Arthur Schnitzler, a századforduló bécsi írója, írt egy szép novellát, az Elsa kisasszony-t. Hősnője egy lány, akinek apja adósságba keveredik, és erkölcsi csőd fenyegeti. A hitelező hajlandó elengedni az apa adósságát, ha Elsa meztelenre vetkőzik előtte. Hosszú belső vívódás után Elsa beleegyezik, de annyira szégyelli magát, hogy mutatványa közben elborul az elméje és meghal. Hogy tévedés ne essék: ez nem erkölcsbíráló elbeszélés, amely a gonosz és kéjsóvár gazdag embert kárhoztatja! Nem, ez egy erotikus novella, melytől elakad a lélegzetünk: érzékelteti velünk, milyen hatalma volt egykor a meztelenségnek: a hitelezőnek óriási pénzösszegbe kerül, a lányból pedig végtelen szégyent és e szégyenből fakadó izgalmat vált ki, mely végül a halálát okozza.
Schnitzler elbeszélése fontos másodpercet mutat Európa számlapján: a puritán tizenkilencedik század végén az erotikus tabuk még erősek voltak, de az erkölcsök lazulása épp ennyire erős vágyat lobbantott fel, mely ezeknek a tabuknak a megszegésére irányult. Szemérem és szemérmetlenség akkor keresztezte egymást, mikor mindkettőnek azonos ereje volt. Az erotikus feszültség rendkívüli pillanata volt ez, melyet Bécs a századfordulón élt át. Ez a pillanat már nem tér vissza.
A szemérem védekezést jelent az ellen, amit akarunk, és szégyenkezést amiatt, hogy azt akarjuk, ami ellen védekezünk. Rubens az utolsó olyan európai nemzedékhez tartozott, amelyet a szeméremre neveltek. Ezért ajzotta fel őt annyira, ha egy lány mellére tette a kezét és felbolygatta szeméremérzetét. Gimnazistaként Rubens egyszer belopakodott a folyosóra, melynek ablakából belátott a terembe, ahol derékig meztelen osztálytársnői tüdőszűrésre vártak. Az egyik lány észrevette Rubenst és felkiáltott. A többiek magukra kapták köpenyüket, sikítozva kiszaladtak a folyosóra, és üldözőbe vették Rubenst. Rubens riadtan menekült: ezek a lányok már nem az osztálytársnői, kolléganői, barátnői voltak, akik szívesen tréfálkoznak és kacérkodnak. Arcukon valódi harag volt, melyet megsokszorozott számuk, kollektív harag, mely hajszát indított ellene. Rubensnek sikerült elmenekülnie, de a lányok folytatták a hajszát, és beárulták őt az igazgatónál. Az osztály színe előtt Rubenst nyilvánosan megrótták. Az igazgató megvető hangon kukkolónak nevezte.
Rubens a negyvenes éveiben járt, mikor a nők melltartójukat a fiókban hagyva, a strand homokjára feküdtek, és országnak-világnak mutogatták keblüket. Sétált a tengerparton, és tekintete kerülte a nők váratlan meztelenségét, mert elevenen élt benne a régi imperativus: ne sértsd a nők szemérmét! Amikor ismerős nővel, mondjuk barátja feleségével vagy kolléganőjével találkozott, aki nem viselt melltartót, hökkenten állapította meg, hogy nem a nő szégyenkezik, hanem ő. Zavarban volt, és nem tudta, hova nézzen. Megpróbálta tekintetével elkerülni a nő mellét, de ez képtelenség volt, mert egy férfi akkor is a meztelen keblet látja, ha a nő kezét vagy fülét nézi. Így aztán igyekezett olyan természetesen nézni a nők mellére, mintha a térdüket, vagy homlokukat nézné. Csakhogy ez sem volt könnyű, mert a kebel nem homlok és nem térd. Akármit csinált is úgy tetszett neki, hogy lemeztelenített mellek vádolják őt, azt nehezményezik, hogy nem ért kellőképp egyet meztelenségükkel. És kísérteties módon úgy érezte, hogy a strandon látott nők ugyanazok, akik húsz éve beárulták kukkolás miatt az igazgatónál; és most ugyanolyan dühösen verődtek falkába, ugyanolyan megsokszorozott erőszakossággal követelik, hogy ismerje el a meztelenkedéshez való jogukat.
A lemeztelenített keblekkel Rubens végül úgy-ahogy megbarátkozott, de nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy komoly dolog történt: Európa számlapján ismét ütött egy óra: eltűnt a szemérem. Olyan könnyedén tűnt el, szinte egy éjszaka alatt, hogy úgy tetszett valójában sohasemmlétezett. Hogy a férfiak csak kitalálták, amikor szemtől szemben álltak a nőkkel. Hogy a szemérem a férfiak illúziója volt. A férfiak erotikus álma.
