Pilátus/ részlet

A szobában legelőször Lídiát látta meg. Az ápolónő hátrafordult az ajtónyitásra, felállt az ágy mellől, lesimította kötényét. Nem köszönt hangosan, csak bólintott, s az egyedüli volt, aki természetesnek hatott ebben a természetellenes környezetben. Igazított egyet a Vince takaróján, aztán azonnal kiment, vissza se nézett az ágyra. „Milyen furcsa – gondolta az öregasszony. – Hetek óta van Vince mellett, s így megy ki, ilyen száraz szemmel, részvét nélkül. Hát meg lehet szokni a halált?”

Vince nem volt magánál, de nem eszméletlennek látszott, hanem alvónak, homlokán ezüstösen feszült a bőr. Orra megnőtt tegnap óta, s hiányzott az orrnyergéről szemüvege nyomának vörös holdacskája. Jobban megnézte, s akkor rájött, hogy nem az orra nőtt meg, hanem az arca apadt el tegnaptól máig. „Elhagyott – gondolta az öregasszony. – Nem várt meg. Negyvenkilenc évig tudtam minden gondolatát. Most nem tudom, mit visz magával. Elhagyott.”

Leereszkedett mellé és nézte.

Hónapokon át ápolta nappal-éjjel, az összeroskadásig, most az érezte, voltaképpen nem is fáradt, elkezdene mindent elölről, ha hazavihetné akár így is, ahogy van, nyitott, szomorú ingében, melyről kiütközik furcsán magasabbra került mellkasa. Még tán el is bírná az ölében – mivé lett az a test! Nem lett volna szabad elengednie maga mellől, Iza jót akart, mikor kihozatta, mindkettőjüknek jót, mégse lett volna szabad. Talán ha ő van mellette, ezekben a hetekben is, tovább él. Itt Lídia ápolta, az húzta naponta kétszer tisztába az ágyát, az látta el mindennel. Lídia pontos volt, türelmes, szíves, de vajon mókázott-e vele, hogy belediktálhasson valami ételt, bolondította-e, hogy nincs is semmi baja, csak vén, csitította-e elfúlt, panaszos szavát? Nem lett volna szabad kiengednie a klinikára! Most aztán így megy el, öntudatlanul, búcsú nélkül. Odahajolt hozzá, megcsókolta. Vince homloka száraz volt, gyógyszerszagú. Leült mellé, megfogta a kezét.

Eszter hagyatéka/ részlet

Látod, Eszter, a viszontlátás csaknem rejtélyesebben izgalmas, mint az első találkozás... Már régen tudom ezt. Viszontlátni valakit, akit szerettünk, nem olyan ez, mint visszasompolyogni a "tett színhelyére", ellenállhatatlan kényszertől űzetve, , mint a detektívregényekben mondják?... Én csak téged szerettelek az életben, nem valami szigorú igénnyel és nem is következetesen, tudom... S aztán történt valami. Te nem akartad igazán ezt a szerelmet. Ne védekezz! Nem elég szeretni valakit. Bátran kell szeretni. Úgy kell szeretni, hogy tolvaj vagy szándék, vagy törvény, isteni vagy világi törvény ne tehessen e szerelem ellen semmit. Nem szerettük egymást bátran... ez volt a baj. S ez a te bűnöd. Ez a ti munkátok, a szerelem... Csak ebben vagytok nagyok. Itt buktál meg valahol, s veled bukott minden, ami lehetett volna, ami kötelesség volt, feladat, az élet tartalma. Nem igaz, hogy a férfiak felelnek egy szerelemért. Tessék hősiesen szeretni. De te elkövetted a legrosszabbat, amit nő tehet, megsértődtél és megfutamodtál.

Jónás imája

Hozzám már hűtlen lettek a szavak,
vagy én lettem mint túláradt patak
oly tétova céltalan parttalan
s ugy hordom régi sok hiú szavam
mint a tévelygő ár az elszakadt
sövényt jelzőkarókat gátakat.
Óh bár adna a Gazda patakom
sodrának medret, biztos útakon
vinni tenger felé, bár verseim
csücskére Tőle volna szabva rim
előre kész, s mely itt áll polcomon,
szent Bibliája lenne verstanom,
hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan
bujkálva, később mint Jónás a Halban
leszálltam a kinoknak eleven
süket és forró sötétjébe, nem
három napra, de három hóra, három
évre vagy évszázadra, megtaláljam,
mielőtt egy még vakabb és örök
Cethal szájában végkép eltünök,
a régi hangot s szavaim hibátlan
hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran
szólhassak s mint rossz gégémből telik
és ne fáradjak bele estelig
vagy mig az égi és ninivei hatalmak
engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.

Jöjj!

Jöjj Krisztus Lelke, jöjj áldott Béke!
Úgy éhezem rád, úgy szomjazom rád!
Jöjj, töltsd be a szívem, jöjj, szállj meg engem!
Úgy vágyom a békét, Lelked áldott tűzét.

Porból lett por a szívem, porba kell vissza térnem,
és kell, hogy emlékezzem: a lelkem csak te mented meg.
Porból lett por a szívem, és kell, hogy emlékezzem
a lelkem csak te mented meg.

Jöjj Krisztus Lelke, jöjj áldott Béke!
Úgy éhezem rád, úgy szomjazom rád!
Jöjj, töltsd el a vágyam, jöjj, pihenj meg nálam!
Jöjj legyél az álmom, éltető szent forrásom.

Porból lett por a szívem, porba kell vissza térnem,
és kell, hogy emlékezzem: a lelkem csak te mented meg.
Porból lett por a szívem, és kell, hogy emlékezzem
a lelkem csak te mented meg.

Hóesés

Vasárnap délután, nézd, mindent elborít az a hó,
mit vártunk lent a sár helyett
Megjött a hóesés, és aki égre néz,
a szemét nem tudja nyitva tartani

Mert a hó vastagon kavarog
Végre az, az, amit akarok
Ez egyszer az, amit akarok
Eljött és vastagon kavarog

Vasárnap délután, és semmi lárma nincs,
csak neszek, és gázolsz kristályszőnyegen
S ahhoz hogy így legyen, várnom kellett nekem,
sár helyett nagyon kívánni hóesést

Hát megjött, gazdagon kavarog
Ez egyszer az, amit akarok
Végre az, az, amit akarok
Eljött és gazdagon kavarog

Húzz fel másik cipőt, gyorsan, úgy készülődj,
mint egy nagy út előtt, nagyon nagy út előtt
Mintha más, távoli várost hódítani indulnál,
gyere, vágjunk neki

Vasárnap délután várost hódítani gyere el,
mert végre itt a hóesés
Vártunk rá eleget, eljött a sár helyett,
a szemünk nem tudjuk nyitva tartani

Mert a hó vastagon kavarog
Végre az, az, amit akarok
Ez egyszer az, amit akarok
Eljött és gazdagon kavarog

szeretet nélkül

Szeretet nélkül a kötelesség elkedvtelenít.
Szeretet nélkül az okosság kíméletlenné tesz.
Szeretet nélkül a becsületesség kevéllyé tesz,
Szeretet nélkül az élet értelmetlen.

Meddő dolog, pajtásom, verset írni

Azt hiszed, az ég kékebben mosolyog,
mert hasonlít a kedvesed szeméhez?
Hogy a parasztnak könnyebb így a dolog
és mert megírtad, a koldus nem éhes?




Van-e asszony, akinek vajúdása
a te dalodtól lett egy percre könnyebb?
Kicsavartad-e gyilkos kézből kését,
adtál-e csókot, töröltél már le könnyet?




Meddő dolog, pajtásom, verset írni.
Nagy a világ, ki hallja meg dalod?
"Rögös az út, sokára értem végét
s addig magamnak eldúdolgatok."

Boldogtalan

Csendes, szép az éjszakám
mégis nyugtalan.
Nincs is semmi baj talán
csak itt, csak én, magam.

Régen nem is szenvedek,
csak félek, hervadok,
új útra is léphetek,
hisz mindegy hol vagyok
boldogtalan.

De majd rám talál,
mikor nem is számít már
hogy mi is volt, ki volt, s miért.
Mert akarom az új esélyt,
s tudom, hinni már elég,
lehetek annyi év után
boldog - talán.

A régi vágy, hogy légy velem,
egy meggyűrt szalmaszál.
Semmire se jó nekem
csak elengedni fáj.

S amíg lépni nem merek
nem lesz máshogyan.
nem akarok, s nem leszek
többé senkiért boldogtalan.

S tudom rám talál
hiszen elengedtem már
ami volt, ki volt, s miért.
Mert akarom az új esélyt
s tudom, hinni épp elég.
lehetnék annyi év után
boldog - talán.

Hány ajtó nyílt!
Hisz egy békétlen szív
senkit nem vár, nem hív.
S csakis tőlem függ már
és minden rám talál!

Éjszakám…
néha nyugtalan.
Bár nincs is semmi baj talán,
hisz jó így, egymagam.

Többé sose kérdezem,
miért nincs máshogyan.
Csak mindkettőnket engedem
élni – boldogan…
Csendes, szép az éjszakám
mégis nyugtalan.
Nincs is semmi baj talán
csak itt, csak én, magam.

Régen nem is szenvedek,
csak félek, hervadok,
új útra is léphetek,
hisz mindegy hol vagyok
boldogtalan.

De majd rám talál,
mikor nem is számít már
hogy mi is volt, ki volt, s miért.
Mert akarom az új esélyt,
s tudom, hinni már elég,
lehetek annyi év után
boldog - talán.

A régi vágy, hogy légy velem,
egy meggyűrt szalmaszál.
Semmire se jó nekem
csak elengedni fáj.

S amíg lépni nem merek
nem lesz máshogyan.
nem akarok, s nem leszek
többé senkiért boldogtalan.

S tudom rám talál
hiszen elengedtem már
ami volt, ki volt, s miért.
Mert akarom az új esélyt
s tudom, hinni épp elég.
lehetnék annyi év után
boldog - talán.


Hány ajtó nyílt!
Hisz egy békétlen szív
senkit nem vár, nem hív.
S csakis tőlem függ már
és minden rám talál!

Éjszakám…
néha nyugtalan.
Bár nincs is semmi baj talán,
hisz jó így, egymagam.

Többé sose kérdezem,
miért nincs máshogyan.
Csak mindkettőnket engedem
élni – boldogan…

Az igazi

Az élet-erdőn eltévedtem,
Elvesztettem magam.
Önnönmagamat veszítettem el:
Az egyetlen, az utolsó erőt,
A végső mértékét minden dolognak.
Kialudt a világ világossága,
És megfakultak a föld színei,
Mert tőle függtek mind: önnönmagamtól.
Mert tőle kapta fényét az arany,
Szilárdságát a vas,
Édességét a méz,
Rózsaderengését a szeretet,
Fekete mélységét a szomorúság.
Elvesztettem magam.
Azóta nincsen íze, ereje,
Se fénye, teljessége semminek.
Az örömömnek nincsen magassága,
S be sekélyke víz a szomorúságom,
Holott, ha bánat, - hát tenger legyen!

Elvesztettem magam.
S most önmagamnak Diogenese:
Elmegyek megkeresni magamat.
Végigmegyek a roppant élet-erdőn,
Be-bevilágítok a fák közé,
Szakadékok peremén meg-megállok,
Virágkelyhekbe és emberszemekbe
Vetem kutató lámpám sugarát,
Nagy fennszóval megkérdem mindenektől:
Egy elveszett lelket láttatok-e?
S felelnek fák és szakadékok,
És virágkelyhek és emberszemek:
Sohase láttuk őt.
Hát te talán találkoztál vele?
Te is álmodban láthattad csupán
Szegény lámpásos ember, magadat
Mély-bánatúnak, magas-öröműnek,
Vas-erejűnek, hajnal-szerelműnek:
Igazinak!

Üdvösség

Csak azért
az egyetlen napért
érdemes volt megszületnem,
amikor szeretni tudtam,
és szeretnek-e, nem kérdeztem.
Csak ennyi történt teljes életemben,
egyébkor szakadékba buktam.
Csak azért
az egyetlen napért
érdemes volt megszületnem.

Morgen

És holnap ismét kisüt a Nap

S az úton, min járni fogok,

Bennünket, boldogokat, ismét egyesít

E napsugaras világ közepén...





S a parthoz, a széleshez, hullámkékhez

Csöndesen, lassan leszállunk,

Némán nézünk egymás szemébe

És reánk borul a boldogság néma hallgatása.

Örökre szépek

Valahol a fényeken túl
Ami szép volt, s elmúlt,
Újra vár
Valahol az álmon is túl
Ott a kikötő, s a néhai táj

Ahol újra feltárul a régen látott ajtó
Aki várt, most odafut eléd,
Újra kikötött a régi hajó,

És az elveszett játékok életre kelnek,
És körben kigyúlnak a fények
Ó, régen várnak ránk az örökre szépek
Új bolygó vár,
Egy földön túli világ,
Másik, békés táj.

Valahol, a fényeken túl,
ami szép volt s elmúlt, újra vár.
Valahol, az árnyakon túl, újra befogad
egy távoli táj, ahol ő, aki elment már,
kézenfog majd újra, odaérsz,
hol eleven a múlt, mikor elindulsz a végtelen útra.
S az elveszett játékok életre kelnek
és körbe kigyúlnak a fények,
ó, régen várnak ránk az örökre szépek.
Nincs még rá szó, milyen az a múlt-bolygó.

Valahol, az alkonyon túl,
hova annyi fénylő csillag hullt,
valahol az álmon is túl,
már a harag is a múltba simult,
és távol a vonzástól még nyílik másik távlat,
az a hely, mit nem hagy el a fény,
soha nem üzen a földi világnak
s az elégett mécsesek újra kigyúlnak
és összesimulnak az évek.

Ó, ott ébrednek ők, az örökre szépek.
Új ország vár, vissza sosem enged már.

Ott van a múltunk egy távoli tájon,
s az elveszett éveket el lehet érni újra.
Nem süllyed el semmi, ha nem felejtjük el,
ha élnek az emlékek még valahol.

Hol az elégett mécsesek újra kigyúlnak
és megállnak végre az évek

(Túl a fényeken, túl az árnyakon.)

Ó, régen várnak ránk az örökre szépek.
Új bolygó vár, egy földöntúli világ, másik, békés táj.

Valahol a fényeken túl, ami szép volt
s elmúlt újra vár, valahol az álmon is túl,
ott a kikötő s a távoli táj.

Olyan más így búcsúzni,
hogy emlékszel majd ránk is,
ez a Föld, oly gyönyörű világ,
mikor veled van sok régi barát.

De az emberek születnek, élnek
és végül az emlékek földjére érnek,
ó, régen várnak ránk az örökre szépek.
Új ország vár, egy földöntúli világ,
másik békés táj.

Fekete Lamour

A varázshegyen innen és a varázshegyen túl
Éldegél egy idióta nem olyan nagy úr
Nincsen néki senkije és semmije e földön
Ő maga a Fekete Lamoure

Hajnalgyári munkás ő és igen későn kelő
Ha kigyúlnak a reklám fények akkor jön csak elő
Szomorú szíveket keres és ha végül talál
Fekete kezekkel ölel ő
mer' ő a Fekete Lamoure

Fekete a mosolya és fekete a szeme
Éjfekete fekete szíve már a bánat eledele
Itt a vége, fuss el véle - bocs, hogy van a halál
Ez a mese fekete mese

Voltál te is ifjonc és bohó
Féktelen fekete felhőket betörő
Angyalka a világ tetején

Most megrezzen az égbolt és aláhull
Egy félvilági szerető
Alsóváros alján felborul a fény

Ha én lennék

Ha én lennék a szerelmed
Minden máshogyan menne
Te is máshogyan mennél
El tőlem, mint tegnap este
Megszoknád a hús szagát
Megszoknád az ólmokat
Megszoknád az életem
Miként a sajátodat

Ha én lennék a szerelmed
Szeretnél mert megszoktad
Ahogy megszokásból rugdalod
Magad elé az álmokat
Ha villanyt oltasz a sötétnek
És halkan kicipzározod őt
És magadba rakod a régi semmit
A megszokott soha el nem jövőt

Ha én lennék a szerelmed
Biztos nevetnél néha
Persze nem többször mint most
Csak rosszabb vicceken ha én a
Szerelmed lennék
Mindig máshogy neveznélek
Termések állatok kis izék
Magamban most is beszélek

Ha én lennék a szerelmed
Biztos hogy a miénk lenne
Az egyszerű igazságok boltja
És te eladó lennél benne
Ősszel mindig lemennénk
A tengerpartra szlottyos fügét
Enni a kiégett fű közül
Akkor ha én lennék

Ha én lennék a szerelmed
Sok szerencsét hozzám
Ígérem nem leszel hibás
De sok múlik majd a kémián


Én már elterveztem mindent
Egy életre elég a dolgunk
Igérem nem lesz sok időnk
Egyedül lenni úgy már voltunk

Ha én lennék a szerelmed
Rám mondanád hogy ez Ő
Csak el kéne hinned
És úgy kellenék neked mint a levegő
Ha én lennék a szerelmed
Biztos sokszor bántanálak
Hogy tudsz így szeretni?
Én soha nem tudnálak

Szeretet könyv/ idézet II.

Nem tudjuk, mi a szeretet.
Nem tudja senki. Se te, se én.
Csakis ezzel a "nem-tudással" lehet, óvatosan, megközelíteni.
Ahogy az akácág leveleit tépkedjük, és a sok bizonytalan "szeret-nem szeret", "szeret-nem szeret" után talán eljutunk végre a SZERET! bizonyosságáig - vagyis a valódi választ adó levélig -, úgy indulunk most együtt a magunk igazi válaszának keresésére.
Ezen az úton minden levélke fontos.
A letépett levélkék is.
Ezt a végső titok sejtelmével mondom neked: nemcsak az Utolsó Levél, hanem az egész ág és minden letépett levélke egyformán fontos. A tévedés is fontos. A csalódás is fontos. A kiábrándulás is. A találkozás is fontos, de az elválás is. Fontos a boldogság és a boldogtalanság. A közöny és a szenvedély is fontos. Az árulás is és a bűnbánat is. Fontos az egyedüllét gyötrelme és a kapcsolatok elviselhetetlensége. Az elhagyás és a visszatérés. Fontos a hűség és, sajnos, a hűtlenség is kihagyhatatlanul fontos. Mindent meg kell tapasztalnunk, rosszat és jót. Mindent át kell élnünk. Csak akkor lehetünk valóban egymáséi, ha már minden álruhát, gátlást, önzést, félelmet, csalódást, szenvedélyt, hazugságot levetettünk magunkról. Ha már az összes levélkét letépkedtük.

Szeretet könyv/ idézet I.

Ahhoz, hogy felkérjelek táncolni, az kell, hogy én magam is tudjak és szeressek táncolni. Ha én vagy te egyedül nem tudunk, együtt sem tudunk majd. A második feltétele, hogy egymással is szeressünk táncolni. Én veled, s te én velem. De ez kevés. Még valami kell. Zene. Zene nélkül nincs tánc. Az kell, hogy mindketten halljuk a zenét. Zene nélkül csak állunk egymás mellett, mint két össze nem tartozó, süket idegen. Sokszor megéltük már ezt az "istentelen" állapotot, amikor két szám között elhallgatott a zenekar, s mi ott álltunk a parketten, üresen, örömtelenül, zenétlenül...
Ha megszólal a zene, azonnal mozgatni kezd téged és engem is! Együtt mindkettőnket.
Mindketten felolvadunk egymásban, és a muzsikában.
Pörgünk együtt boldogan.
Ha bármelyikünk nem hallja a zenét - csak legázolni tudjuk egymást.
Zene nélkül nincs tánc.
A zene ami a te testedből, lelkedből árad, ami áthat egem és elragad, s ha kibillennék, helyrebillent a te zenéd.
Vagyis téged szeretlek. Az odaadásnak és az elfogadásnak nagy játéka ez.
Bár mind ketten úgy érezzük, mintha a muzsika bennünk szólna - a zenekar fönt van!
Az egész világmindenségben szól a zene. Akkor is, ha nem szeretsz.
Akkor is ha nem tudod, hogy szeretve vagy!
Állandóan, szüntelenül és örökké szeretve vagy.
És ahhoz, hogy mi ketten jól legyünk egymással, rá kell hangolódni a zenére.
Lehet, hogy te egy kicsit másképp hallod, mint én, mert a te lelkedben más hangszerek vannak, mint énbennem, (mindenki a magáét is beledalolja a hangok közé) - de más muzsikát nem hallhatsz, mert akkor nem tudunk táncolni, akkor összetapossuk egymást.
A szeretet kérdését két ember nem képes megoldani.
Hiába minden igyekezet, kell a harmadik is!
A Zene!

Keresem az utam

Látod nincs mit mondanom,
A napot, az órát sem tudom
Csak várom, hogy üzend, hogy vársz

Most nem ontom bátran, okosan a szót
A falon át hallom csak a rádiót
Ha erre jársz, engem itt találsz

Ezer meg ezer éve keresem az utam
Néha keresem a bajt,
És keresem azt, aki engem akar,
Akinek engem küldött, akit nekem szánt az ég

És az a rádió úgy zokog,
Mintha szerelmet vallana,
Most nekem szól a legbutább dala

Mert úgyanúgy hívlak most is
Szánalmas, hogy mindent elhiszek,
Hogy mennyire örülnék neked

Ezer meg ezer éve keresem az utam
Néha keresem a bajt,
És keresem azt, aki engem akar,
Akinek engem küldött, akit nekem szánt az ég

Tudom, hogy vár még rám
A holdnak tán a túloldalán
Õ az aki beszél bennem, érthetetlen angyalnyelven

Keresem az utam
Néha keresem a bajt,
És keresem azt, aki engem akar,
Akinek engem küldött, akit nekem szánt az ég
A magas ég.

Rorate

A kéklő félhomályban
Az örökmécs ragyog,
Mosolygón álmodoznak
A barokk angyalok.





A gyertyák rendre gyúlnak,
A minisztráns gyerek,
Mint bárány a mezőben
Csenget. Az árny dereng.




Hideg kövön anyókák
Térdelnek. Ifju pap
Magasba fölmutatja
Szelíden az Urat.

Derűs hit tűnt malasztját
Könnyezve keresem.
Ó gyönyörű gyerekség,
Ó boldog Betlehem!

Csillag után

Ülök életunt szobámban,
hideg teát kavarok…
Körülöttem fájás-félés
ködhálója kavarog.
Kikelek tikkadt helyemből,
kinyitom az ablakot
s megpillantok odakint egy
igéretes csillagot.
Ó ha most mindent itthagynék,
mennék a csillag után,
mint rég a három királyok
betlehemi éjszakán!
Gépkocsin, vagy teveháton –
olyan mindegy, hogy hogyan!
Aranyat, tömjént és mirrhát
vinnék, vinnék boldogan.
Mennék száz országon át, míg
utamat szelné a vám.
„Aranyad tilos kivinni!”
szólna ott a vámos rám.
„Tömjéned meg, ami csak van,
az mind kell, az itteni
hazai hatalmak fényét
méltón dicsőíteni.”
Százszor megállítanának, –
örülnék, ha átcsuszom:
arany nélkül, tömjén nélkül
érnék hozzád, Jézusom!
Jaj és mire odaérnék,
hova a csillag vezet,
te már függnél a kereszten
és a lábad csupa seb,
s ahelyett hogy bölcsőd köré
szórjak tömjént, aranyat,
megmaradt szegény mirrhámmal
keserüszagu mirrhámmal
kenném véres lábadat.

Szimpozion

Valahol lenni kell egy lakomának,
Hová hivatalos, kit idelenn
Halálba űzött az éhség, a bánat,
A reménytelen szerelem.


Valahol lenni kell egy palotának,
Hová bejáratos, kit idelenn
Minden örömből és fényből kizártak
S elhullt a rögös útfelen.


Valahol lenni kell egy orgonának,
Melyen majd egyszer befejezhetem
A dallamot, mely itt halálba bágyadt
S amely az életem nekem!

Karácsony felé

Szép Tündérország támad föl szívemben
Ilyenkor decemberben.
A szeretetnek csillagára nézek,
Megszáll egy titkos, gyönyöru igézet,
Ilyenkor decemberben.


. . . Bizalmas szívvel járom a világot
S amit az élet vágott,
Beheggesztem a sebet a szívemben
És hiszek újra égi szeretetben,
Ilyenkor decemberben


. . . És valahol csak kétkedő beszéd
Hallok szomorúan nézek,
A kis Jézuska itt van a közelben,
Legyünk hát jobbak s higgyünk rendületlen
S ne csak így decemberben.

Bádatos dapok

Hideg dovebber dzsípős szele jő
biatta bost bidded bező kopár,
oda az egyhe, őszies idő,
s elbúlt a Gyár.

Deb tudob, bilyen erős akarat
lelkesít, hogy daloljod bég a száj,
bégis dalolok, bitt a badarak,
bert hát buszáj.

Bost búcsú déked, trillázó patak,
ti rózsák, badarak, te tarka rét,
búcsú déktek, artikulált szavak,
áldott beszéd!

Zöld gyep, árgyas erdő, búcsú déked,
búcsú déked, vidáb, gyári lagzi,
begtört szívvel sebbi bást deb kérek,
csak hogy - hapci!!!

Isten választottja

Akit az Isten rendel
azt soha ne engedd el
fogd a kezét, a lábát
a fenekét, a bokáját -
abba mindig kapaszkodj
ha lerúg is, ragaszkodj
nézd a fogán a fények futását
szemöldökének varázsát
este hatkor
hogy milyen nagy ilyenkor
lesd a körmei ívét
hogy kikaparják ismét a szemed
hogy ne lássad az elárultatásod.
Föltündöklő nyakát nézd, ahogy sohase másét
becsapva és szelíden, ahogy rendeli Isten.

Mindent megér a szobája, a melege, a mohája
a dunyhája, az ágya, az összerándulása
a bőre reszketése, a beleegyezése
a bögye, a bibéje, a pihéje becézve.
Mindent megér, ha Isten elrendeli
egyetlen és szűzi szerelemnek
akit csak Neked enged... azt soha el ne engedd
legyen kicsike, mulya, vagy leány elárulva
akit az Isten enged, az legyen a szerelmed...

Ne sírj!

Ne sírj, mert szeretsz engem!
A halál nem jelent semmit,
Csak átmentem, a másik oldalra,
Az maradtam, aki vagyok és Te is önmagad vagy.

Akik egymásnak voltunk, azok vagyunk mindörökre.
Az élet ma is olyan, mint volt, ma sem más.
A fonalat nem vágta el semmi, miért lennék a gondolataidon kívül....
csak mert a szemed most nem lát...

Nem vagyok messze, ne gondold.
Az út másik oldalán vagyok, lásd, jól van minden.
Meg fogod találni a lelkemet és benne egész letisztult szép
gyöngéd szeretetem.

Kérlek, légy szíves.... ha lehet, töröld le a könnyeidet,
és ne sírj azért, mert annyira szeretsz engem....

Hősköltemény a pesti srácról

Te pesti Srác!

Te napköziben nevelkedett apró kamasz,

Te, akinek élte mindössze

Vagy tizenöt sivár tavasz,

Te, kibe már az ABC-vel tömték az ideológiát,

A szovjet tankok vad tüzében

Zengted a szabadság dalát.

A tankok acélzáporában

Nem remegett gyenge kezed.

Bátran markoltad meg a géppisztolyt,

És szórtad rájuk a tüzet.

Kicsiny szíved tán összerezzent,

De lábad bátran szaladt,

Kezedből nyugodt, biztos ívben

Repült a benzines palack.

Te pesti Srác, te hősök hőse,

Ontottad drága véredet,

S a kivívott szent szabadságban

Megkaptad érte béredet.

Te kicsiny bajtárs, esküszünk, hogy

Megvédjük ezt a drága bért,

Mert nem lehet, hogy kicsiny szíved

Hiába ontott annyi vért.

Te pesti Srác,

Te napköziben nevelkedett apró kamasz,

Te, akinek élte mindössze

Vagy tizenöt sivár tavasz,

Téged, ki ezt a drága életet

Hazádért így adtad oda,

Amíg magyar él a földön,

Nem feledhetnek el soha!

Sorsunk

Van az életben egy-egy pillanat,
Erősnek hisszük szerfelett magunkat.
Lelkünk repül, száll, magával ragad,
Bús aggodalmak mindhiába húznak.
Csalóka álmok léghajóján
A vihar szépen fellegekbe tüntet,
Míg lenn a földön kárörvendő,
Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket.

Van az életben egy-egy pillanat,
Hogy nem várunk már semmit a világtól,
Leroskadunk bánat terhe alatt,
Szívünk mindenkit megátkozva vádol.
Míg porba hullva megsiratjuk,
Mi porba döntött - sok keserü álmunk,
Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,
Míg testet öltött fájdalmakká válunk.

Ez a mi sorsunk, mindörökre ez,
Szivünk a vágyak tengerén evez,
Hajónkat szélvész, vihar összetépi,
De egy zord erő küzdelemre készti.
Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva,
Nincs egy reményünk, mely valóra válna,
Míg sírba visz az önvád néma átka.

Ugrani már: soha

Megállok pihegve, űzetve,
Ugrani nem fogok tüzekbe,
Ugrani már: soha már.

Megállok s úgy állok, úgy állok,
Miként a három szent királyok,
Kik Krisztustól jöttenek.

Pokoltokból semmit se hoztam.
S amim csak volt: szét-elosztoztam.
S nem kell nekem semmi sem.

Állok egy kifosztott lélekkel,
Drága, megrabolt emlékekkel,
De siváran, savanyun.

Adjatok egy jobbik világot
S akkor talán másképpen látok,
De adjatok: de hamar.

És külömben mindennek vége,
Megállni: sorsom tisztessége
S ugrani már -- soha már.

Esti imádság

Ó, milyen vak homályba futnak
kik nélküled indulnak útnak.
A kezemet nézem: leszárad;
szívem sívó homokkal árad.

Valamikor kézen vezettél;
szökni akartam, nem engedtél,
csend volt szívemben és a csendben
szavad szólt csak, mindennél szebben.

Én Istenem, hívj vissza engem!
Magam maradtam, eltévedtem.
Légy bátorságom, bizodalmam;
ó, légy úrrá megint Te rajtam!

Nem múlik el a szerelem

Nem múlik el a szerelem
Csak fegyelmezett lesz.
Szavak nélkül is mindent tudó,
Pillantásból is értő
Messzeségből is megérző
A lélekrezdülést is fölfogó
Bizonyosság.

Nem múlik el a szerelem
Csak aggódás lesz.
Minden köhintést számontartó,
Mindenben betegséget szimatoló
Mindíg virrasztó, örök féltés
És bátorító ölelés.

Nem múlik el a szerelem
Csak ellenállás lesz.
Reszkető, fájdalmasan szép
Tiltakozás
A halványuló pipacs hullása
Ellen,
A ráncokban megbúvó nagy törvény
Ellen,
Minden sírba húzó emberi béklyóval
Szemben.

Nem múlik el a szerelem
Csak tüntetés lesz.
A mozdulatlanság..
A kimondhatatlan tehetetlenség
Ellen,
A keménykoporsó,..
A meredt szemű,..
Kibírhatatlan csönd,
A választ nem adó
Néma temető ellen.

Nem múlik el a szerelem

Pillanatfelvételek az életből

Van, aki elmegy,
van, aki itt marad.

A haladó nevet,
a haladó feled,
ha nincs is kézbe kéz.

Az ittmaradó ír,
és néha-néha sír,
és néha messze néz…

A mese vége mégis
örök-szomorú, szent-egy:

van, aki itt marad,
van, aki elmegy - -

Kegyelem

Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal –
s a lehetetlenség konok falán
zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
szótalanul, gondolattalanul
mondod magadnak: mindegy, mindhiába
a bűn, a betegség, a nyomorúság,
a mindennapi szörnyű szürkeség
tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!
S akkor – magától – megnyílik az ég,
mely nem tárult ki átokra, imára,
erő, akarat, kétségbeesés, bűnbánat
– hasztalanul ostromolták.

Akkor megnyílik magától az ég,
s egy pici csillag sétál szembe véled,
s olyan közel jön, szépen mosolyogva,
hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor – magától – szűnik a vihar,
akkor – magától – minden elcsitul,
akkor – magától – éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
csak úgy, magától – friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.

Látható az Isten

Fűben, virágban, dalban, fában,
születésben és elmúlásban,
mosolyban, könnyben, porban, kincsben,
ahol sötét van, ahol fény ég,
nincs oly magasság, nincs oly mélység,
amiben Ő benne nincsen.
Arasznyi életünk alatt
nincs egy csalóka pillanat,
mikor ne lenne látható az Isten.

De jaj annak, ki meglátásra vak,
s szeme elé a fény korlátja nőtt.
Az csak olyankor látja őt,
mikor leszállni fél az álom:

Ítéletes, zivataros,
villám-világos éjszakákon.

Bocsásd meg Úristen

1
Bocsásd meg, Úr Isten, ifjúságomnak vétkét,
Sok hitetlenségét, undok fertelmességét,
Töröld el rútságát, minden álnokságát,
könnyebbíts lelkem terhét!



2
Az én búsult lelkem én nyavalyás testemben
Té-tova bujdosik, mint madár a szélvészben,
Tőled elijedett, tudván, hogy vétkezett,
akar esni kétségben.

3
Látja magán való szántalan nagy sok jódat,
Kiért, tudja, téged nem tisztelt, jól tött urát,
Háládatlanságát látván hamis voltát,
ugyan szégyenli magát.

4
Akarna gyakorta hozzád ismét megtérni,
De bűnei miatt nem mér elődben menni,
Tőled oly igen fél, reád nézni sem mér,
színed igen rettegi.

5
Semmije sincs penig, mivel elődben menjen,
Kivel jóvoltodért viszont téged tiszteljen,
Vagy alázatosan, méltó haragodban
tégedet engeszteljen.

6
Sok kísértet éri, mindenképpen rettenti,
Véled ijesztgeti, kétségre sietteti,
Ki miatt majd elvész, ha véle jól nem téssz,
magát Pokolra ejti.

7
Jajgatván nagy sokszor említi szent nevedet,
Mondván: Vajha az Úr hozzá venne éngemet,
Bizony kedvét lelném, mert őtet követném,
mint édes Istenemet!

8
Bátorítsad, Uram, azért biztató szóddal,
Mit használsz szegénynek örök kárhozatjával?
Hadd inkább dicsérjen ez földön éltében
szép magasztalásokkal.

9
Az te szódat, tudom, mihelyen meghallhatja,
Ottan szent nevedet, mint atyját, úgy kiáltja,
Kiterjesztett kézzel, sűrű könyves szemmel
magát reád bocsátja.

10
Legörögvén könyve orcáján, úgy megkövet,
Magad is megszánnád, látván, mely keseredett,
Mert zokogásokkal, siralmas szép szókkal
kér fejének kegyelmet.

11
Irgalmasságod is annál inkább kitetszik,
Azmennél több vétke néki megengedtetik,
Inkább kegyelmedben, mint büntetésedben
te irgalmad tündöklik.

12
No, nem tartod, tudom, tovább haragod rajta,
Mert az békességre te jobb kezed kinyújtva,
De csak olyanoknak, kik utánad járnak,
mert vagy mindenek ura.

13
Térj azért, én lelkem, kegyelmes Istenedhez,
Szép könyörgésekkel békéljél szent kezéhez,
Mert lám, hozzáfogad, csak reá hadd magad,
igen irgalmas úr ez.

14
Higgyünk mindörökké igazán csak őbenne,
Bűntűl őrizkedjünk, ne távozzunk el tőle,
Áldott az ő neve örökké mennyekbe,
ki már megkegyelmeze.

15
Éneklém ezeket megkeseredett szívvel,
Várván Úr kegyelmét fejemre szent lelkével,
Té-tova bujdosván, bűnömön bánkódván,
tusakodván ördöggel.

Énekelj

Szentivánéj

Sokszor olyan méltatlan, nagyfejű legényekre pazaroljuk energiánkat! Mi, nők, annyira bele tudjuk képzelni, magyarázni hihetetlen alakokba a fantáziát.Utólag megfejtem jeleiket, és transzparensként állnak előttem.Lássuk be, a rosszfiúkra bukunk. A csibészekre, ebadtákra. Akik sosem javulnak meg, de mindig ebben bízunk. Mindig átvernek, így sajnos sosem unalmasak.Á, dehogy változnak. Kicsit még meg is aláznak. Várni kell rájuk. Nem jelentkeznek annyiszor, hogy elegünk legyen belőlük. Stratégiájuk kipróbált, kidolgozott. Csókjuk kábító, begyakorolt.Ők azok, akikért élni-halni kell. Akikért biológiai bombánk robban. Akiket kerülünk, mégis mindig beléjük botlunk. Ha választani kell, őket választjuk.A jófiúk nem mozdítanak ki pályánk egyensúlyából. Velük nincs is mit megbánni. Ilyet szeretnénk, de nem ilyet akarunk. Legalábbis nem készen. Szóval, rossz legyen, amikor elszédít, de aztán jó legyen a hatásunkra. És maradjon is olyan, hogy a többi nőre már ne legyen hatással.Esküszöm, nem értem magunkat.Csoda, hogy szegény jófiúk belerokkannak a próbálkozásba? A rosszak nem, mert ők nem is akarnak érteni minket. Csak mi őket. Ördögi kör ez. Lassan jobban értem a férfiakat, mint a nőket.

Vágyakozás

Szellő lennék tűző napban,
megmártóznék patakhabban,

tarka mező, lepke szárnya,
égbolt ékes szivárványa.

Virág lennék, illatfelhő,
szurok égen csillagernyő,

pillekönnyű hópelypárna,
haldoklónak puha ágya,

hajléktalan menedéke,
háborúra világbéke.

Esély

Ha mint kisértet jönnél
a végképp befejezettből,
talán tudnánk is
egymással beszélni.

Egy darabig azt hittük,
kezdhetünk valamihez közösen.
Valami többre gondoltunk,
mint aztán egyre kevésbé.

Veled most nemigen tudom, mi van.
Az omlatag társalgás maltere
lett egy időben homályos tébolyod,
önpusztításod mutatványai
összeterelték a szétszéledő
magánfigyelmeket alkalmilag -
abbamaradt ez is.

Fülemben az éjszaka csendje, mint
a sivatag homokját tépkedő szél,
állandó és közömbös.
Itt vagyunk, ne is firtassuk, hol.
Te is, én is.
Hát beszéljünk egymással.

Üres

Üresen állok
Mindennek háttal
Veled álmodni könnyebb mint egyedül ébren vagy valaki mással
Megfejtesz mindenkit jófej vagy mégsem vagy jól

Tátongó ember
Veled álmodni könnyebb mint egyedül ébren vagy valaki mással

Jobb lesz

Ma álmodban jöttem
A hitedben hinni
És soha semmit nem képzeltem mindig is tudtam hogy mikor mibol mennyi
De egy mosolyba bújva

Még most is az arcodra fagynék
Veled álmodni könnyebb mint egyedül ébren vagy valaki mással

Jobb lesz

Ha igazán élnél
Én a válladról nézném végig ahogy élek
Valaki mással
Egyedül ébren
Mindennek háttal semmit se szól
Vele álmodni könnyebb mint egyedül ébren
Mindennek háttal

Igen a fonákon menni mindig
Mindennek háttal...

Gyűlölöm a vadvirágos rétet

Elmondottam a szélnek lenn a kertben,
S a Hold is tudja már, hogy nem szeretlek.
Virágaid és vallomásaid,
Tán azt hiszed, hogy örömet szereztek.

Gyűlölöm a vadvirágos rétet,
Hol a kezed a kezembe tévedt.
Gyűlölöm az emlékedet,
Ez a pár nap mi volt neked?
Kinek felelsz, kinek bűnhődsz érte?

Gyűlölöm már életemben mindig,
Tekinteted puha, nagy bilincsét.
Szemed sarkán azt a vásott,
Azt a rejtett mosolygásod,
Azt a hívó, titkos kicsi fényt.
Gyűlölöm a barna hangod,
Ezt a furcsa mély harangot.
Nékem tűzvészt kongatott,
Habár mily' halkan suttogott.

Gyűlölöm a vadvirágos rétet,
Hol a kezed a kezembe tévedt.
Akármilyen csodaszép volt
Az volt a baj, az a kézcsók,
Ott kezdődött minden fájdalom.

Gyűlölöm a barna hangod,
Ezt a furcsa mély harangot.
Nékem tűzvészt kongatott,
Habár mily halkan suttogott.
Gyűlölöm a vadvirágos rétet,
Hol a kezed a kezembe tévedt.

Akármilyen csodaszép volt
Az volt a baj, az a kézcsók,
Ott kezdődött minden fájdalom.

A lét elviselhetetlen könnyűsége/ részlet

...szeretkezni egy nővel és aludni egy nővel-kétféle szenvedély, mely nemcsak különbözik egymástól, hanem már-már ellentétes. A szerelem nem a szeretkezés iránti vágyban nyilvánul meg (ez számtalan nőre vonatkozik), hanem az együttalvást kívánó vágyban (ez a vágy csupán egyetlenegy nőre vonatkozik).

Szívemben bomba van

Szívemben bomba van
És hogyha megcélozom magát
Már nyomban romba van
Szaladjon hát amerre lát.

Mert én szétrombolom, tudom
A kis szerelmes szívét
Ha meg nem gondolom, hogy Ön
Tovább is élhet még.

Szívemben bomba van
És hogyha megcélozom magát
Már nyomban romba van
Szaladjon hát amerre lát.

Mert én, ha rumba dob dobol
Bolond vagyok,
Rumba dob dobol,
Azonnal felrobbanok.
Szaladjon hát, szaladjon hát amerre lát.

Most múlik pontosan

Most múlik pontosan,
Engedem had menjen
Szaladjon kifelé belőlem
Gondoltam egyetlen
nem vagy itt jó helyen
nem vagy való nekem
Villámlik mennydörög
ez tényleg szerelem.

Látom, hogy elsuhan
felettem egy madár
tátongó szívében szögesdrót
csőrében szalmaszál
Magamat ringatom,
még ő landol egy almafán
az Isten kertjében
almabort inhalál

Vágtatnék tovább veled az éjben
Az álmok foltos indián lován
Egy táltos szív remeg a konyhakésben
Talpam alatt sár és ingovány

Azóta szüntelen
őt látom mindenhol
Meredten nézek a távolba
otthonom kőpokol
szilánkos mennyország
folyékony torztükör
szentjánosbogarak fényében tündököl

Egy indián lidérc kísért itt bennem
Szemhéjain rozsdás szemfedő
A tükrökön túl fenn a fellegekben
Furulyáját elejti egy angyalszárnyú kígyóbűvöl

Talán eltűnök hirtelen

Talán eltűnök hirtelen,
akár az erdőben a vadnyom.
Elpazaroltam mindenem,
amiről számot kéne adnom.

Már bimbós gyermek-testemet
szem-maró füstön száritottam.
Bánat szedi szét eszemet,
ha megtudom, mire jutottam.

Korán vájta belém fogát
a vágy, mely idegenbe tévedt.
Most rezge megbánás fog át:
várhattam volna még tiz évet.

Dacból se fogtam föl soha
értelmét az anyai szónak.
Majd árva lettem, mostoha
s kiröhögtem az oktatómat.

Ifjúságom, e zöld vadont
szabadnak hittem és öröknek
és most könnyezve hallgatom,
a száraz ágak hogy zörögnek.

Mondd miért szeretsz Te mást

Emlékeim közt van egy tépett levél,
Levél melyet nem is küldtem el.
Féltékenység szülte egy bolond szenvedély,
De olvassuk csak el, mit mond a levél:

Mondd miért szeretsz te mást, és én csak téged?
Miért másnak örülsz úgy ahogy és néked?
Ha mellém sodort egyszer már az élet,
Én nem engedlek oly könnyen el.

Mondd miért adtál reményt és oly sok álmot,
Ha mástól akarod a boldogságot?
Mondd miért fogadtad el szerelmes szívem?
És hogyha elfogadtad, most miért dobtad el?

Az első pillanatban megmondhattad volna
szólhattál volna ne kezdjük el
de te lázba jöttél, s lágyan átkarolva
hozzám hajolva hazudtad el;
Hogy nem szeretsz te mást enyém a szíved
s lásd kis búcsú levél lett az ígéret
de én ezt a kis levelet most összetépem,
ha így akartad hát nekem se fáj!

Őszi dal

Elmentek már a madarak, a fecskék

Csak mi maradtunk itt: én és az ősz.

Szép álmomat a lelkemből kilesték

Csapongó vágyaim, hogy visszajössz.


De elmentél, veled a nyár, az álmok.

Csak szél süvölt, és halál bolyong a berken.

A hervadásban elmerülve állok,

És fáj az ősz, a bánatom, a lelkem.


Neked nagyon hideg volt itt az élet,

Nem jött bíborral már az alkonyat.

S megsemmisült sok délibáb-reményed

Csillagtalan nagy éjszakák alatt.



De érzem már: te vagy lelkemnek minden,

S nem kérek tőled semmi, semmi mást,

Csak jer vissza, s én rózsákkal behintem

Körülötted az őszi hervadást.

Egyéb nem

Minthogy belőle egyéb nem maradt
szeretem, ami körülötte volt
a kis párnát, melyre feje hajolt
karperecét, elárvult tárgyakat
a kulcsot, mely hozzá vitt
távolabb erdőket, városokat
úti port, amit együtt vertünk fel
a mosolyt, mely szívéből
a szemébe szaladt
mikor festették: - nem pótolja
de az egész világ tele van vele
s most tudom csak igazán, mennyire;
ég s föld, s minden őhozzá kapcsolat:
szeretnem kell gondolataimat
minthogy belőle egyéb nem maradt.

Bolond tükör

Folyton új dolgok történnek, s te most már

kívül vagy rajtuk. Borotválkozom,

s eszembe jutsz: könny csordul arcomon

és megállok: céljaim fele voltál

és fele szabad tetteimnek, óh, bár

több lettél volna! Élek, folytatom

a munkás napot, s minden utamon

együtt kísér a dús emlék s a sóvár

hiány... De minden könnyem és utam

mit ér? mit, édes társam, társtalan?

A valóság, a jelen, oda van!

Csak tükröd őriz, tükröd, én, a lélek,

tükör, melyből kirepültek a képek,

bolond tükör, mely azt hiszi, hogy éltet!

Maradék élet

Így beszélgetünk, s egy-egy percre oly jó,
hogy gondolatban veled lehetek...
Be felezném érted életemet,
ami még van, csak érezném a forró
gyönyört (amelyhez nem volt s nincs hasonló),
mit jelenléted adott: képzelet
fűtötte bár, én tőled és veled
kaptam, csak tőled! És most a koporsó
s a sír, a farkasréti... De minek
folytassam, édes? Nincs tenélküled,
nincs valóság, s minden öröm beteg:
szó vagy csak, szó a vágy és a hit és a
sok emlék, mit felgyújt még, néha-néha,
az öncsalás, az élet maradéka.