A kis Momo egyet tudott, ahogyan rajta kívül senki: hallgatni másokat. Nincs ebben semmi különös, mondhatja netán némelyik olvasó, hallgatni akárki tud. Csakhogy ez tévedés. Valóban hallgatni a másikat csak igen kevés ember tud. S ahogyan Momo értett ehhez, annak a világon párja nem volt.
Momo úgy tudott hallgatni, hogy ostoba embereknek egyszeriben okos gondolatuk támadt. Nem mintha bármit szólt vagy kérdezett volna, ami a másikból előcsalogatta az okos választ, dehogy, ő csupán ült és hallgatott, teljes figyelemmel és odaadással. Közben nagy, sötét szeme a másikon függött, s az úgy érezte, hirtelen gondolatai támadnak, amelyekről soha sejtelme sem volt, hogy benne rejtőznek.
Úgy tudott figyelni, hogy tanácstalan, határozatlan emberek egyszeriben pontosan tudták, mit akarnak. A félénkek hirtelen szabadnak s bátornak érezték magukat. A boldogtalanok és szorongók bizakodók és boldogok lettek. S ha valaki úgy hitte, élete célt tévesztett, s nincsen értelme, ő maga csupán egy a milliók közül, valaki, akin semmi se múlik, s egy szempillantás alatt pótolható, akár egy lyukas cserép - s elment, és mindezt elmondta Momónak, már azalatt, amíg beszélt, titokzatos módon megvilágosodott előtte, mekkora tévedésben volt, hogy úgy, ahogyan van, csak egyes-egyetlen az emberek közt, s éppen ezért a maga módján különösen fontos a világnak.
Így tudott Momo figyelni.

Tamina kávét és calvadost szolgál föl a vendégeknek (nincsenek sokan, az eszpresszó rendszerint félig üres), aztán visszamegy a bárpult mögé. A pult előtti magas széken csaknem mindig ül valaki, aki beszélgetni akar vele. Mindenki szereti. Tamina ugyanis meg tudja hallgatni, amit az emberek mesélnek neki.
De vajon igazán hallgatja őket, vagy csak figyelmesen és szótlanul néz rájuk? Nem tudom, és nem is olyan fontos. A fontos az, hogy nem szakítja félbe őket. Hiszen önök tudják, hogy van az, amikor ketten beszélgetnek. Az egyik mond valamit, és a másik a szavába vág: Ez pontosan olyan, mint amikor én, én... és addig mesél magáról, amíg az elsőnek nem sikerül azt mondania, hogy: Ez pontosan olyan, mint amikor én, én...
Az a mondatrész, hogy ez pontosan olyan, mint amikor én, én... a beszélgetőpartner gondolatmenetébe való helyeslő bekapcsolódásnak, a gondolat folytatásának teszik, de ez csak a látszat: a közbeszólás valójában brutális lázadás a brutális erőszak ellen, a közbeszóló célja kiszabadítani rabságából a saját fülét, és rohammal bevenni ellenfelét. Mert az ember egész élete az emberek között nem egyéb, mint harc a másik füléért. Tamina közkedveltségének egyetlen titka az, hogy nem akar mindenáron önmagáról beszélni. Ellenkezés nélkül fogadja füle megszállóit , és sohase mondja: Ez pontosan olyan, mint amikor én, én...

Egyszer séta közben anyuka a messzeségbe nézett, és megszólalt: - Hogy hívják azt a szép fehér falut? - Nem falu volt, hanem kilométerkövek. Karelt elfogta a részvét anyuka iránt, hogy ennyire megromlott a szeme.
De ez a látási zavar mintha valami lényegesebbet fejezett volna ki: amit ők nagynak láttak, anyuka kicsinek, amit ők kilométerköveknek, anyuka házaknak.
    Az igazsághoz híven meg kell mondanom, hogy anyukának ez a vonása nem volt egészen új. Csakhogy régebben felháborította őket. Így például egy éjszaka a szomszéd ország tankjai elfoglalták hazájukat. Ez olyan sokk volt, olyan szörnyűség, hogy hosszú ideig senki se tudott másra gondolni. Az invázió augusztusban történt, amikor kertükben érett a körte. Anyuka már egy héttel azelőtt meghívta a gyógyszerész urat, hogy jöjjön el és szedjen magának belőle. De a gyógyszerész úr nem jött, és nem is mentette ki magát. Anyuka ezt nem tudta megbocsátani neki, ami a beszámíthatatlanságig ingerelte Karelt és Markétát. Mindenki a tankokra gondol, neked meg a körte jár a fejedben, vetették anyuka szemére. Nem sokkal ezután elköltöztek, anyuka kicsinyességével a tudatukban.
Csakhogy: valóban fontosabbak a tankok a körténél? Az idő múlásával Karel egyre inkább tudatára ébredt, hogy a válasz erre a kérdésre nem olyan magától értetődő, mint ahogy mindig hitte, és titokban rokonszenvezni kezdett anyuka perspektívájával, amelyben elől egy nagy körte áll, valahol messze mögötte egy tank, kicsi, mint a katicabogár, amely perceken belül fölrepül és eltűnik a láthatáron. Ah, igen, hiszen anyukának voltaképpen igaza van: a tank halandó, a körte örök.