A szemem sokszor hűtelen.
sokszor az idegenbe téved.
Pedig tudom: Te vagy az Élet,
Te vagy a Szerelem.
De lásd, Te messze vagy,
akkor is, mikor beszélek veled,
akkor is, mikor megérintelek,
akkor is, mikor a kezem fogod.
És olyan szédítő a forgatag!
És látod, szerteszét körültem
olyan sok égő tűz lobog!
Ó, én erősen tartalak,
de hogyha néha megszédülten
megroskadok és megcsuklik a lábam,
s megperzselem az ujjamat,
nem, nem az ujjamat, a lelkemet,
úgy-e tudod, hogy az nem én vagyok?
Hogy én akkor is, ott, az éjszakában,
amely rámhull és eltemet,
akkor is, mikor elsodornak
és visznek haragos habok,
úgy-e Te tudod, hogy mindez hiában,
hogy én akkor is a tied vagyok?
Mert látod, én nagyon,
nagyon szeretnék,
én fogom a kezed,
de a szemem, a két szemem
még nem egészen a tied,
mert nem egészen enyimek még.
Tudod, ha csak egy szemem lenne!
És másfelé nem nézne sohasem,
csak befelé, befelé mindig!
És mindig a Te arcod égne benne!
De így, látod, százfelől hintik
a sugarat rám emésztő tüzek,
s két szememben, e két gonosz tükörben
száz csillanó csillagra törten
táncolnak és tündöklenek.
És százfelé húznak, cibálnak
sodró szelei a világnak,
és én százfelé szakadok,
de az nem én vagyok.
És tudom: én vagyok a vétkes,
az én hívságos két szemem.
Lásd, épp ez az, ami a lelkemen
ilyenkor marcangolva tépdes.
Betegje, rabja én e rossz szemeknek,
tudom, hogy csak téged szeretlek,
s tudom, hogy bántalak.
Lásd, ez nagyon kegyetlen gondolat.
És rám talál a tüzeken keresztül
és kemény karmait lelkembe ássa.
És nem tudok gondolni másra:
ilyenkor szüntelen rád gondolok.
Akkor vagyok a tied mindenestül,
amikor hűtelen vagyok.
.jpg)
