztatnak keresztül
A nagy vizeken máma

Kétéltű szörny

Szorítsd magadhoz. Nem számít kit,
nem számít mit, utána úgyis
eltaszítod magadtól.

Eltaszítod úgyis, hogy azután
magadhoz ölelj bárkit-bármit,
kétéltű szörny, beteljesítve
bukásod fokozatait.

Ki nem mondani

a szavakat ki nem mondani könnyebb
könnyebb nem írni le a sorokat
félig olvasva becsukni a könyvet
kihúzni azt, ami még megmaradt

nem járni végig ezt a hosszú völgyet
és félrehúzódni a gondolat elől
mielőtt testet ölthet
hunyt lélekkel várni az ég alatt

mert ismertünk minden történetet
bárcsak lehetne ezt itt nem ismerni
hogy milyen úton és merre vezet

nem tartani már számon azt, hogy mennyi
indulat nélkül nézni, hogy pereg
perc, nap és év, minden és semmi, semmi

Autó egy szerpentinen

Most olyan könnyű minden,
szinte csak a semmi tart.
A kutyákat elengedtem,
és a forgószél elvitte a vihart.

Alattunk a tenger,
szemben a nap zuhan.
Nyeljük a csíkokat
és a világ pajkos szellőként suhan.

Tékozló angyal a magasban,
böffent nincs baj, nincs haragban senkivel.
G dúrban zúgják a fákon a kabócák,
hogy láss csodát, láss ezer csodát,
láss ezer csodát.

Éhes pupillákkal
vállamra ördög ül.
Ballal elpöckölöm
az élet jobb híján egyedül.

Autó egy szerpentinen
mely ki tudja merre tart.
Kócos kis romantika
tejfogával a szívembe mart.

Tékozló angyal a magasban,
böffent nincs baj, nincs haragban senkivel.
G dúrban zúgják a fákon a kabócák,
hogy láss csodát, láss ezer csodát,
láss ezer csodát.

Gondolatok

Forgok-forgok,
de repülni nem tudok,
látnék, ha
engednék,
érzek és feledek,
mit is remélhetek?

Építem,
talán,
és itt a magány,
várj, ne vidd a
reményt,
hiszen van még időm,
talán,
építhetném tovább.

...utána!

Mikor utolér a halál,
lelked semmi és senki se már,
egyedül maradtál.
Titkod már nem titok,
hisz senki nincs kit
érdekelne, magadba tartod örökre.

Csendben viseled e magányt,
hisz tiszta éjszakán,
kihunyt csillagok ezrei
sötétbe menekültek
s a látomást is elhessegeti.

A Isten magasló trónusán,
a ködöt, amely a domb fölött száll,
elfújja, és a remény sugár újra
melletted áll!
Rejtélyes, és fenséges,
ez a bizonyság,
tündöklő fénnyel,
érkezik hozzád!

Mária

Fekete felleg az égen,
egy asszony talpig feketében.
Egy asszony arca, kiégve, sötéten,
a fájdalom fekete ködében,
a fellegeknél feketébben.
Fekete csapda az ég!
Mária, gyôzöd-e még?!
Szívedre hull a sötét!
Hitedet ôrzöd-e még?
Föléd a téboly terjeszti ködét.
Mária, gyôzöd-e még?

Valamikor azt mondtam: igen,
történjék velem szavaid szerint.
Most is azt mondom: igen!
Mikor a lelkem poklokon kering,
azt mondom: Igen!
A halál útvesztôiben,
kénköves völgyeiben,
azt mondom: Igen!
Szívem, Uram, kezedben pihen,
azt mondom: Igen!
Örökre igen! Történjék
minden szavaid szerint!

Kopott álom

Lelkemet mintha messzire sodornák
régi borongó, ismerős dalok,
mikor zenél a monoton eső
és felsírnak a csobogó csatornák.

Ázottan néznek egymásra a hársak,
végigfakul a lila nyári köd
a szekfű-szagú színes kerteken,
s a folyókák cikcakkos gödröt ásnak.

Most nincs, ahol az ablakot kitárnák.
Úgy merednek a házak mereven,
mint sok-sok nyirkos hideg álmodó,
s minden lépésre cuppognak a járdák.

Fekete felhők játszanak az éggel,
s vállamon komor, fekete köpeny:
borzongva, fázva összeszorítom,
mintha valami kincset rejtenék el...

Nagy álmot rejtek, szomorút, kopottat
(jaj csak valaki észre ne vegye!),
- és a lombok közt zizeg az eső
és kalapomon csendesen kopogtat.

Százezer út

Én mindig másként gondolom,
amit elém kínál a lét.
Ha rádnézek is - álmodom
egy velünk történő mesét.
Ha azt mondanám: - Jó, igen.
Ne vedd komolyan, el ne hidd:
- másodpercenként a szívem
igent biccent és nemet int.

Mert én magam is szüntelen
más vagyok, mint aki vagyok,
- sem az, akinek képzelem
sem az, ami én akarok
maradni, lenni: egyre más,
és mire elfognám, megint
új arc, szédület, kusza láz,
arcom rám soha nem tekint.
Bármely tükörben nézzem is:
- Megvagy! Idenézz! - sír, nevet,
de már is más, ahogy a víz
ragyogtat minden új eget.

Míg alszom, tán ébren vagyok,
s ébren meg mélyen álmodom.
Hiszed - ölelsz, mint hű rabod,
s szíved tán épp elárulom,
és ha ellened vétkezem,
akkor hű sírásom keres,
s míg téged simít két kezem,
talán haragtól kék eres.

Mikor hozzád szegez a kín,
talán máshol feltámadok,
s ha hívnak csavargásaim,
mindig feléd vándorolok.
Rád nézek: - s hol vagy, nem tudom.
S bármit nézzek, az mind te vagy.
Elhagylak százezer úton,
hogy megleljem kapuidat.

És mindig másra vágyom,
mint amit szívből akarok.
Szomorún érzem fájón,
azt, ha boldog vagyok,
mikor a legforróbban élek,
legjobban gyilkolom magam,
s a legéltetőbb szenvedélyek
átölelnek halálosan.
Mert nincs határa semminek,
a van, nincs fojtva ölelik
egymást; ha dobban a szíved,
mindig meg is hal egy kicsit.

A van, a nincs kétvégű hinta,
és lengő hinta minden itt:
- ez mélybe dönt, szállni tanítva,
az zuhantat, míg felröpít.
Ha öröm hív - már vár a kín,
- a hinta egyre fel, leszáll,
ha égben vagy, lenn pokol int,
s ha mélyben - fentről fénysugár.

Ne kérj válaszokat, szívem.
Az igazságból is csak azt
tudom csupán, hogy elhiszem,
de nem azt tudom, hogy igaz.
Már másképp hiszem a világot
s régóta másképpen tudom.
De nem igaz, jó egy se - látod,
hát hagyd - majd újra álmodom.

Az Isten előtt álltunk régen
Egyetlen testvérem, és én
S a nagy urat zokogva kértem
Engedje meg, hogy mint az égben
A Földön is legyen enyém!

Bár egy reménysugárkát adjon,
Ha ennyit nem lehet, hogy lent,
A könnyes, bús világon,
Ha keresem, megtalálom
Az én testvéremet

És szólt az Úr: adok ezer virágos,
könnyű álmot, s ha egyedül vagy,
ha bánat ver meg,
Ha minden könnyeddel őt kerested
Talán megtalálod.

Érzem, ezen a bús világon
Valaki engem vár, szeret
S gyötör ezer tavaszi álom
Kerestem bár, de nem találom
Az én testvéremet.

Várlak

Egyre várlak. Harmatos a gyep,
Nagy fák is várnak büszke terebéllyel.
Rideg vagyok és reszketeg is néha,
Egyedül olyan borzongós az éjjel.
Ha jönnél, elsimulna köröttünk a rét
És csend volna. Nagy csend.
De hallanánk titkos éjjeli zenét,
A szívünk muzsikálna ajkainkon
És beolvadnánk lassan, pirosan,
Illatos oltáron égve
A végtelenségbe.

Annyi mindent nem szerettem még

Csak annak nyújtok kezet, aki nem fogja le,
a barátság is, ha kötelező, nekem nem kell semmire,
hozzád vagyok kötve, amíg jó, jó veled,
de sose ölelj csak azért, hogy nehogy elmenjek.
Mert én annyi mindent nem szerettem még.

Megértem, ha éretlen a gyümölcs még a fán,
elviselem, ha tíz narancsból egy citrom jut rám,
de szomjan halnék rögtön, hogyha elhallgatnám:
azt akarom, hogy a kert kapuját már senki se zárja rám.
Mert én annyi mindent nem szerettem még.

Ne beszélj nekem a türelemről,
ne beszélj nekem az életről,
ne beszélj nekem a szerelemről.
Mert én annyi mindent nem szerettem még.


Figyeld, amit mondok, nehogy félreértsd,
én nem akarom, hogy a nevemet a rosszak közé vésd,
én nem akarok semmit, csak mindent, ami van,
s ha téged akarlak, hadd múljon ez csak rajtam.
Mert én annyi mindent nem szerettem még.

Annyi mindent nem szerettem még.

bűn

Van egy széles körben olvasott könyv, amiben az áll, hogy mind bűnösök vagyunk. Na persze nem mindenki érez bűntudatot a kilengései miatt. Velük ellentétben vannak, akik többet vállalnak magukra, mint ami őket terheli. Mások a gyöngédség apró cselekedeteivel csitítják lelkiismeretfurdalásukat. Megint mások azzal, hogy azt mondogatják, hogy tettük jogos volt. Végül vannak, akik egyszerűen megesküsznek, hogy ezentúl jók lesznek, és megbocsátásért könyörögnek. Imáik néha meghallgattatásra találnak.

Úgy fáj már minden...

Úgy fáj már minden, minden idebenn:
a szó, s a mozdulat, s a csend is fáj,
minden, mi általreszket szívemen,
legyen az ember, muzsika, vagy táj.
Úgy fáj már minden, minden idebenn.

De néha egy-egy halk szó símogat,
s rejtekúton a szívembe talál,
s álomba ringatja a kínokat,
elaltatja a multat, s a jövőt.
Pedig be nehéz megtalálni már
az ösvényt, a szívembe vezetőt.

Gyom és gaz benőtte az utakat,
ördögpalánták ágaskodnak rajtok:
száraz kórók és keserű füvek,
minden, mi beteg szívemből kihajtott.

Mártír a szó, mely jó hozzám ez úton,
és szent a szív, mely küldi őt ezen,
s mely liliomok magvát hinti el
ott, hol különben csak bogáncs terem.

Áldott az óra és áldott a szél,
mely liliomok messze magvát hozza,
magot, melyből a békesség kikél.

Az üresség közepe/ VI.

- Mester, mi a boldogság titka?

- Nincs titok - mondta a mester. S hozzátette:

- Nincs boldogság. Később pontosította:

- Nincs mester.



- Mester, mi van a világ mögött?

- A világ mögött semmi nincs.

- És mi van a semmi mögött?

A mester ekkor megvilágosodott.



- Mester, egy költő azt írta egyszer: Minden pillangó reptére valahol az univerzumban ráébred egy tekintet. Igaz ez?

- Te most kérdeztél valamit. Igaz ez?

A tanítvány ekkor megvilágosodott.



- Mester, egy költő azt írta egyszer: Minden pillangó reptére valahol az univerzumban ráébred egy tekintet. Igaz ez?

- Láttál már pillangót szállni?

- Igen.

- Én még soha.

A tanítvány ekkor megvilágosodott.



- Mester, a társaimmal a faluba készülünk. Velünk tartasz?

- Vagy veletek tartok, vagy nem.

A tanítvány ekkor megvilágosodott.



- Mester, kérdezni szeretnék tőled valamit.

- Igazat fogsz kérdezni?

A tanítvány ekkor megvilágosodott.



- Mester, mi az az üresség?

- Fázom. Átfúj rajtad a szél.

A tanítvány ekkor megvilágosodott.



- Mester, valaki jár a kert alatt!

- Valaki mindig jár a kert alatt.

A tanítvány ekkor megvilágosodott.

Az üresség közepe/ V.

Egy tanítvány egyszer annyira magára haragította a mestert, hogy attól félt, az megüti dühében. De a mester csak megütötte dühében.



- Mester, van az ürességnek közepe?

- Ha a tengernek van szíve, akkor igen.

- És van a tengernek szíve?

- Most már igen.



- Mester, hol kezdődik a világ?

- Nem tudom.

- Igazán nem tudod?

- Nem tudom.



- Mester, hol kezdődik a világ?

- Nem tudom. Talán csak Bach tudta.

- Ki volt az a Bach?

- Nem tudom.



- Hol lelünk az igazságra, mester?

- Az igazság Lambatuban lakik.

- Hol van Lambatu?

- Nem ismerek ilyen nevű helyet.



- Mester, élnek angyalok az égben?

- Nem.

- Hát a földön?

- Föld nincs.



- Mester, miért mondtad meditáció közben, hogy csukjunk be minden ablakot?

- Mert félek a darazsaktól.



- Az akadályt nem azért nem lehet legyőzni - mondta egyszer a mester -, mert legyőzhetetlen, hanem mert nincs.



- Az akadályt nem azért nem lehet legyőzni - mondta egyszer a mester -, mert legyőzhetetlen, hanem mert van.



Csörgött a telefon. A mester vette föl.

- Ki az?

- Én vagyok.

- Micsoda magabiztosság!



- Mester, miért van az, hogy a te kezedben sosem látunk könyvet?

- Mert én olvasok - mondta a mester.

Az üresség közepe/ IV.

- Ma tökfőzeléket ebédeltem - jelentette ki a mester. A tanítványok értetlenül néztek rá, mert aznap gyümölcs volt ebédre a kolostorban.

- Ma tökfőzeléket ebédeltem, de az nem én voltam.

A tanítványok ekkor megvilágosodtak.



- Mester, mit kell tennem, hogy tökéletessé legyek?

- Mindent meg kell tanulnod a földön.
Harminc év múlva a tanítvány visszatért.

- Mindent megtanultam, mester, de nem érzem magam tökéletesnek. Mit kell még tennem?

- Most mindent el kell felejtened.

A tanítvány elsírta magát, és megvilágosodott.



- Mester, mit kell tennem, hogy tökéletessé legyek?

- Mindent meg kell tanulnod a földön. Harminc év múlva a tanítvány visszatért.

- Mindent megtanultam, mester, de nem érzem magam tökéletesnek. Mit kell még tennem?

- Mindent tudsz már. De a mindent nem tudni kell.

A tanítvány elsírta magát, és megvilágosodott.



- Mester, taníts meg könnyek nélkül élni!

A mester elsírta magát.



- Mester, igaz, hogy ember lépett a holdra?

- Igaz, hogy ember lépett a földre?

A tanítvány ekkor megvilágosodott.

Az üresség közepe/ III.

A tanítványok egyszer cigarettázni látták a mestert. Nagyon meglepődtek. Aztán rémület lett úrrá rajtuk. Aztán megvilágosodtak.



A mester egyszer kinézett a szobája ablakán, de eszébe jutott, hogy a szobájának nincs ablaka. Ekkor megvilágosodott.



- Mester, ha kérdezünk téged, sosem adsz egyértelmű választ. Miért?
- Mert kérdeztek engem.



- Mester, fáj a fogam! Mit tegyek?

- Mit tennél, ha nem fájna?

A tanítvány ekkor megvilágosodott.



- Mester, fáj a fogam! Mit tegyek?

- Nekem nem fáj. Én mit tegyek?

A tanítvány ekkor megvilágosodott.



- Mester, lehetséges egy életben kétszer megvilágosodni?

- Hát lehetséges egy életben kétszer nem-megvilágosodni?



- Mester...

- Tudom.

- De...

- Tudom.

- De csak...

- Most már te is tudod.

A tanítvány ekkor megvilágosodott.

Az üresség közepe/ II.

Egyszer egy tanítvány kérdezett valamit, de a mester nem figyelt rá. A tanítvány újra föltette a kérdést. Ekkor a mester elszégyellte magát, és zavarában megvilágosodott.



Egyszer egy tanítvány kérdezett valamit, de a mester nem figyelt rá. A tanítvány újra föltette a kérdést, de a mester továbbra sem méltatta figyelemre. Ekkor a tanítvány elszégyellte magát, és zavarában megvilágosodott.



- Mester, hogyan érhetem el a megvilágosodást?

- Nem így.

- Akkor hát hogyan?

- Így sem.

A tanítvány ekkor megvilágosodott.



- Mester, milyen érzés szerelmesnek lenni?

- Képzeljétek el, ahogy az eső dobol az ablakon.

- A szerelem ilyen?

- Nem.



- Mester, milyen a megvilágosodás?

- Hunyd le a szemed. A tanítvány lehunyta.

- Most nyisd ki. A tanítvány kinyitotta. Ekkor megvilágosodott.



- Mester, föltehetek egy kérdést?
- Magadnak föltetted már?

A tanítvány ekkor megvilágosodott.



- Mester, hogyan kell megvilágosodni? -

Nem kell megvilágosodni.

A tanítvány ekkor megvilágosodott.



- Mester, minden kérdésre van válasz?

- Igen.

- Valóban minden kérdésre van válasz?

A mester elszégyellte magát.

Az üresség közepe/ I.

- Mi a cél, mester?

- Az út.

- És mi az út?

- Az út az út.

- De micsoda pontosabban?

- Cél.



- Hány óra van, mester?

- Három.

- De hány?

- Három.

- De hány?

A mester ekkor megvilágosodott.



A mester úgy érezte, szüksége van egy kutyára. De rájött, hogy egy kutyának nincs szüksége mesterre. Ezért vett egy kutyát.



A mester fiatal korában egyszer majdnem megnősült. De még időben megvilágosodott.



- Miért élünk, mester?

- Mi az a miért?

A tanítvány ekkor megvilágosodott

Születésnapodra

Még élünk, gyermekek vagyunk, s mégis látod, mindig haladunk
az úton, mert menni kell még akkor is, ha maradni akarunk.
Itt egy év, és ott egy újabb, de embertől ne várj újat,
korlátaikat hagyd nekik, te híd is vagy, és folyó is vagy.
Rajtad mások átkelhetnek, ha akarnak, kinevethetnek,
szárnyad is van, repülni tudsz, így föléjük emelkedhetsz.

Istenedhez, angyalodhoz, nem választott akarathoz,
álmaidhoz, szerelmedhez, maradj mindig hű magadhoz.
Istenedhez, angyalodhoz, nem választott akarathoz,
álmaidhoz, szerelmedhez, maradj mindig hű magadhoz.

Föld lakói remeghetnek, hódolhatnak félelemnek,
de te szilárd lábakon állj, s maradj meg mindig ilyennek.
Vedd a napot ajándéknak, amit mások pazarolnak,
ne vedd magadra, ha semmibe vesznek, nekem mindig ajándék vagy.

Istenedhez, angyalodhoz, nem választott akarathoz,
álmaidhoz, szerelmedhez, maradj mindig hű magadhoz.
Istenedhez, angyalodhoz, nem választott akarathoz,
álmaidhoz, szerelmedhez, maradj mindig hű magadhoz.

Maradj mindig hű magadhoz, maradj hű adott szavadhoz,
álmaidhoz, szerelmedhez, így juthatsz igaz áldáshoz.
S hogy tűzhajú kedvesem lettél, ne számold, hogy mennyit léptél,
nem azt ünneplem, mióta, hanem azt, hogy megszülettél.

Istenedhez, angyalodhoz…

Ez itt az én hazám

A kenyér hangját hallom én,
Az apám szavát vallom én.
Bárki vessen követ rám:
Ez itt az én hazám.

A mezők útját járom én,
A gyárak súlyát hordom én.
Bárki vessen követ rám:
Ez itt az én hazám.

Széles a Föld, magas az ég,
Mérföldes csizma sem elég.
De egy csepp föld vár mindig rám:
Ez itt az én hazám.

Az utcák ívfény gyöngysorát,
A mezők szorgos illatát,
A jövő szabad, szép szavát
Jelented, ó, hazám.

Széles a Föld, magas az ég,
Mérföldes csizma sem elég.
De egy csepp föld vár mindig rám:
Ez itt az én hazám.

A múltam bölcső-melegét,
A létem ezer fűszerét,
A vigaszt a száz kudarc után
Te nyújtod, ó, hazám.

Hitem a szerény büszkeség,
Békétlen, békés nemzedék,
Múlt, jelen, s jövő szól hozzám:
: Ez itt az én hazám,
Ez itt az én hazám.

Szabadság

Tudd meg : szabad csak az, akit
Szó nem butít, fény nem vakít,
Se rang, se kincs nem veszteget meg,
Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
A látszatot lenézi, meg nem óvja,
Nincs letagadni, titkolni valója.

Tudd meg : szabad csak az, kinek
Ajkát hazugság nem fertőzi meg,
Aki üres jelszókat nem visít,
Nem áltat, nem ígér, nem hamisít.
Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.
Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
Nem bámul görnyedon a kutyabőrre
S embernek nézi azt is aki pőre.

Tudd meg : szabad csak az, aki
Ha neve nincs is, mégis valaki,
Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
Tüzet fölöslegesen nem harangoz,
Van mindene, ha nincs is semmije,
Mert nem szorul rá soha senkire.
Nem áll szemébe húzott vaskalappal,
Mindég kevélyen szembe néz a Nappal,
Vállalja azt, amit jó társa vállal,
És győzi szívvel, győzi vállal.
Helyét megállja mindég, mindenütt,

Többször cirógat, mint ahányszor üt,
De megmutatja olykor, hogy van ökle....
Szabad akar maradni mindörökre.

Szabadság ! Ezt a megszentelt nevet
Könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd !
Tudd meg : szabad csak az,
Aki oly áhítattal mondja ki,
Mint istenének szent nevét a jó pap.
Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.
Inség, veszély, kín meg nem tántorít
És lelki béklyó többé nem szorít.
Hiába őrzi porkoláb s lakat,
Az sose rab, ki lélekben szabad.
Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.

Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
Hol áldozat nincs, nincs szabadság.
Ott van csupán, ahol szavát megértve
Meghalni tudnak, és élni mernek érte.

a gondolat minden

Valahányszor elindulsz otthonról, húzd be az állad, emeld fel a fejed, és szívd tele a tüdőd levegővel, idd be a napfényt, köszöntsd mosolyogva a barátaidat, és szívvel-lélekkel szoríts mindenkivel kezet. Ne félj attól, hogy félreértenek, és egy pillanatig se törődj az ellenségeiddel. Döntsd el határozottan mi a szándékod, aztán pedig egyenesen törj a cél felé. Legyen szemed előtt a magasztos cél, amit kitűztél magad elé - és akkor egy idő múlva észreveszed, hogy öntudatlanul is megragadod azokat a lehetőségeket, amelyek vágyaid teljesüléséhez szükségesek, ugyanúgy, ahogy a korallállatka kiválasztja a tenger habjaiból mindazt, amire szüksége van. Képzeld önmagadat annak a tehetséges, komoly, hasznos embernek, aki lenni akarsz, és ez a gondolat óráról órára jobban átalakít majd, hogy saját eszményedet megközelítsd… A gondolat minden, őrizd meg e helyes lelki magatartást: a bátorság, az őszinteség, a jó kedély szellemét. A gondolkozás szinte alkotás. Minden jó dolognak a vágy a szülője, és minden őszinte imádságot meghallgat az ég. Olyanokká leszünk, amilyenekké szívünk mélyén lenni szeretnénk.

Összevisszaélet

Gethsemane

Ha érdemes - ha nem

Ma sem volt könnyű élni.
Nem lesz könnyű sosem.
De érdemes volt! - s mindig
érdemes lesz, - hiszem.
Nehéz - s el kell fogadni,
ki szemben áll velünk,
s azokat elviselni
kikkel menetelünk.
Ütésük úgy eltűrni,
hogy meg se tántorodj:
- a túloldal ne lássa,
mint hull szét táborod.
Emelni, vinni vállon,
ki gyenge s már kidől;
s mert rá is jut erődből,
ledöfne - úgy gyűlöl.
Naponként mosolyogni,
kínban, azok között,
kik összefenik szemük
egy jó szavad mögött.
Menni velük - már régen
nem értük! - Csak azért,
mert e sereg iránya
valami célt ígért.
Velük és ellenükre,
annyi közt egyedül,
- vívni, mégis azért,
mi csak együtt sikerül:
- mindez ma sem volt könnyű,
- s nem lesz könnyű sosem -
de törvény s vállalt sors ez,
ha érdemes - ha nem.

Köszönet a nőknek

Köszönet neked, aki megszültél. És neked, aki a feleségem voltál. És neked, te
harmadik, tizedik, ezredik, aki adtál egy mosolyt, gyöngédséget, egy meleg pillantást,
az utcán, elmenőben, vigasztaltál, mikor magányos voltam, elringattál, mikor a haláltól
féltem. Köszönet neked, mert szőke voltál. És neked, mert fehér voltál. És neked,
mert a kezed szép volt. És neked, mert ostoba és jó voltál. És neked, mert okos
és jókedvű voltál. És neked, mert türelmes és nagylelkű voltál. És neked, mert betakartad
hajaddal arcomat, mikor megbuktam és rejtőzni akartam a világ elől, s neked,
mert tested meleget adott testemnek, mikor fáztam az élet magányában. És neked,
mert gyermeket szültél nekem. És neked, mert lefogod majd puha ujjakkal a szemem.
És neked, mert kenyeret és bort adtál, mikor éhes és szomjas voltam. És neked, mert
testedből a gyönyör sugárzott. És köszönet neked, mert jó voltál, mint az állatok. És
neked, mert testednek olyan illata volt, mint a földnek az élet elején. Köszönet a nőknek,
köszönet.

Jon Lord

Rajtam maradt télikabát

Rajtammaradt télikabát,
forró lettél, nagy, lomha takaró.
Kigombollak télikabát,
vitorlázzunk szélben mint a hajó.
Nyomj a földhöz télikabát,
el ne szálljak, érzem a hajlamot.
Mit szólsz hozzá télikabát?
Megértük az új tavaszot.


A fák mind túlöltöztek,
lányok mind levetkőztek,
autók meg összetörik maguk.
A szél meg fúj az őrült,
télen mi énbelém gyűlt,
a szél most szétfújja, árasztja szanaszét.
Lányok meg szét az utcán,
járnak mint Isten ujján,
záródik fényesen a marok.
A szél csak fúj az őrült,
és aki túl elszédült,
a szél most szétfújja a városban szanaszét.
Én talpig télikabátban,
nagy, nehéz boldogságban,
a lányok meg túlvetkőzték maguk.


Rajtammaradt télikabát,
még nem tudtam reggel, hogy ilyen ez.
Kigombollak télikabát,
szélben csapdoss, nagy lomhán ijedezz.
Túlvetkőztek télikabát,
túlvetkőztek, érzik hajlamot.
Na mit szólsz hozzá télikabát,
megértük az új tavaszot.


A szél meg rá az őrült,
könnyű az új cipőjük,
vékony a rájuk tapadt ruha.
Ringnak az Isten ujján,
szóról szóra megtanulnám,
sorra a lábuk a combjuk, a fenekük.
Ez évben harisnyájuk,
feketén feszül rájuk,
és átlátszik, átlátszik, átlátszik az egész.
A bőrön vékony pántok,
húzódnak ostor-átok,
és minden átlátszik, átlátszik remekül.
A szél meg fúj az őrült,
és jár a túlvetkőzült,
üdvözült, levetkőzött,
a széltől jól legyőzött, kivetkőzött tömeg.

Rajtammaradt télikabát,
mit is mondjak, élünk, és fúj a szél.
Kigombollak télikabát,
nem gyilkolt meg hát minket ez a tél.
Nem gyilkolt meg télikabát,
pedig akart, és mégse sikerült.
Mit szólsz hozzá télikabát?
Gyilkos tél volt, lám mégse sikerült.
Mit szólsz hozzá télikabát?
Még ennek a télnek se sikerült.

Pilátus/ részlet

A szobában legelőször Lídiát látta meg. Az ápolónő hátrafordult az ajtónyitásra, felállt az ágy mellől, lesimította kötényét. Nem köszönt hangosan, csak bólintott, s az egyedüli volt, aki természetesnek hatott ebben a természetellenes környezetben. Igazított egyet a Vince takaróján, aztán azonnal kiment, vissza se nézett az ágyra. „Milyen furcsa – gondolta az öregasszony. – Hetek óta van Vince mellett, s így megy ki, ilyen száraz szemmel, részvét nélkül. Hát meg lehet szokni a halált?”

Vince nem volt magánál, de nem eszméletlennek látszott, hanem alvónak, homlokán ezüstösen feszült a bőr. Orra megnőtt tegnap óta, s hiányzott az orrnyergéről szemüvege nyomának vörös holdacskája. Jobban megnézte, s akkor rájött, hogy nem az orra nőtt meg, hanem az arca apadt el tegnaptól máig. „Elhagyott – gondolta az öregasszony. – Nem várt meg. Negyvenkilenc évig tudtam minden gondolatát. Most nem tudom, mit visz magával. Elhagyott.”

Leereszkedett mellé és nézte.

Hónapokon át ápolta nappal-éjjel, az összeroskadásig, most az érezte, voltaképpen nem is fáradt, elkezdene mindent elölről, ha hazavihetné akár így is, ahogy van, nyitott, szomorú ingében, melyről kiütközik furcsán magasabbra került mellkasa. Még tán el is bírná az ölében – mivé lett az a test! Nem lett volna szabad elengednie maga mellől, Iza jót akart, mikor kihozatta, mindkettőjüknek jót, mégse lett volna szabad. Talán ha ő van mellette, ezekben a hetekben is, tovább él. Itt Lídia ápolta, az húzta naponta kétszer tisztába az ágyát, az látta el mindennel. Lídia pontos volt, türelmes, szíves, de vajon mókázott-e vele, hogy belediktálhasson valami ételt, bolondította-e, hogy nincs is semmi baja, csak vén, csitította-e elfúlt, panaszos szavát? Nem lett volna szabad kiengednie a klinikára! Most aztán így megy el, öntudatlanul, búcsú nélkül. Odahajolt hozzá, megcsókolta. Vince homloka száraz volt, gyógyszerszagú. Leült mellé, megfogta a kezét.

Eszter hagyatéka/ részlet

Látod, Eszter, a viszontlátás csaknem rejtélyesebben izgalmas, mint az első találkozás... Már régen tudom ezt. Viszontlátni valakit, akit szerettünk, nem olyan ez, mint visszasompolyogni a "tett színhelyére", ellenállhatatlan kényszertől űzetve, , mint a detektívregényekben mondják?... Én csak téged szerettelek az életben, nem valami szigorú igénnyel és nem is következetesen, tudom... S aztán történt valami. Te nem akartad igazán ezt a szerelmet. Ne védekezz! Nem elég szeretni valakit. Bátran kell szeretni. Úgy kell szeretni, hogy tolvaj vagy szándék, vagy törvény, isteni vagy világi törvény ne tehessen e szerelem ellen semmit. Nem szerettük egymást bátran... ez volt a baj. S ez a te bűnöd. Ez a ti munkátok, a szerelem... Csak ebben vagytok nagyok. Itt buktál meg valahol, s veled bukott minden, ami lehetett volna, ami kötelesség volt, feladat, az élet tartalma. Nem igaz, hogy a férfiak felelnek egy szerelemért. Tessék hősiesen szeretni. De te elkövetted a legrosszabbat, amit nő tehet, megsértődtél és megfutamodtál.

Jónás imája

Hozzám már hűtlen lettek a szavak,
vagy én lettem mint túláradt patak
oly tétova céltalan parttalan
s ugy hordom régi sok hiú szavam
mint a tévelygő ár az elszakadt
sövényt jelzőkarókat gátakat.
Óh bár adna a Gazda patakom
sodrának medret, biztos útakon
vinni tenger felé, bár verseim
csücskére Tőle volna szabva rim
előre kész, s mely itt áll polcomon,
szent Bibliája lenne verstanom,
hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan
bujkálva, később mint Jónás a Halban
leszálltam a kinoknak eleven
süket és forró sötétjébe, nem
három napra, de három hóra, három
évre vagy évszázadra, megtaláljam,
mielőtt egy még vakabb és örök
Cethal szájában végkép eltünök,
a régi hangot s szavaim hibátlan
hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran
szólhassak s mint rossz gégémből telik
és ne fáradjak bele estelig
vagy mig az égi és ninivei hatalmak
engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.

Jöjj!

Jöjj Krisztus Lelke, jöjj áldott Béke!
Úgy éhezem rád, úgy szomjazom rád!
Jöjj, töltsd be a szívem, jöjj, szállj meg engem!
Úgy vágyom a békét, Lelked áldott tűzét.

Porból lett por a szívem, porba kell vissza térnem,
és kell, hogy emlékezzem: a lelkem csak te mented meg.
Porból lett por a szívem, és kell, hogy emlékezzem
a lelkem csak te mented meg.

Jöjj Krisztus Lelke, jöjj áldott Béke!
Úgy éhezem rád, úgy szomjazom rád!
Jöjj, töltsd el a vágyam, jöjj, pihenj meg nálam!
Jöjj legyél az álmom, éltető szent forrásom.

Porból lett por a szívem, porba kell vissza térnem,
és kell, hogy emlékezzem: a lelkem csak te mented meg.
Porból lett por a szívem, és kell, hogy emlékezzem
a lelkem csak te mented meg.

Hóesés

Vasárnap délután, nézd, mindent elborít az a hó,
mit vártunk lent a sár helyett
Megjött a hóesés, és aki égre néz,
a szemét nem tudja nyitva tartani

Mert a hó vastagon kavarog
Végre az, az, amit akarok
Ez egyszer az, amit akarok
Eljött és vastagon kavarog

Vasárnap délután, és semmi lárma nincs,
csak neszek, és gázolsz kristályszőnyegen
S ahhoz hogy így legyen, várnom kellett nekem,
sár helyett nagyon kívánni hóesést

Hát megjött, gazdagon kavarog
Ez egyszer az, amit akarok
Végre az, az, amit akarok
Eljött és gazdagon kavarog

Húzz fel másik cipőt, gyorsan, úgy készülődj,
mint egy nagy út előtt, nagyon nagy út előtt
Mintha más, távoli várost hódítani indulnál,
gyere, vágjunk neki

Vasárnap délután várost hódítani gyere el,
mert végre itt a hóesés
Vártunk rá eleget, eljött a sár helyett,
a szemünk nem tudjuk nyitva tartani

Mert a hó vastagon kavarog
Végre az, az, amit akarok
Ez egyszer az, amit akarok
Eljött és gazdagon kavarog

szeretet nélkül

Szeretet nélkül a kötelesség elkedvtelenít.
Szeretet nélkül az okosság kíméletlenné tesz.
Szeretet nélkül a becsületesség kevéllyé tesz,
Szeretet nélkül az élet értelmetlen.

Meddő dolog, pajtásom, verset írni

Azt hiszed, az ég kékebben mosolyog,
mert hasonlít a kedvesed szeméhez?
Hogy a parasztnak könnyebb így a dolog
és mert megírtad, a koldus nem éhes?




Van-e asszony, akinek vajúdása
a te dalodtól lett egy percre könnyebb?
Kicsavartad-e gyilkos kézből kését,
adtál-e csókot, töröltél már le könnyet?




Meddő dolog, pajtásom, verset írni.
Nagy a világ, ki hallja meg dalod?
"Rögös az út, sokára értem végét
s addig magamnak eldúdolgatok."

Boldogtalan

Csendes, szép az éjszakám
mégis nyugtalan.
Nincs is semmi baj talán
csak itt, csak én, magam.

Régen nem is szenvedek,
csak félek, hervadok,
új útra is léphetek,
hisz mindegy hol vagyok
boldogtalan.

De majd rám talál,
mikor nem is számít már
hogy mi is volt, ki volt, s miért.
Mert akarom az új esélyt,
s tudom, hinni már elég,
lehetek annyi év után
boldog - talán.

A régi vágy, hogy légy velem,
egy meggyűrt szalmaszál.
Semmire se jó nekem
csak elengedni fáj.

S amíg lépni nem merek
nem lesz máshogyan.
nem akarok, s nem leszek
többé senkiért boldogtalan.

S tudom rám talál
hiszen elengedtem már
ami volt, ki volt, s miért.
Mert akarom az új esélyt
s tudom, hinni épp elég.
lehetnék annyi év után
boldog - talán.

Hány ajtó nyílt!
Hisz egy békétlen szív
senkit nem vár, nem hív.
S csakis tőlem függ már
és minden rám talál!

Éjszakám…
néha nyugtalan.
Bár nincs is semmi baj talán,
hisz jó így, egymagam.

Többé sose kérdezem,
miért nincs máshogyan.
Csak mindkettőnket engedem
élni – boldogan…
Csendes, szép az éjszakám
mégis nyugtalan.
Nincs is semmi baj talán
csak itt, csak én, magam.

Régen nem is szenvedek,
csak félek, hervadok,
új útra is léphetek,
hisz mindegy hol vagyok
boldogtalan.

De majd rám talál,
mikor nem is számít már
hogy mi is volt, ki volt, s miért.
Mert akarom az új esélyt,
s tudom, hinni már elég,
lehetek annyi év után
boldog - talán.

A régi vágy, hogy légy velem,
egy meggyűrt szalmaszál.
Semmire se jó nekem
csak elengedni fáj.

S amíg lépni nem merek
nem lesz máshogyan.
nem akarok, s nem leszek
többé senkiért boldogtalan.

S tudom rám talál
hiszen elengedtem már
ami volt, ki volt, s miért.
Mert akarom az új esélyt
s tudom, hinni épp elég.
lehetnék annyi év után
boldog - talán.


Hány ajtó nyílt!
Hisz egy békétlen szív
senkit nem vár, nem hív.
S csakis tőlem függ már
és minden rám talál!

Éjszakám…
néha nyugtalan.
Bár nincs is semmi baj talán,
hisz jó így, egymagam.

Többé sose kérdezem,
miért nincs máshogyan.
Csak mindkettőnket engedem
élni – boldogan…

Az igazi

Az élet-erdőn eltévedtem,
Elvesztettem magam.
Önnönmagamat veszítettem el:
Az egyetlen, az utolsó erőt,
A végső mértékét minden dolognak.
Kialudt a világ világossága,
És megfakultak a föld színei,
Mert tőle függtek mind: önnönmagamtól.
Mert tőle kapta fényét az arany,
Szilárdságát a vas,
Édességét a méz,
Rózsaderengését a szeretet,
Fekete mélységét a szomorúság.
Elvesztettem magam.
Azóta nincsen íze, ereje,
Se fénye, teljessége semminek.
Az örömömnek nincsen magassága,
S be sekélyke víz a szomorúságom,
Holott, ha bánat, - hát tenger legyen!

Elvesztettem magam.
S most önmagamnak Diogenese:
Elmegyek megkeresni magamat.
Végigmegyek a roppant élet-erdőn,
Be-bevilágítok a fák közé,
Szakadékok peremén meg-megállok,
Virágkelyhekbe és emberszemekbe
Vetem kutató lámpám sugarát,
Nagy fennszóval megkérdem mindenektől:
Egy elveszett lelket láttatok-e?
S felelnek fák és szakadékok,
És virágkelyhek és emberszemek:
Sohase láttuk őt.
Hát te talán találkoztál vele?
Te is álmodban láthattad csupán
Szegény lámpásos ember, magadat
Mély-bánatúnak, magas-öröműnek,
Vas-erejűnek, hajnal-szerelműnek:
Igazinak!

Üdvösség

Csak azért
az egyetlen napért
érdemes volt megszületnem,
amikor szeretni tudtam,
és szeretnek-e, nem kérdeztem.
Csak ennyi történt teljes életemben,
egyébkor szakadékba buktam.
Csak azért
az egyetlen napért
érdemes volt megszületnem.

Morgen

És holnap ismét kisüt a Nap

S az úton, min járni fogok,

Bennünket, boldogokat, ismét egyesít

E napsugaras világ közepén...





S a parthoz, a széleshez, hullámkékhez

Csöndesen, lassan leszállunk,

Némán nézünk egymás szemébe

És reánk borul a boldogság néma hallgatása.

Örökre szépek

Valahol a fényeken túl
Ami szép volt, s elmúlt,
Újra vár
Valahol az álmon is túl
Ott a kikötő, s a néhai táj

Ahol újra feltárul a régen látott ajtó
Aki várt, most odafut eléd,
Újra kikötött a régi hajó,

És az elveszett játékok életre kelnek,
És körben kigyúlnak a fények
Ó, régen várnak ránk az örökre szépek
Új bolygó vár,
Egy földön túli világ,
Másik, békés táj.

Valahol, a fényeken túl,
ami szép volt s elmúlt, újra vár.
Valahol, az árnyakon túl, újra befogad
egy távoli táj, ahol ő, aki elment már,
kézenfog majd újra, odaérsz,
hol eleven a múlt, mikor elindulsz a végtelen útra.
S az elveszett játékok életre kelnek
és körbe kigyúlnak a fények,
ó, régen várnak ránk az örökre szépek.
Nincs még rá szó, milyen az a múlt-bolygó.

Valahol, az alkonyon túl,
hova annyi fénylő csillag hullt,
valahol az álmon is túl,
már a harag is a múltba simult,
és távol a vonzástól még nyílik másik távlat,
az a hely, mit nem hagy el a fény,
soha nem üzen a földi világnak
s az elégett mécsesek újra kigyúlnak
és összesimulnak az évek.

Ó, ott ébrednek ők, az örökre szépek.
Új ország vár, vissza sosem enged már.

Ott van a múltunk egy távoli tájon,
s az elveszett éveket el lehet érni újra.
Nem süllyed el semmi, ha nem felejtjük el,
ha élnek az emlékek még valahol.

Hol az elégett mécsesek újra kigyúlnak
és megállnak végre az évek

(Túl a fényeken, túl az árnyakon.)

Ó, régen várnak ránk az örökre szépek.
Új bolygó vár, egy földöntúli világ, másik, békés táj.

Valahol a fényeken túl, ami szép volt
s elmúlt újra vár, valahol az álmon is túl,
ott a kikötő s a távoli táj.

Olyan más így búcsúzni,
hogy emlékszel majd ránk is,
ez a Föld, oly gyönyörű világ,
mikor veled van sok régi barát.

De az emberek születnek, élnek
és végül az emlékek földjére érnek,
ó, régen várnak ránk az örökre szépek.
Új ország vár, egy földöntúli világ,
másik békés táj.